Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. március) 3. szám, 144–216. p.

Egyedülálló ember, ki tekintetét az égre veti. Nincsenek barátai. Egy jó barátja sincs. Huszonöt éves korában ezt írja naplójába: „Ó, ha volna barátom, ki támaszom lenne.” (1883. I. 30). Ékkor még nem tudja, hogy „minden léleknek más a világa, valamennyi léleknek túlvilág a többi lélek”. (Nietzsche) De azt már tudta, mert érezte lelke mélyén, hogy a nagy lélek soha sincs egyedül, hiszen rajta keresztül nyúl bele az Isten a világba. Később ezt ki is fejezi: „Úgy látjuk, hogy Isten kiváló egyéniségek által közlekedik velünk, amennyiben irányítja az egész emberiséget. Ilyen, azaz egyetlen, de azután küldetéssel megbízott egyéniség Krisztus.” (1911. VII. 11.)

Küldetését korán felismeri. Egyenes vonalban emelkedik. Legfőbb tekintély előtte az egyház. Naplója iskolapéldája annak a közhellyé szürkült mondásnak, hogy az elégedetlenség a haladás alapja. Prohászka, – mint azt a naplója mutatja alapjában – elégedetlen nemcsak önmagával, de még jobban a világgal. Mind a kettői meg akarta javítani.

Mit tett ebben az irányban önmagával? Tudta, hogy a tétlenség a degenerálódás kezdete… Folyton dolgozott. Állandóan el volt foglalva. Tanult. Tanulmányairól nem ír. Teljesen hallgat gyermek- és ifjúkoráról. Nem látjuk a legfontosabb évek fejlődésében. Huszonharmadik évében van, mikor az első lapokat írja naplójában. Már tudja, hogy mit tanít az egyház, és ő e tanításnak győzelmére esküszik. Tudja, hogy „mikor az antik világnak alapul szolgáló egész életfelfogás hajótörést szenvedett, a kereszténység jelent meg a porondon, s forradalmasította a szellemeket oly merész, sajátos és nagyszerű módon, amely párját ritkítja a történelemben” (Ferrero). De most már nem szabad ezt folytatni. Így ír: „Előttem az tisztán áll, hogy a katolikusok forradalmat nem csinálhatnak, s nem csinálnak, s nem fognak csinálni.” – Ő a belső ember átalakítását sürgeti. Évente elvégzi Loyolai Szt. Ignác lelkigyakorlatait. Ilyenkor sokat ír a naplójába. Látjuk, hogy milyen aprólékosan figyeli nemcsak a lelket, hanem a külsőt is.

„Egyszerűen és mégis méltóságosan kell föllépnem”. (1882. VIII. 19.) „Mindenekelőtt nagylelkűnek és fenn szárnyalónak kell Lennem. Ez az egyedüli megengedhető lelkület és érzület, mellyel az Úristenhez közeledhetem, mindig ruganyosnak, mindig késznek, soha pigramasszanak lenni”. (1885. VII. 4.) És ezt gyakorolja. Nehezen megy. Még 30 éves korában is ezt írja: „Semmi esetre sem vagyok megelégedve magammal”. (1888. II. 24.) „Délben és [207] este keveset enni”. (1894. VIII. 2.) A kín, az edz” – írja két nappal később.

