Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. március) 3. szám, 144–216. p.

– Ami ezután következett, bár mindig jelen voltál, abból is keveset láttál. Mert mi volt a veled töltött esztendők története annak az egy pillanatnak a történetéhez képest, amely szintén közvetlen melletted játszódott le, és azt sem vehetted észre… Egy este – két esztendeje annak – egy mulatóban, műsor után történt. Te már felöltözködve vártál reám. Én a tükör előtt a nyaksálamat igazítottam. És a tükörben a fejem mellett egy asszony képét láttam. A szeme, a szája, a homloka: az én szemem, az én szájam, az én homlokom volt. Mire magamhoz tértem az asszony arca eltűnt a tükörből. És én hasztalan fordultam meg, az asszony eltűnt a kitóduló tömegben. Bizonyos, hogy az anyáin volt… Szép, fiatal asszony.

– Ebben a találkozásban szentül hittem. Másnap hajnalban autóra ültem, apámhoz mentem, hogy erélyesen követeljem anyámat… De én már akkor nagyon gyönge voltam. A Tengerentúlinál elkezdődtek a bajok. Pénzre volt szükségem, féltem, hogy becsuknak. Amikor az apám szőlőjénél kiszálltam a kocsiból, cinikusan kérdeztem magamtól, hogy mit akarok az anyámtól, inkább jó lesz, ha a bőrömre vigyázok… Már hónapok óta buta hazugsággal tömtem apámat. Tőkefelemelésekről beszéltem, részvénytöbbség megőrzésének fontosságát hirdettem. És apám adott pénzt, és azután is. De mind erősebbé vált a szava. Megintett. Ismét előtérbe lépett a szigorú, rideg apa, és csak rágta fülembe, hogy vigyázzak a becsületemre, pénzét ne költsem nőre, és világosan megmondta, hogy a veled való ügyemet fejezzem be, s amíg ezt meg nem teszem, addig velem szóba nem áll. Nem mentem többé apámhoz. Azóta süllyedtem ilyen nyomorúságba. Most már mindent tudsz. Láthatod, hogy nincsen semmi vigaszom. Csak te vagy itt… Mily jó volna, ha téged szeretnélek. De az én életem tele van szerencsétlenséggel, pusztasággal, hidegséggel. Ebben a rideg talajban nem lehet még egy jó érzést sem elültetni… Mi lesz velem?

»Mi lesz velem?« – tűnődött el Emmi és elfeledte megkérdezni magától, hogy mi lesz vele? Hallgatott és csend[179]ben nézte a férfit, aki elmondta bús történetét. Látott egy embert, aki kimondta, hogy nem szeret és nem is szerethet senkit, mert beleszeretett a maga bús életébe. Nem tudta pontosan meghatározni, de érezte, hogy Zoltán e válságos kor gyermeke, szerencsétlenségét nem a családi szomorúságok okozzák, azok súlyos sorsának csak sötétebb tónust adnak. Az igazi szerencsétlenség az, hogy Zoltán: senki. A szerencsétlenség ott kezdődik el nála, ha megkérdezik, hogy mit tudsz? Miből akarsz megélni? De ezt nem kérdezték eddig tőle, mert mindenre az apa pénze válaszolt. Mégis van a fiúban egy érzelmi magaslat: az anyját keresi. Az anya utáni vágy öl ki a fiú szívéből minden képzelmet és szerelmet. És ő évek óta él vele látszólag könnyed viszonyban. Az együttélés minden erejét arra használta fel, hogy a fiút megtartsa magának, mert szerette, mert az ő céltalanságához fűzte a maga céltalanságát.

