Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. március) 3. szám, 144–216. p.

Dogmatikus, marxista kritikus röviden végezne Axel Munthe könyvével. Kivonná belőle az orvosokra vonatkozó statisztikai és egyéb adatokat, s utána azzal tenné félre, hogy a munkaközösség szempontjából érdektelen írás, mert nem az osztályharcos ma jut benne kifejezésre, hanem a polgári tegnap egyik egocentrikus műfajával, az önéletrajzzal.

Elfogulatlan kritikus valamely mű értékelésénél nem ismerhet osztályharcos és osztályharcon kívül álló szempontokat. Szemében a legfontosabb kérdés, hogy időtálló-e az elébe kerülő alkotás, vagy sem. Az ide tartozó bírálók szerint Axel Munthe könyve nem a tegnapé, hanem az időé, melynek nincs sem tegnapja, sem mája, sem holnapja.

Axel Munthe svéd író, ma 71 éves, félig vak, és a svéd királyné orvosa. San Michele regényét, melyet Arnold Bennett korunk leggazdagabb és legérettebb önéletrajzának nevez, nemrég fejezte be Capri szigetén levő birtokán.

Önéletrajzot frissen és érdekesen mások is tudtak és tudnak írni. De kevesen rögzítették le elviharzott és látszólag szertedobált életüket annyi szuggesztivitással s mégis keresetlen egyszerűséggel, mint Axel Munthe. Oly nagy mestere a természetességnek, hogy a valóságból minden zökkenés nélkül siklik át az imaginárius világba. Ki ne hinné el pl., hogy igazi manó ült Forstuganban ágya mellett az asztalon, óvatosan babrálva óraláncán? S ki kételkednék abban, hogy a közöttük lefolyó beszélgetés tényleg meg ne történt volna? A nép között élő mese- és mondavilágnak csodálatos megelevenítésében csak a legnagyobb északi írók között találunk hozzá hasonlókat. Talán nem véletlen, hogy a legnagyobb mesemondó: Andersen, szintén az észak szülötte. Mintha annak a hosszú hónapokon át havas és zárkózott világnak a lelke még mindig magában őrizné mondákba vesző századok primitív egyszerűségét, furcsa, gyermekes emberjóságát és különös babonáit. [196] Nem csodálkozunk, hogy a skandinávok protestáns létükre ma is tisztelői a szentképeknek. S még kevésbé, hogy Axel Munthe minden racionalizmusa mellett is annyi igaz poézissel ábrázolja a katolikus mennyországot.

Ez a veleszületett, kivételes, költői tehetség az, ami annyira kiemeli a többi memoárírók sorából. Ez az a plusz, melyet nem pótolhat semmiféle tudás, intelligencia, szenzáció és mesterség beli jártasság.

Az önéletrajz természeténél fogva lazább kapcsolódású a regénynél, s csupán írójának egyénisége tartja össze. Axel Munthe könyvénél azonban megvan a külön regényszerű fonál is, s ez: San Michele, a nagy életmű, a magasabb értelmet kapott élet. Ez indítja el és fejezi be az önéletrajzot. A könyv eseményeinek során ugyan ritkán találkozunk vele. De azért néha-néha visszacsendül a neve. Mintha az ifjúság csodálatos álomharangja kondúlna meg nagyon messziről, hívogatón, visszavárón.

Mi is volt tulajdonképpen San Michele? Kicsiny, omladozó kápolna Caprival szemben, Anacapri mellett, magasan, mint valami sasfészek a Tiberius római császár által hegyoldalba vágatott 777 föníciai lépcső felett. A monda szerint, melyet a valóság is igazol, Tiberius palotájának romjain épült.

Ide vetődött el egy ízben a fiatal Axel Munthe Sorrentóból jövet, s fenn állván, a világtörténelmi emlékekkel gazdagon teleszórt helyen, ámultan gyönyörködött a gazdagon alázuhogó napfényben, a szikláról nyíló csodaszép panorámában s a táj antik-patinás hangulatában…”

„San Michele!… Ezen a helyein élni és meghalni – ha ugyan győzelmet tud aratni a halál egy ilyen élet boldogságán…

S amint ott áll, látomásszerűen kirajzolódik előtte az alkotandó mű egész szépsége.