Maga van. A Germanicum Hungaricumban mindenki maga. Még barátkozni sem szabad. Mindig mással kell sétára menni. Egyedül, szemben az Istennel, akit olyan mély hittel és szenvedéllyel keres. „Szent akarok lenni mindenáron, utamról még nem határoztam”, (1881. X. 18.) Mintha megtalálná: „Kész vagyok minden percben belépni Jézus társaságába”. (1882. X. 17.) Ez a gondolat elkíséri a püspöki palota küszöbéig. De úgy látszik, hogy nem tőle függött csupán e gondolat megvalósítása, mert később így ír: „Ha tőlem függne, egyet gondolnék, s mennék jezsuitának.” (1887. VIII. 22.) „A Jézus társaságba akarok belépni.” (1890. I. 10.) Jó pap akar lenni. A tökéletes mester képe lebeg szemei előtt. „Jézus, csókolom lábaidat földre terülve, csókolom kezeidet.” (1881. X. 30.) Az Istent keresi. Egész élete; állandó istenkeresés. Tudja, hogy „senkire sincs szüksége a végtelen Istennek”. (1882. IX. 21.) „A végtelen Isten miképp lett ember, hogy lehetett azzá, fölfogni képtelen vagyok”. (1889. VII. 26. délben.) „Kifeszítettem a mellemet, ropogott a csontom bele, úgy kívánkoztam az örökkévalóságba.” (1890. I. 10.), és még 18 év múlva is kitör belőle: „Olyan vagyok, mint aki meg nem találja helyét; de azt gondolom, hogy inkább ott van helyem, ott, a Jézus Társasága tiszta, fönséges légkörében.” (1898. VIII. 8.) De nem megy. Tovább keres, és tépelődik. Igen sokat töpreng az Istenről, a világról, hitről, papságról, a társadalomról. Az égre tekint és így kezdi imáját: „Te nemetlen szellem, férfi és nő, anya és szűz egyben, te, Isten, Istenem – etc. (1911. VII. 22.)

A következő években csüggedten írja: „Kár, hogy az Isten szépségéről semmi fogalmunk.” (1913)

Két esemény hatott rá végzetesen. Az első akkor érte, mikor indexre tették műveit. Erről így ír: „Tragős. Balschof. Vivát! (Itt nyaralt.) Keserves hónap; 11-én (1911, június) kézhez vettem egy kis nyomtatványt, nem tudom, ki küldte; alighanem a nuncius. Kinyitom, hát mintha tiszta kék égből a villám csapott volna belém, olvasom, hogy indexre kerültem: Az intellektualizmus túlhajtásai. A Modern Katolicizmus s az Egyházi Közlöny egy cikke. Csak a naplóban védekezik Az intellektualizmus túlhajtásai szellemében. „Az anarchiát a filozófia hozta ránk, mely teljesen kompromittálta az észt, mely sarlatánokat s szájakrobatákat léptetett változatos műsorban a deszkákra”… „Én megtettem, amit kellett tennem, alávetettem magamat”. (219. old.) Még sokáig háborog. Aug. 11-én még így ír. „Az a nagy ember, ki a maga idejének formáiban szolgálja az ideált.” A belső ember idejutott. Később látni fogjuk, hogy a háború még jobban meg fogja rázni. Az a gondolata, hogy jezsuita akart lenni, nem idegen a legnagyobb [208] szellemeknél, – „aki egy eszméért lelkesedik, – írja Kierkegaard taplójában –, és azt meg akarja valósítani – az jezsuita”. (I. 50.) Szent Ágoston is a pasztába akart vonulni, remete akart lenni. Az emberek mindig vigyázzák azokat, akik túlságos messzire látnak. Reá is illenek Babits szavai, melyeket Adyról mondott: „a próféta átka szörnyű magányosság, kivált ebben a szomorú országban, mely oly nehezen érti prófétáit”. (Gondolat és írás 279.) „Ez a nemzet legnagyobbjait szokta meggyötörni, hogy sírva keresse őket, mikor már nincsenek”, (Szekfü Gyula) Epiktetész bölcs tanácsa, hogy „ne akarjunk a dolgok természetén változtatni, mert az lehetetlen és haszontalan, hanem igyekezzünk olyanoknak venni őket, amilyenek a valóságban, és idomítsuk hozzá lelkünket” – nem a Prohászka-féle lelkeknek szól.