Vannak nők, akik híresek arról, hogy meg tudnak tartani egy férfit, de ezeknek a jelleme Emmiétől merőben elütő. Azok erőszakosak, harcosak, bármely társadalmi osztályban is élnek. Nagy, világi asszonyok a férfiért, ha kell nekik, ugyanazt teszik, mint a napszámos szeretője, aki bemegy a csapodár után a kocsmába, tűri a cimborák csúfolódásait, de emberét megszégyenítve, esetleg kapott és adott pofonok után hazatántorogtatja. Az ilyen asszonynál nincs kompromisszum, hiába kérleli a férfi, hogy üljön a kocsmaasztal mellé… a férfinak kell otthagyni a kocsmaasztalt, és követni őt. Emmi nem tartozott a férfit megtartó asszonyok e kegyetlen csoportjába. Ő érzelmes, látszólag passzív nő volt. Csakhogy a passzivitás, érzelmesség, odaadás mind-mind olyan tulajdonságok, amellyel egy férfit csak elveszíteni lehet, vagy csak arra jó, hogy a fészekhagyó férfi számára biztosit egy helyet, ahová mindig vissza lehet térni. Mégis e tulajdonságok nagyon jól hatottak Zoltánra, e neuraszténiás, képzelgő, bajában vérző szomorúságú embernél, aki csak apjával szemben tudott olykor harcba szállni. Emmi is érezte, hogy a fiú csak apjával szemben harcképes. Elbeszélésében minden, de minden az apja ellen volt kiélezve. És a leány ezen a ponton támadta meg Zoltánt.

– Sohasem aggódtam miattad. Nem szép tőlem, hogy bajodban is ragaszkodtam hozzád. Azt kellett volna tanácsolnom, hogy menj az apádhoz, és tűrd, hogy sorsod igazgassa. Ha tudtam volna, hogy anyád után kutatsz, még inkább ezt a tanácsot kellett volna adnom, mert apáddal együtt élve inkább rátalálhattál volna.

Emmi cigarettát vett elő. Rágyújtott, és isten tudja, honnan szerzett mosollyal beszélt tovább.

– De most már a mi viszonyunk mégis befejeződött, fogadd el, Zoltán, tanácsomat! Menj el apádhoz és adj el engem neki, mondj le rólam minél nagyobb árért… esetleg az anyádért. [180]

– Emmi!

– Ez így van. Jó áron adhatsz el. De légy okos! Ne haragítsd magadra az apád. Érezz vele! Mert nincs igazad, amikor apádról beszélsz. Honnan tudod, ki volt az anyád? Talán ő is azt mondta apádnak, sokkal hamarabb és türelmetlenebbül, mint te nekem, hogy nem tudja őt szeretni, és szánakozva elhagyta… Mit tudod te?

– Zoltán szorongva kérdezte:

– Azt mondod, hogy olyan vagyok, mint az anyám?

– Igen. Nagyon hasonlíthatsz rá belülről is. Hiszem, hogy tiszta asszony volt, de otthagyta az apádat. Menj csak haza. Így eljuthatsz anyádig is, és azután bizonyos, hogy eljön a nő is számodra, akit szeretni tudsz.

– Emmi! – kiáltott fel Zoltán. – Kegyetlen vagy.

A leány győzelemtől ragyogó szemekkel nézett a fiúra. Ez az eddig szerény, tűrő, fejét lehajtó leány mintha száz férfin keresztül töretlenül lépett volna át, kegyetlenül, diadalmasan nézett Zoltánra.

És a férfi is gyönyörködött benne. Fáradt tekintetébe élet szökött, arca mosolyra enyhült, és elindult a szíve, hogy vallomást tegyen.

– Nem hagylak el. Nem tudlak elhagyni.

