Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. március) 3. szám, 144–216. p.

Vitathatlan, hogy a mai magyar életről senki sem tud megkapóbb, életesebb képet festeni, mint Móricz Zsigmond. Csodálatos a teremtőereje: magyar osztályok, típusok, tájak, átkok, hangulatok és jókedvek élnek, zubognak minden írásában, de azzal a megdöbbentő természetességgel, amely okvetlenül gondolkozásra készteti az olvasót. Hova vezet ez az élet? Mi van előtte, mi lehet mögötte? [212]

Móricz Zsigmond eddig – legalább úgy látszott – nem akarta helyeselni vagy elítélni ezt a magyar életet. Ha tárgyilagossága nem is jutott el a flaubert-i impassibilitéig a Parnasse impersonnalitéig, de elfogultságot, szándékosságot nem érezhetett az olvasó. A történet oly egyszerűen bonyolódott, mint maga az élet, alakjain semmi torzító vonást vagy sötétebb árnyékot nem láttunk, mint amint az a valóságban lenni szokott, az író azt mondta: „ilyen a magyar élet”, de nem vont le tanulságot az életábrázolásból, semmilyen irányban sem akarta befolyásolni olvasóját. Az olvasó meglepődött a kitűnő életábrázoláson, de azután magára maradt a tanulságformálással. Homályos problémák nyugtalanították, bizonytalan, otromba árnyékok gomolyogtak a holnap ködkárpitján: valami nincs rendben. Hol van a hiba? Hol vannak a magyar társadalomnak végzetes, mérgező fekélyei? Ezekre nem kaptunk feleletet, ha az eddigi Móricz-köteteket letettük.

Legújabb regénye, a Rokonok azonban nemcsak megdöbbenti olvasóját csodálatos élethűségével, hanem fel is lázítja a mai magyar élet ellen. Móricz most először elhagyta az ő sajátos impassibilitéját, most először vádol, akárcsak Upton Sinclair.

A regény szinte összesűríti Móricz Zsigmond írói erényeit, alakjai életesebbek, zamatosabbak, mint valaha, a mese izgalmas és döbbenetes ma, lélegző valóság. S lehet, hogy még a figyelmesebb olvasó sem veszi észre, hogy egyes alakokon több a gonosz árnyék, ha a mese fordulatai minden életességük mellett erőltetettek, célt szolgálnak. Ki venné ezt észre, mikor mindenünnen és minden oldalon az igazi élet lüktet? Mégis az emberek jellemzése, az események beállítása szándékos. A Rokonok végeredményben vádbeszéd, nagyszerű, megrázó vádbeszéd.

Egy tiszta kedélyű kultúrtanácsnokból véletlenül városi főjegyző lesz. A naiv ember nem veszi észre, hogy hivatali emelkedése erkölcsi süllyedést követel, mert állásánál fogva akarvanem akarva be kell lépnie abba az előkelő rablóbandába, amely a várost nyúzza, nyomorítja. Tétován áll meg a sok panama előtt, és ostobán azt hiszi, hogy mindent rendbe hozhat. Dolgozni kezd, rendet akar teremteni az Augiász-istállóban, programot tervez, s maga is beleesik a maffia kelepcéjébe. Mikor az előkelő rablóbanda úgy látja, hogy az új főjegyzővel semmire sem megy, bent hagyja a kelepcében, és könyörületből egy revolvert is ad neki, hogy főbe lőhesse magát.

A maffia hatalma, ügyessége és okossága megdöbbentő. Ebben lehet, sőt van is túlzás, de Kopjás főjegyző tragikumában már nincsen. Ez a szomorú bukás természetes és szükségszerű. Aki nem üvölt a farkasokkal, azt felfalják a farkasok. A magyar köz-igazgatásban el kell buknia annak, aki becsülettel, jó szándékkal szeretne dolgozni, aki ki akarja szellőztetni a piszkos, dohos, tubákos zugokat. Ez az igazság borzasztó és lázító. [213]

Kellenek ezek az igazságok, kellenek ezek a fekélyfeltárások, mert csak így formálódhat át az emberi lélek, csak így teremtődik meg a jobb, az igazabb, a tökéletesebb világ. Nemcsak Diderot álmodozott egy jobb világról, mikor a Nagy enciklopédiát összeállította, hanem a világirodalom mindem igazi nagysága, Dante éppúgy, mint Shakespeare, Cervantes éppúgy, mint Tolsztoj. Aki ma a Parnasse vagy a Praeraphaelite Brotherhood öncélú elefántcsonttornyába zárkózik, az vagy vak, vagy betegesen és erkölcstelenül önző.

Ezért Móricz Zsigmond nemes szándékosságát éppúgy meg kell becsülnünk, mint páratlan írásművészetét.