„A házam álljon nyitva szélnek, napnak, tenger zúgásának, mint egy görög templom, és világosság, világosság legyen mindenütt! Mérhetetlen értékű márványból legyenek a teraszokat és árkádokat tartó oszlopok, elmúlt idők törmelékei heverjenek szanaszét a kertben, csendes könyvtár legyen a kápolnából, s boldog napokon Ave Mariát zengjenek a szép szavú harangok… S itt, lábam előtt, ahol mint a tengerből felszálló szfinksz, terül el a gyönyörű sziget, fáraók országából való gránit szfinksz legyen!”

A Szépség, a Teremtés nagy szomjúsága liheg e sorokból, és a zord Észak fiának örök, nagy vágyakozása a Dél önmagát tékozló, nagyszerű fényzuhataga után. S mint valaha az egyetlen napot imádó Akhenaton, a nagy egyiptomi fáraó a naphoz írott, halhatatlan himnuszában, vagy jóval később assziszi Szent Ferenc a nap szelíd lelkű és imádságos ajkú énekese, úgy könyörög ő is félvakon a naphoz: [197]

„Világ világossága! Te vagy az istenség. Halandó ember imája sohasem érte el egedet… Nem maradhatsz nálam még kissé, mellettem, s mondj el néhányat csodálatos meséidből, amíg nyugtalan gyermekednek ágyát elkészíted a hosszú éjszakára.”

Egy alázatában is magas és tiszta lélek poézise árad e sorokból.

De míg e sorokig eljutott, hosszú utat kellett megtennie, Mint valami öntörvényű üstökös, úgy cikázott végig Nyugat- és Dél-Európa nagyobb városai között. Párizs, Svédország, Nápoly, Messina, San Michele, Róma, Németország egymást váltogatják.

S megálmodott, gyönyörű életműve lehetetlen messzeségekben csillog. De néki semmi sem elérhetetlen. A nagy gyermek optimizmusával, hitével és akarásával tör előre s északi, jeges szél edzette, nagyszerű, barbár fiatalságával. Csak így lehetett belőle éjjeli s nappali tanulás árán – szeretői csők nélkül – a párizsi orvosi fakultás legfiatalabb doktora, s a nagy Charcot professzor reménysége. Ám ő sokkal messzebbre tört, mert saját kezével és arca verejtékével hordta össze élete művének minden kövét, a nap szentélyének minden darabkáját.

De a világosság templomához vezető utat a pénz kövezte ki. Az a pénz, melynek a lélekismerő, szuggesztív fellépésű, kemény, rendelkező modorú Axel Munthe egész életén keresztül naivja volt. Csak ezzel a hihetetlen naivitással foghatott hozzá 13. 000 franknyi összeggel a félmilliónál is többe kerülő San Michele-i mű felépítéséhez. Szerencséjére voltak reális érzékű s becsületes ismerősei és barátai, akik felnyitották szemét, s magukra vállalták helyette a pénzkezelés és megőrzés gondját. Nélkülük talán sohasem valósíthatta volna meg terveit. Mert nem volt számítása, s a pénzt sem tudta megtartani.

Axel Munthe senkitől sem kért honoráriumot, a fizetést teljesen pácienseire bízta. Ha valaki elment, hát elment. A legtöbben mégis fizettek, s ezek jóval többet adtak a rendes honoráriumnál. Azt tartotta, hogy nincs értelme sem a számlaküldésnek, sem a felszólításnak.

A szegényeket teljesen ingyen gyógykezelte. S ezek Rómában – hálájuk kifejezéséül – virágot dobtak magyar lovaktól röpített fogatába.

S amily szertedobált az élete, annyira bővelkedik eseményekben. De az események csak ritkán riportszenzációk. Sokkal elmélyítettebbek, tehát meggyőzőbbek amazoknál. Ha gyorsított menetűek is, poétaszív érezi őket érzéssel. Egyes eseményei magukban is befejezettek. Egyik kritikusa szerint az írók életük végéig el volnának belőle látva novellaanyaggal. Éppen ezért: lehetetlen végigsorolni a vele megtörtént dolgokat. Csak néhány részt szakítunk ki belőlük. [198]

Indulásának állomása Párizs. De egyben beérkezése is. Az appendicitis-láz múlóban. Európa és Amerika unatkozó, semmittevő nőinek új betegség divatja kell, mely értelmet adjon lézengő létezésüknek. Így kerül felszínre a colitis, melynek mibenlétével az akkori orvostudomány nincsen tisztában. Ennek a betegséginek lesz Axel Munthe egyik legdivatosabb orvosa. „Szerencsére más betegeim is voltak. Éspedig bőven voltak: megóvtak attól, hogy csak sarlatán legyek” – írja életének erről a szakáról. Kár, hogy az orvosi ipar mai képviselői nem mernek hasonló, nyilvános gyónást végezni.