A leány megremegett, de erőt vett gyengeségén, pózát megtartotta, és hidegen szólt:

– Zoltán, én belenyugodtam abba, hogy nem szeretsz, és ezentúl nélküled kell élnem. Megmondom őszintén, hogy szívem most már csak kicsit fáj, és az is hamar el fog múlni. Mert nézd, történetedből megtudtam, hogy veled mit sem kezdhetek, reád nem számíthatok. Ez nagyon brutálisan hangzik, de így van. Nézd, Zoltán, ma olyan időket élünk, hogy a nőnek fel kell tenni a kérdést, hogy mit kezdhet azzal a férfival, aki őt nem szereti, de azért megtarthatja magának. Ma a nő ilyenkor kénytelenül arra határozza el magát, akár szereti, akár nem, hogy megtartja, mert szüksége van reá, mert a férfi segítségével legalább rendes külső életet élhet, mert hiszen jól kereső ember. De te még erre sem vagy alkalmas. Ezt én ma tanultam meg. Mert valóságban csak ma találkoztunk, ma ismertelek meg.

– Igaz… – bólintott Zoltán.

– Lám, magad is rájöttél. De ez nem jelenthet semmi értéket számunkra. Mert akármennyire is igaz az, hogy a mai nap történt meg a mi első találkozásunk, de mégis, már régen, egy éjszaka, az első éjszaka elköltöttél engem. Aztán jöttek a folyton unt éveid, melyek alatt akaratod ellenére szorongtunk egymás mellett a mostani idők delíriumos csődületében, ahol boldog-boldogtalannal idegenül összeölelkezett a közös kvártélyon. Ma aztán megtörtént az, ami utazáskor szokott történni, ha ismeretlenül egy férfi meg egy nő közös szakaszba kerül. Szóba állnak egymással. És mert ezer kilométer hosszú az út, háromszor át is kell száll[181]ni, büfékben, vasúti vendéglőkben együtt esznek: az utazóközönség azt hiszi, hogy ezek együtt indultak el, utazásuk célja közös, szeretik egymást. De azt senki sem veszi észre, hogy egy állomáson a férfi összeszedi a csomagjait, és leszálláskor végre bemutatkozik… Igen, így volt a mi utazásunk is, és most leszálláskor bemutatkoztál. Egy rikító regényt meséltél el. Nézd, Zoltán, ha én, az idegen az apád közelében élnék hamar megtudnám, mi van vele. És én, az idegen, ha keresném, hamar megtalálnám anyád. Cselekednék. Keresném. De te? Te nem tudsz cselekedni. Akik kellettek néked, utánuk sem néztél. Engem, aki nem kellettem néked, tűrtél magad mellett gyöngeségből. Gyönge vagy. Ezért nem maradok veled. Mert velem együtt még gyöngébb voltál.

– Elég! – sóhajtott Zoltán –, ne bánts! Milyen furcsa vagy… Milyen öreg vagy… Mérsz.

Emmi a fiú vállára tette a kezét:

– Csak én is bemutatkoztam. És bocsáss meg, hogy kissé kikorrigáltam a te bemutatkozásodat is.

– Nem igaz! Nem ismersz! – kiáltott fel Zoltán, és megragadta a vállán nyugvó kezet. – Nem értettél meg! Megmondom én, hogy mi a mai nap lényege. Nézd, Emmi, évekig voltál velem, amellett, hogy romlott életemet te is velem élted, olyan voltál, mint egy hűséges feleség. Most már tudom, hogy ez nem kellett nekem. Most már tudom, hogy úgy kellesz nekem, ahogy ma bemutatkoztál. Nekem a te kínos töprengéseid, kegyetlenséged, komiszságod kell. Megvertél! Üss tovább!… Szeretlek.

A hisztérikus férfi a leány elé omlott, és görcsösen zokogott. És vég nélküli sírása mindinkább hatalmába vette, leterítette, és így észre sem vette, hogy a leány eltávozott…

Emmi örökre akart távozni, de a hűvös lépcsőházban lehullott minden póza, az öntudatos játékot, mely a győzelemért folyt, abbahagyta. Magához tért. Visszaemlékezett, hogy ma azzal indult el Zoltánhoz, hogy nem hagyja magát elküldeni, hogy győzni fog. Hát ez sikerült. Új napok jönnek, melyekben kegyetlenséggel kell ápolni a közös életet. – Tud-e ilyen lenni? – kérdezte magától a leány. – Ki tudja, talán Zoltánnak igaza van.

