(Bencz Mihálynak testvéri szeretettel)
Halálos csönd van,
s valahol egy ósdi várban
drámai vihart vajúdik az ősz.
Terhes gyalázatot mázolt ránk a múlt,
és belelengetett a szellős Nihilbe,
szemünk gyáván elmerült
a harsogó dalárdák
gazságokat fürdető tengerében,
bolondító szép játék volt,
csak felriadtak a süketek.
És egyszerre hallottak,
egyszerre láttak,
egyszerre értelmet kapott minden ember,
felfogták az aranyhajú szavak démoni
hirdetőinek megdobogtatott igázó igéit,
s már jóvátehetetlen volt a játék,
az áradat megindult és zúdult,
a tömegek idegeinek végső feszülése
belecsendült
az ősi emberromantikák csellóin
békét szordinóskodó G-mollok
fájdalmába.
Ki szállna szembe
az ember hiúságán eseti,
gyalázat fertelmeivel?
Ki játszaná oda életét, vállát
atlaszi bátorsággal
a bukó vértömb alá?
Az áradat megindult és zúdult,
s valahol egy ósdi várban
nem hiába vajúdott az ősz.
Testvérem, csak egy perccel beljebb megyünk az alkonyba
látni, hallani, sírni, élni és meghalni.
Nézd ezt a hömpölygő iszapot
keletről-nyugatra,
északról-délre,
bár félve,
de hidd, hogy a holnapi zenit alatt
felnyújtózik a Nap alá,
és kótyagos – hirtelen felszikkad.
A szavak kifejező formáját
vigyázva halljad,
gerincünkből a múltak börtönző tradíciói
kiitták az acélpillérek olaját,
azért hajolj előbbre,
ha tört derékkal is,
füledre tölcsérezd rá tenyered,
és megrendülve légy hű mikrofonja
a munkásosztályból kikönyöklő
keserű tragédiának;
csak egy érdemtelen van a földön,
születni!
Most ne sírj.
De ne átkozd ezt a kort,
mert ebből pattan ki a jövő
lángvörös tubarózsája,
mert ebből hajunk át a jövőbe
harsogó életörömmel,
halálunkat – mégis –
élettel köszönteni. |
Fejlesztette: GAS Softwares