Egy másik fejezete: Pasteur kísérleteinek kora. Heroikusnak kell neveznünk ezt az időt, mikor Pasteur és segítőtársai félelemi nélkül kockáztatták életüket a veszett kutyák kezelése közben – a tudományért; midőn Pasteur egy őrjöngő buldog torkából üvegcsővel maga szívott fel néhány cseppet a halálos nyálból. Ki tudná elfelejteni ebből az időszakból annak a hat orosz parasztnak szörnyű históriáját, akiket egy falka veszett farkas mercangolt össze, s akiknek borzalmas ordítása és üvöltése kihallatszott a Place de Notre Dame-ra is a Pasteur-állomásról? Vagy ki feledné el azt a jelenetet, mikor az operációról elhívott Tillaux véres köténnyel megjelenik, odalép az összeroskadt Pasteurhöz, vállára teszi kezét, s reánéz jóságos szemévei s midőn Pasteur a muzsikok borzalmas sorsát látva, ezeket mondja: „Nem bírom tovább” – és kirohan a szobából… „Másnap reggel néma csend volt a kórháznak ama bizonyos szárnyán. Azon az éjszakán fájdalom nélkül vetettek véget a reménytelen halálra szántak életének” – írja később.

A nagy diftériajárvány idején otthagyja előkelő pácienseit, s napokat, heteket tölt el Párizs szegénynegyedében, a türelmes, igénytelen, sokgyermekes olasz családoknál, órákig is elülvén egy-egy helyen, egyik gyermek torkát ecsetelve, kaparva a másik után. Hányszor kellett hirtelen operációt végrehajtania alacsony ágyon vagy az anya térdén szegény utcaseprő asszisztálásával, siralmas olajlámpa fényénél.

Lappországi tartózkodása alkalmával újsághírből értesül a nápolyi koleráról, s gyors elhatározással odautazik, hogy segítsen a szerencsétleneken, akik közül a katonák és részeg beccamortik százakat hajigálnak bele félig elevenen a koleratemető óriási gödrébe. Itt szemtanúja annak a rettenetes képnek, mikor a kéngázzal és karbolsavval fertőtlenített csatornákból kitóduló, csupasz, hosszú, vörös farkú, fekete fogú s macska nagyságú patkányok őrjöngve, mint a veszett kutyák, száznál több férfit és asszonyt harapnak össze, s több apró gyermeket valósággal felfalnak. A patkányok többször is útjába vetődnek. Egy bűzös pincéből pl. irtózattal kell kirohannia, mert nem tudja már tovább [199] hallgatni, hogy rágicsálják a patkányok a haldokló leány atyjának rongyokba csavart s falhoz támasztott tetemét.

Az élve eltemetettek kolostorából szintén borzalmas emlékkel távozik el. Nem tudván többé önmagán uralkodni, a halott kolostorfőnöknő szobájában magához szorítja az ápolással elfoglalt, fiatal apácát, ki e szót lehelvén: „Piéta” – Könyörület – rámutat a fenyegetően és irtózattal reájuk tekintő, halálba dermedő vén főnöknőre, s iszonyodó kiáltással kirohan.

A megrendítő és borzalmas képek egész galériáját szaggatja ki ott töltött napjaiból. Ebben a részben üli a Sötétség poézise legfeketébb orgiáit. Olyan a város, mintha egyik éjszaka a másikba folyna bele. Tehetetlenül, ájultan, megdermedve hever kifordult belekkel, undokságokkal, förtelemmel a gyéren megvilágított, kormos falak között a halál dülöngő, majd hirtelen összeeső fekete árnyékaival, visítozó, ördögi patkányok seregeivel, éjjel-nappal kivilágított, imádkozó templomokkal, részegen tobzódó emberekkel, akik az élet egy-egy percéért mindent odaadnak, és mindent elvesznek s a kolerás hullák tízezreivel.