Ö nem tud beletörődni a világ állapotába, „Én meg vagyok győződve a helyzet iszonyú veszélyei és a társadalmi romlás bekövetkezéséről. Tudom, hogy idegen a hit és az erény a földön a világ és a papság előtt. A papság elveszté a fogalmakat az életről, amint annak lennie kellene, és tréfába nézi a rengeteg pusztulást s még nagyobb vészt, mely közeleg”. (1883. X. 7.) „Hogy nálunk az egyház ellen való harc nem lesz akutabb, azt nem kell tulajdonítanunk elvi barátságos érzületnek, hanem tehetségtelenségnek s azon mély erkölcsi bajoknak, melyeken a magyar társadalom bűzlik. A lusta, energiátlan, korrumpált, henye élet adja e bamba türelemnek kulcsát. (1885. XII. 1.) Majd két évre rá: „Nekem a magyar jellem átható, szellemi életre képtelennek látszik; a szellemi törekvések sziklás, gyéren földdel bevont talajra akadnak, nincs benne tápunk.” (1887. III. 13.) „Magyarországban nincs élet, mert keveset imádkoznak.” (1888. IV. 27.)

A napló azonban nem folytonos, hosszabb megszakítások vannak benne. Évek múlnak el anélkül, hogy egy sort is írna. Máskor, ha tollat fog, néhány mondattal beéri. Ilyen üresen hagyott esztendők: 1896, 1897, 1906, 1907, 1917, 1918… Általában többet foglalkozik önmagával, mint a világgal. Majdnem semmit sem törődik az emberekkel. Ebben közel áll Szt. Ágostonhoz, Rousseau-hoz… Rousseau-ra emlékeztetnek a nőkről irt szavai: „Rólam el lehet mondani, hogy nagyon szeretem a nőt, de mindig úgy nézem, mint szent titkot, mint misztikus berket, mint tiszta forrást”. (1914 VI. 9.) „Az én kevés sikerem a nők előtt onnan származik, hogy túlságosan szeretem őket (Rousseau: Vallomásaim. I. 78.) Az igazi szerelmet azonban nem ismerte… Pécsi, utolsó konferenciabeszédében, halála előtt ezt büszkén hangoztatta is. „Szerelem hiányában halni meg: rettenetes sors. A lélek megfulladása”. (Hugó Victor.) Ebben a kérdésben könyörtelen. „Jaj de kínos látni a papok bukását s hanyatt-homlok rohanását a nő után. A világiak ezt keményen megítélik; azt vár[209]ták, hogy a papoknál ez a pont ne számítson, s ha látják, hogy éppen ezen a légyvesztőn mennek tönkre, nagy kiábrándulás s közöny fogja el őket az egyház iránt”. (1912. VI. 5.)

Sokat elmélkedik és ír, de műhelytitkait nem fedi fel. Általában magasan az emberek mindennapi élete fölött lebeg. A férfiakat, – mert úgy látja, hogy nem követik – nem becsüli annyira, mint a nőket. 1914. március 11–13-án Novi Sadon is megfordul. „Sok, sok, sok áldással járt ez a munka, s legnagyobb kegyelmeket talán én kaptam.”

A világháborúval érte lelkét a második nagy ütés. A háborút gazdag szókincsének készletével ítéli el. Szinte látszik, hogy menynyire megrendült. Szinte fél az emberektől. Elfordul tőlük. Figyelme a sajtóra terelődik. A napló már nem a belső ember fejlődésének krónikája. Tettet sürget. „Isten bennünk s általunk tesz tovább”. (1915. VIII. 30.) De „Ja világot nem szeretem; hisz annyi a komédia s piszkos benne. Az emberek testek inkább, mint lelkek, s kevés még a szép test is köztük.” (1915. X. 10.) írja 55-ik születése napján. Nem hisz a kultúrában, és nem átallja leírni, hogy: „bár ami azt illeti, szinte rám kényszeredik a gondolat, hogy a világ az ördögé… Minden, ami szent, ördögi lett, s ami szép volt, az dög lett. (1915. VI. 18.) „Én nem bírok szabadulni attól, hogy az ördög a hasát fogja, s úgy röhög a háborún és kultúrán és filantrópián, s ami van még más divat… Pfuj, Teufel!” (1915. VI. 30.) Valami úton-módon elejét akarja venni a nagy katasztrófának. „Nem védekezem a rémséges gondolat ellen s rám nehezedő borzalmas érzéstől – írja 1916. I. 1-jén –, hogy a magyar nem győzhet. Ez a káromkodó nép okvetlenül megadja az árát.” És megindítja a Kultúra és terror cím alatt összegyűjtött cikkeit az Élet hasábjain. Sokat dolgozik. Különösen a napisajtó ellen ír. „A sajtó – ez a kirakata minden alávalóságnak, és ez az arénája minden kegyetlenségnek és kegyeletlenségnek, önzésnek, csalásnak, ez a porondja a canaille-nak”. (222 old.) És ebben megint Kierkegaardhoz jut közel ezen a téren. (Napló II. 37.)