Egy cukrászdába tért be. Teát és szendvicset rendelt, és visszament Zoltánhoz.

VIII.

Zoltán még mindig a földön hevert, amikor Emmi visszatért egy cukrászinas kíséretében, aki teát és szendvicset hozott.

– Térj magadhoz! – szólt a vörösre sírt szemű fiatalemberhez. – Kelj fel, és idd meg a teád!

– Milyen jó vagy. Kiszolgálsz – suttogta Zoltán.

Emmi a fiatalember elé tolta a csészét. [182]

– Utoljára szolgállak ki! – mondta szinte élesen.

Emmi megkezdte a szerepét. Csak igya meg a fiú a teáját, egye meg a szendvicsét nyomban megkezdi uralmát. »Utoljára szolgállak ki.« Ebben a mondatban foglalta össze a programját, melyet amikor Zoltán lenyelte az utolsó falatot is részletesen előadott.

– Zoltán! Azonnal dönteni kell… Ott kell folytatnom, ahol az a bizonyos úr, az a véletlen útitárs végre kiszállt cókmókjával a vonatból, és búcsúzóul bemutatkozott… Ne, ne szólj közbe, neked most semmi modanivalód nincsen. Nagyon össze vissza ember vagy, különösen ma. Én is az voltam, de reggel, hogy elindultam hozzád, tökéletesen összeszedtem magam… Ott hagytam el, hogy már elbúcsúzott, de bármenynyire is menni akar, nem távozhat, mert az állomás előtt téves vágányra futott a vonat, és belerohant egy tehervonatba. Lelki vonatösszeütközés… Igen, így van. Az a kérdés, hogy ki tudunk-e kecmeregni a romok alól, ahol szenvedélyesen mellém bújtál, és bevallottad, hogy szeretsz. Itt, az összeütközés romjai között fájdalmasan hallgattam vallomásodat, mely a nagy zökkenésre hullott ki belsőd eddig ismeretlen tájékáról… Így is elfogadom.

– Köszönöm, Emmi! – mondta halkan a fiatalember.– Itt, a romok között is boldog vagyok.

– Ezek érzelgős szavak. Boldog vagy? Ezt ugyan jól kitaláltad! Ébredj fel, végre! Kelj fel! Indulj el!

– Tudom, mit kell tennem. Negyvennyolc órán belül feleségül veszlek.

Emmi szelíden mosolygott.

–Köszönöm, de ennek ma nincs semmi célja. Talán számomra jelentene formai segítséget, de a mi közös sorsunkon nem segít. Azt hiszem, helyesebb, ha elválunk. Igen, el kell vámunk, most, amikor ilyen későn összetalálkoztunk. Nézd, nincs miből megélnünk. Nincsen foglalkozásunk. Nem értünk semmihez. Téged is, engem is csak eltarthat valaki. Különösen engem. Kérlek, ne gondolj semmi rosszra. Nem megyek el szeretőnek. De mégis kell, hogy valaki támogasson engem. A varrónőm, az ékszerészem, a csemegeboltos… vagy az a kis, híres ügyvéd, aki sokszor megfordult társaságunkban, és arcáról mindig részvétet olvastam le. Közülük tán segíteni fog rajtam valamelyik. Hiszen mindenki, aki keresett rajtam, vagy csak szóba álltam vele, éreztette, hogy kedves vagyok neki. Szóval, elfogadom valakinek a támogatását, hogy valamely mesterséget tanuljak meg tőle, és abból valahogy megéljek. Mit tehetek mást? Mert azt nem tehetem, amit te, és amit meg kell tenned. Én nem mehetek el az apámhoz. Az én apám? Mit mondjak róla? Tegnap este azt mondta, hogy apádhoz készül, hogy miattam elégtételt kérjen. Meg akarja zsarolni. Lehet, hogy összeszedett is már va[183]lahonnan egypár pengőt, megvan az útiköltsége, és már útban is van. Éppen azért siess apádhoz. Ha megmondod neki, hogy elhagytalak, vagy inkább hogy te hagytál el engem, akkor apám utálatos mesterkedései megbuknak. Mert apám bizonyára azt akarja elhitetni apáddal, hogy csak ő szabadíthat meg téged tőlem. Ezért mondom, hogy menj haza. Maradj apádnál, fogadj szót neki. Meglátod, ez jó lesz. Meggyógyulsz. Mert beteg vagy, Zoltán. Baj van az idegeiddel. Pihenj egypár hónapot. Aztán menj vissza egyetemi hallgatónak. Ha apád tervedet meghallja, táncolni fog örömében… És én várok rád.