Míg nápolyi képein nincs cseppnyi napfény sem, csak égig felkoromló sötétség, melyben sápadtan libegnek s riadoznak az emberkézgyújtotta lángocskák, a messinai földrengés utcarészleteiben a fény legyőzte és elsápasztotta a kedélybe rágódó sötétséget. A nap bujkál a romok és nyomorjelenetek között, s az élet diadalmasan gyűri le a halált a derék, keményvágású kalábriai asszonyban, aki egyik mellén saját, a másik mellén pedig az utcáról felszedett senki gyermekét szoptatja. Vagy kiben ne keltene rokonszenvet a kiszabadult fegyencnek és éjszakánként embereket gyilkoló társainak vendégszeretete, mikor a beomlott pincében puha fekhelyet készítenek a kilétüket nem sejtő Axel Munthének, vagy mikor élelmet tesznek ki esténként számára, s megszorultságában pénzt kölcsönöznek néki. Hát még midőn egyikük naponta kétszer is eleséget visz élete kockáztatásával a beomlott istállóban rekedt, szánalmas kinézésű lovaknak, mert képtelen őket agyonlőni. Munthe oly melegen ír róluk, hogy nem tudjuk őket megvetni rettenetes bűneikért, mert úgy érezzük, hogy megérdemelnék a kegyelmet,

Míg az előbbi képekben a pusztítás és tévelygés képeit rögzíti le, vagy szűri át napfénnyel, lappországi látogatásában a messzi, tundrás Észak szűztiszta, havas világába és annak egyszerű s mégis furcsa emberei közé vezet, hogy a nagyvárosi élet ezer rafináltságától megszabaduljon, s frissre, rugalmasra, gyermekire mossa lelkét. Szeme önfeledten issza fel a télre készülődő tundra alkonyati képét, a rózsaszín köd ülte kék hegyeket, a bíborszínű hómezőket, melyeken zúzmarás ezüstnyárfák égnek. Nem sokkal odébb sátorlakó nomádokká váltunk, s míg odakünn ezer rénszarvas [200] zárt tömbjére kutyák vigyáznak, benn, a füsttel teli sátorban a lapp Turival mindenféle közben törpékről és óriásokról beszélgetünk.

Ki tudná elfelejteni pl. azt a jelenetet, mikor Turi felesége apró, madárkarmokhoz hasonló kezeivel megfogja Axel Munthe odanyújtott kezét, s izgatottra vált hanglejtéssel, régi, babonás kérdéseket recitál, mintha messzi századokba vesző, varázsló, pogány szöveget litániázna, s midőn végül riadtan kiáltja Munthe felé: „Vajákos, vajákos!” Varázsló! „Az uldrák kegyeltje…” Úgyhogy ő maga is ijedten vonja vissza kezét.

A lappországi fejezet önéletrajzának egyik legszebb s legköltőibben megírt része. Andersen, a mesemondó, Andreas Haukland, Knut Hamsun, Linnankoski s az észak többi legnagyobb írói jutnak eszünkbe, mikor végigbarangoljuk vele a hazátlan lappok földjét. A lapp tundra tájhangulatai elmúlhatatlan berakódásúak maradnak, s alakjai annyira közelünkbe hozottak, hogy úgy érezzük: mi ültünk velük együtt a tegnap szobájában. Nem is tudjuk őket elfeledni, hiszen saját szeműinkkel láttuk, kezünkkel tapintottuk, hangjuk még most is fülünkbe cseng. Bizony, élő emberek voltak, akiknek emléke nem fog elmúlni, mint ahogy nem fognak megöregedni Andersen meséi sem, mert lelkűk nem a pillanaté, hanem az időé.

S Munthe szerény eszközökkel lopja szeretetünkbe embereit és állatait, az ember testvéreit. Néha csak egy-két jelzőt hajít felénk, s azok mint éles késpenge, úgy fúródnak emlékezetünkbe, élő, elmúlhatatlan alakot formálva… Máskor megelégszik egyetlen mozdulat érzékeltetésével, s az ember képszerűén rajzolódik ki előttünk, írásán sehol sem érezzük a csináltságot, a verejtéket, vagy a teremtés gyötrelmes vajúdását. A kalapált forma távol áll tőle. Gondolatai szinte anyameztelenen kerülnek papírra, de születésük cicomátlansága és sajátos vérkeringésük, melyet a jóság szíve dobogtat, le nem törölhetik róluk az Axel- Munthe-i bélyeget.