Ha Talleyrand azt mondta, hogy az emberek azért beszélnek, hogy leplezzék gondolataikat, Kierkegaard pedig azt mondta, hogy azért beszélnek, hogy leplezzék, hogy nincsenek gondolataik, Prohászka azért beszél, hogy az embereknek legyenek gondolataik. Különösen a marxizmust támadja, és annak követőit, a szociáldemokratákat. Szótárának arzenálját vonultatja föl. Túlharsogja az ellenfelet. Még a naplója is tele van a legsértőbb kifejezésekkel. Mintha a reformáció hitvitáit olvasná az ember. Legenyhébb, mikor így ír: „Marx Károly s a szocialisták s a nyomukban burjánzó munkaiszony és lustaság.” (286.) De azért megállapítja, hogy „a kereszténység a jobb s igazságosabb helyzetet sürgeti, de tulajdonképpen bizonyos passzivitás jellemzi a társadalmi vagy politikai [210] történés igazítására nézve”, mert az egyház „faltörő kos, utat nyitó reformhatalommá nem lesz.” (1915. XI. 30.) Nem lesz… És mégis 1916 IV. 25-én ezt írja naplójába: „Elsütöttem a nagyágyút az Omge gyűlésén, s beadtam a földosztásról indítványomat. Nekem ezeket a gondolatokat Malcomes Gyula bécsi külügyminiszteri titkár vagy tanácsos adta, övé az egész terv, én csak egyházi szempontból tettem kifogástalanná…” Itt szünet állt be. A napló megakad… 1919. július 7-én folytatja: „Új elhelyezkedésre lesz szükség sok tekintetben… A hangulatra jellemző, hogy Csernoch János „utolsó magyar kardinálisnak mondja magát.” (316. old.) Már azt is elismeri, hogy az osztályharcnak van jogosultsága (1919. VII. 11.), „lehetőleg el az államtól,.. Azon dolgozunk, hogy legyen kereszténydemokráciánk”. (1919. VII. 20.) Majd ugyanezen hónap 29-én ezt írja: „Itt egy rafinált, romlott, hitetlen s erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloska-invázióról, patkányhadjáratról; egy kérdés van hogyan védekezzünk?” Szidja a magyarokat. „Soha ilyen buta és satnya népet nem láttam.” (1919. VIII. 2.) Szidja a kapitalizmust, melynek „legjellemzőbb képviselői a zsidók.” (1919. VIII. 6.) Mindenféleképpen próbál a lelkén könnyíteni. De máris sokat közöltem ebből az igen érdekes naplóból, mely azonban sem Kassáknak, sem Rousseau-nak közvetlenségét, sem Kierkegaard mély bölcsességét, sem Schleich humorát, sem Trockij széles látását és objektivitását nem mutatja. Még azt. Ágostont sem éri el mélységben és az igazság őszinte keresésében. Tudjuk, hogy sokat dolgozott, gondolkozott; de amint naplójának I. kötete mutatja 1919 augusztusáig, nem érte el Marcus Aurelius mély bölcsességét és igazságosságát. Egyedül indult el, és egyedül is érkezett meg…

Magányos vándor monológja ez a napló. Ha majd a hiányzó évek naplójegyzetei előkerülnek, többet fogunk látni Prohászka lelkéből, de egészen föl nem tárul az előttünk soha. Sokat leirt, de sokkal többet elhallgatott. Élete tett volt. Egész életén át a tettet sürgette. Tettekben gazdag életének halovány árnyéka ez a napló.