– Nagyon romantikus vagy. De tudom, hogy ez csak játék. Kínzás. Meg akarsz szabadulni tőlem. A jogászgyereket, mert utadban van, el akarod küldeni.

– Nem, Zoltán! Mi pontosan itt tartunk. A jogász szerelmet vallott ma, és én megígértem, hogy várok rá. És ha romantika? Nem szép? Az elmúlt öt évben volt nekünk egy ilyen pillanatunk?… Öt évig kínlódtam utánad. Csináld utánam. Lehet, hogy neked is öt évre van szükséged, míg dolgozó, teremteni tudó férfiúvá válsz.

– De Emmi! Ma, ebben a kegyetlen időben ilyen tervekkel jönni… Bocsáss meg, de most nem vagy okos. Engedd meg, hogy én gondolkozzam… Beszélni fogok apámmal…

– Bevallod neki, hogy pénzét elvesztetted, nincs semmi egzisztenciád, és most az a következő jó terved, hogy engem feleségül akarsz venni?… Zoltán, az istenért, csak ne gondolkozzál… Látod, én már apád helyett is gondolkoztam. Az lesz a jó, és csak az a jó, ha bevallod a veszteségeket, és ezt azzal egyensúlyozod ki, hogy beiratkozol az egyetemre. Apád boldog lesz. Visszafiatalodik a jogászfiához, és folytathatja a nevelését. Fegyelmezni fog, elszámoltat, mindent megtilt, mindentől eltilt.

– Úgy gondolod, hogy tőled is.

– Igen, tőlem is. Főképpen tőlem. És parancsát teljesíted. Könnyen teljesítheted, mert ebben mi már meg is egyeztünk… Értsd meg, Zoltán, nem tehetsz másként. Vagy elmennél zsákot hordani, parkettáncosnak?…

– Szeretlek, Emmi! Ez az egyetlen aktívám.

– Végre belátod. De ezzel az aktívával szörnyen immobil vagy. Én teljes szívemmel adok neked moratóriumot, és remélem, nem úgy lesz, ahogy évek óta látjuk, hogy a moratórium után jön az inszolvencia.

– Csak kínozz, verj! – tört ki a fiatalember, akit fölbőszítettek a helyzethez nem illő, gúnyolódó, kommerciális szakkifejezések. – Talán nyomban induljak el az egyetemre, és iratkozzam be?!

A leány benyúlt a bőröndbe, hamar megtalálta azt a táskát, melyben Zoltán iratait és indexét őrizték. [184]

– Igen! Itt az indexed. Most folynak a beiratkozások… De miért vagy ennyire fölháborodva?

– Kigúnyoltál!