Vannak azonban alakjai, akiknek megjelenítését elhanyagolja. S ezek az alakok mégis élnek, mégis különálló egyéniséget szuggerálnak. Szabatosan talán úgy fejezhetnők ki magunkat: egyes alakjait látjuk, a többit pedig érezzük. A zergejárású, festői öltözékű Risztint vagy a Billy majma társaságában dorbézoló vén Campbell doktort pl. sohasem felejthetjük el, mert szemünkkel is láttuk őket. De ugyanúgy megmaradnak emlékezetünkben a nagy Charcot professzor vagy Lars Anders apó is, mert az érzésen keresztül szivárgott át lelkűnkbe egyéniségük.

Axel Munthe amily keresetlenül ír, éppúgy nem szereti alakjait igazságellenesen beállítani. De hogy valaki igazságos legyen, annak ismernie kell az embereket, nagyon jól ismernie. Munthe kivételes pszichológus volt, s mint ilyen megértette az embereket. [201] Tehát nem kellett őket torzítania. Ennélfogva kevés antipatikus alakkal találkozunk. Mert a megértés sok mindent megbocsát. Vannak azonban cselekedtetek melyeket nem tudunk megbocsátani, mert nem találunk reájuk semmiféle, mentséget, csak a kapzsi gonoszságot. Ki tudná rokonszenvesen megrajzolni madame Raquint vagy a titkos műtétek orvosát? Természetes, hogy Axel Munthe sem adhatott feloldozást. De ahol csak tehette, igyekezett magyarázatot keresni az emberi cselekedetekre. Nem a szimpátia-keltés művészetéért, hanem az igazságért. (Bár az igazság keresése, mint pl. Ibsennél is, összeesik a legmagasabb rendű művészettel.) Bármennyire is eltévelygett pl. Charcot a hipnózis országában, mégis csak tisztelni tudjuk. S hány hírneves orvosnak volt hasonló tévedése! Legtöbbször azért, mert neve nagyságában makacsul ragaszkodott egy-egy tévesen felállított hipotézishez. – Emberek vagyunk! – halljuk könyvének mindén eseményéből. Jóval, rosszal megáldottak és megvertek. Amit csináltunk, sokszor elítélendő. Sarlatánok voltunk. Nem egyszer éltünk vissza az emberek bizalmával… „Ha divatos orvossal találkoztok, biztos távolságból, óvatosan figyeljétek előbb, mielőtt kezére bíznátok magatokat. Lehet, hogy jó orvos, de sok esetben nem az.”… „Könyörületesség nélkül nem lehetsz jó orvos” – írja másutt. Mert igazságérzete parancsolja. S az igazság a legobjektívebb eszköz a rokonszenvkeltésben. Ha azután valaki olyanra talál, akit a lelkiismeret és könyörületesség vezet, annak nevét alázatos tisztelettel emeli a többi fölé (Tillaux és Erhardt doktorok).

Az esendőket és nyomorultakat sohasem bántja. Milyen részvéttel ír pl. Florette-ről, az utcai kokottról. „Nem csókolhatom meg (haldokló leányát) – zokogta –, hiszen tudja, hogy tetőtől talpig meg vagyok fertőzve.” Később ugyanez a Florette laudánumot ivott, s mikor rátaláltak, görcsösen szorította kezével tífuszban elhalt leányának gyermekcipőjét egy szál hajfürttel.

Axel Munthét kivételes költői tehetségén kívül nemcsak megjelenítési, alak, és jellemábrázolási képessége, pszichológiája és rokonszenvkeltési módszere emelték ki az önéletrajzíról, sorából, hanem könyvének kimeríthetetlen gazdagsága. A sokfelől összehordott anyag néhány fejezetében túlzsúfoltságot idézett elő a történelmi hangú recitálást a komponálás elhanyagolása pedig többször is visszatérő pongyolaságot. E fogyatkozások azonban mit sem vesznek el az írás értékéből.