– Csillapodj… Meglátod, minden jó lesz. Én mindent helyreigazítok. Nálad, nálam, apádnál, az én szüleimnél, bátyámnál…. Nekem is van egy ötéves tervem. Visszaállítom a békeállapotokat. Az apám kis tisztviselőcske lesz, az anyám fehérnemű-varrónő. A bátyám, mint te, most érettségizett, elmegy valahova gyakornoknak. Én… Én… fiatal szűz leány vagyok… lesz kenyerem… és szeretek egy félárva jogászt… egy kedves tacskót

Zoltán őrjöngve vetette magát a leányra. Átkarolta, magához pántolta, és zokogva könyörgött, hogy csókolja meg, és jajveszékelve durváskodott öleléséért… De elfogyott ereje az erőszakhoz, és már csak dadogva mondta: »Tégy férfiúvá!«

Emmi eltolta magától Zoltánt, aki szemlesütve kuporgott meg a sezlonon, kezeivel elfödve arcát. Tűrte, hogy a mellé ülő leány a fejét simogatja.

– Szót fogadsz, Zoltán? Úgy teszel mindenben, ahogy én akarom?

– Igen.

– Akkor elmegyünk most egy kisvendéglőbe vacsorázni.

– Azután?

– Elkísérsz engem haza.

– Hazamész?… Ez rettenetes.

– Minden lány hazamegy.

– De abba a környezetbe?

– Az az én családom. Oda tartozom.

– Emmi, én meg vagyok rendülve.

– Nyugodj meg! Légy természetes, vidám… És most rohanj a szállodába, mosakodj meg! Vedd fel a szürke ruhádat. Elragadó vagy benne. Piros nyakkendőt végy hozzá! Én addig itt átöltözöm, és kitalálom a kiskocsmát.

Zoltán elment.

Emmi addig turkált a bőröndökben, míg nem talált egy ruhát: fiatalosat, lányosat. Rendbe hozta az arcát. Nem nézhette meg magát földig érő tükörben, mégsem volt rajta semmi hiba. Nyugodt volt. Szép volt. Üde volt.

IX.

Salgó Miksa a periratain dolgozott. Nagyon elégedetlen volt ügyvédje munkájával, aki a vádirat ellen beadott kifogásokat szerinte igen gyengén adta elő. Ő jobb kifogásokat tud. Azokat szerkeszti most össze. Már a huszadik ív papirost írja tele. Hogyne írna tele annyi ívet, hiszen egész pályafutását, érdemekben gazdag és a nemzetre hasznos közgazdasági [185] munkásságát is leírja, vagy ahogy ő mondja: »szerény dióhéjban vázolja«.

Ha egy oldalt teleír, figyelemre inti feleségét, fiát, és szónokolva olvassa fel művének e részét. Büszkén ragyogó tekintetével felkeresi ágyban fekvő feleségét, aki egy gyertyacsonk világánál nekihevülve filmregényt olvas. Az asszony fölpislant a könyvből. »Nagyszerű« – mondja háromszor is, de a dicséret inkább az izgalmas regénynek szól, melyben a dollárokkal millió számra dobálóznak, és az obligát szenvedések után tündéri álmok teljesednek be.

Salgó a fiától is várja az elismerést. Ede minden jó hangulat és egyetlen fillér nélkül ül a szoba egyik sarkában, és nem hajlandó apja művét a legkisebb elismeréssel sem kísérni.

– Talán nem tetszik neked? – kérdi támadóan Salgó a fiától.

– Apus, ha akarod tudni, nagyon gyengusz. Apus, kára benzinért. Hat hónap tuti.

– Felmentenek!– dörgött Salgó. – Igaz, hogy a kétezer pengő előleget átvettem, de az elment a költségekre. Fényesen bebizonyítom, részletezem, okmányolom a tényeket, de te… Ede… bíráskodsz apád felett ahelyett, hogy segítenél ügye tisztázásában… Elvetemült vagy, Ede, semmi szükséged sincs arra, hogy apádtól tisztes nevet örökölj.