Axel Munthe csodálatosan gazdag rezonáló felület. Mindenről megvan saját munthei világszemlélete. Könyvét nemcsak poézise szövi keresztül, hanem filozófiája is. Egyik helyen a zenéről értekezik, máshol szobrászatról, építészetről és festészetről, sohasem lagymatag, felszínes készültséggel, hanem mindent mélyebbről fogva. [202]

A halál nagy problémája különösen sokat foglalkoztatja. Egyik bírálója könyvét a halál könyvének mondja. Munthe helyénvalónak találja ezt a meghatározást. „Nem csirázik lelkemben olyan gondolat – írja –, mely ne viselné a halál képét.”… Már mint fiatalember, úgy figyeli a halál minden mozdulatát, mintha élő valaki volna, örök ellenség, akinek gáncsot kell vetni, ha másként nem, hát legalább azzal, hogy megrövidíti egy-egy szenvedő rettenetes kínlódását. Hiába mondja néki egyik vagy másik apáca: Nem szabad, Isten ellen való cselekedet.” S később mind hozzáértőbb kézzel húzza keresztül számításait. De győzhet-e, az ember az ős ellenséggel szemben? Sokszor eltöprengve a halál értelme után kutat, néha feleletet talál, máskor ismét eltéved a fekete ősrengetegben, ahonnan nincs üzenet még a feleletet váró legnagyobb filozófusnak sem, mert az orvosi előszobában nincs mit ráírni a fehér lapra (Üzenetvárás a túlvilágról).

S épen a legkedvesebbek azok, akiket a halál kijelöl, és örök hallgatásba fektet. Szegény, kicsi John, akit csak a haldoklás ad vissza újra anyjának, a hercegnőnek, mert csak akkor tudja meg, hogy törvénytelenül született, elvesztett kisfiát ápolta annyi érthetetlen szeretettel.

Természet- és állatszeretetéről kisebb tanulmányt lehetne írni. A kutyáról és majomról elszórt megjegyzései alapján fel lehetne fektetni a kutya és majom lélektanát.

Mélyen megindító és emberi a majom haldoklásáról szóló néhány sora.

A San Michele öregember könyve. Ne keressünk tehát epizódjai és tragédiái mögött mindenáron szenzációt. Öregember túl van a szenzációkon. Minthogy túl van a hivalkodáson is. Bár ő a főhős, személyisége véges-végig leszordínózott. Érdeklődésünket állandóan környezetére sugározza szét.

San Michele a jóság könyve. Munthe jósága és megértése északi: érdes hűvössége mellett is melegebb, maradandóbb, mélyebb. És bölcsebb, mert öreg emberé.

Axel Munthe legszebb ajándékát a mindig türelmes, vén Paccialétól kapta, aki az utolsó kenet felvétele után félénken simogatta, meg arcát, s a következő szavakkal búcsúzott el tőle: „Siete buono, come il mare.” Légy jóságos, mint a tenger. Csak egy ilyen egyszerű, végtelen szivjóságu öregember adhatta. Mi nem csodálkozunk e szavakon. A jóság ajándékozta magát a jóságnak. S megértjük művének meleg varázsát, melyet nemcsak poézisével nemesített meg, hanem Szent Ferenc-i szelíd lelkével.

Axel Munthét a San Michele utáni vágyakozás kergette bele a túlzsúfolt aktivitásba. Teremteni, teremteni, remekműbe formálódni! Ez a vágyakozás ember mivoltunk legszebb megnyilatkozása. Axel Munthénak megvolt hozzá a feszítő energiája, hogy [203] e vágyban kiélhesse magát, tehát életét beteljesítse. S ez a beteljesedés nem hozott számára csalódást: az átlépett cél távlatnélküliségét. Úgy tudott élete eredményének örülni, mint a küzdelemnek. S ez az öröm mutatta meg igazán lelkének magasabbrendűségét.

Axel Munthe ma 71 éves.

– A vén Maria Porta-Lettere – írja –, aki leveleivel harminc esztendőn keresztül 777 föníciai lépcsőt mászott meg mezítelen lábaival, most már az égben hordozza a postát, ahol a derék Pacciale békepipáját szívja, s még mindig kitekint a végtelen tengerre, mint egykor a San Michele-i pergoláról. Barátja Archangelo Fusco, a Quartier Montparnasse utcaseprője a csillagok porát söprögeti az aranyló mezőkön…

„Lars Anders – aki hetedfél láb magas volt birkabőrkabátjában és facipőjében, régen halott már, és meghalt a drága Kerstin anyó is, a felesége. De az apró manó, akit keresztbe vetett lábbal látott ülni a tehénistálló felett levő padlásszoba asztalán: az még él. Csak mi halunk meg.”

Fejezi be előszavában könyvét.