Salgóné nyöszörgőit az ágyban: »nem hagyják az embert még olvasni sem… tizenegy óra van. Feküdjetek le.«

– Lefeküdni! – sóhajtott Ede, akinek este tizenegykor lefeküdni annyit jelent, mint meghalni. Képzelete most a kivilágított körutakon járt, fényes lokálok integettek feléje, fülébe zengett a kávéházi énekes nótázása, látomásában megjelent a jótékony sötétségű, önfeledtséggel teli, éjfél felé járó mozi… és neki nincs egyetlen tízfillérese sem, mellyel egérutat nyerne a kapun át, hacsak a fényes utcákra is.

És az egész házban nincs egyetlen fillér sem, mert ha volna, odaadnák neki. Ma nem főztek ebben a házban. Kenyeret és a tűrhető időkből maradt vizes uborkát meg befőttet ettek. Salgó még ki tudta módolni, hogy beüljön a kávéházba, ahol mindent feledve, egészen felvidulva beszélgetett el Bethlenről és más súlyos dolgokról, derűs bölcsességgel, mindig fölvillanó optimizmussal. A kávéházi asztalnál csupa régi, meghitt ismerősei ültek. Ez a kávéházi asztal, ez a kávéház csúszott vele alább-alább. És a kávéházi asztal tagjai talán mind írták otthon kifogásaikat az ellenük kiadott vádirat ellen.

Ájult csend van a szobában. Salgó írásai fölé meredt. Salgóné olvasmányában kéjeleg. Ede tervezi, hogy hitelben kitör a kapun. [186]

Csengetnek. A három ember riadtan néz egymásra. Ki jöhet ide éjfélkor? Ezt kérdik rémülten, hangtalanul egymástól… Ki csengethet? »Nem kell beengedni« – mondja Salgóné. »Jó, hogy a cseléd ma kilépett«. (Éhesen, megszolgált bére nélkül.) »Miksa, gyorsan feküdj le. Edus te is!… oltsátok el a villanyt!« A boldogtalan asszony a rendőrségre gondolt.

És megint csengettek.

De Salgó nem félt. Tudta, hogy rendőr nem keresheti. Megengedték neki, hogy szabadlábon védhesse magát. Nem bujkáló zsebtolvaj ő. Ha akarják, nappal is megtalálhatják, így az ijedtségen hamar átesett, és nyugodtan szólt:

– Lehet, hogy Lídia udvarlója, aki még nem tudja, hogy nője tőlünk ma minden felmondás nélkül eltávozott. Talán már órák óta les a folyosón, de türelme elhagyta, és vakmerőn immár kétszer is csengetett. Edus, menj, és küldd el az éjszakai látogatót!

Ede kiment, és néhány pillanat múlva Emmivel tért vissza.

A leány mosolyogva nézett körül. A vacsoránál két pohár bort ivott, attól is, meg a nap sikerétől derült volt, és jókedvvel beszélt:

– Ne haragudjatok rám, hogy tegnap oly kíméletlen voltam hozzátok. Bocsáss meg, apám! Könnyű a bajban levő embert megtámadni. Elhatároztam, hogy hazajövök, és köztetek maradok. Majd rendbe hozunk mindent. Új élethez fogunk. Én már el is kezdtem. Zoltánnal szakítottam, békésen elváltunk.

– Ezt rosszul tetted! – dörgött leányára az apa. – Súlyos stratégiai hibát követtél el. Tervemet romba döntötted. Nekem is az volt a tervem, hogy mindent újra kezdünk. De terveimet e tetteddel felégetted. Milyen nyugodt voltam e percig!… Én ma délután hazajöttem, és megszerkesztettem a becsületemet porig alázó hamis vádak elleni védekezésemet. Bevallom, hogy e munkát csak stílusképességem csillogtatása végett műveltem. Mert mi az a kétezer pengő, melynek indokolatlan felhasználásával vádolnak? Mi az?… A gaz feljelentőnek a jövő héten szemébe vágom ezt a nyomorult összeget. Fusson vele! Maradjak vesztes egyedül én!… De te romba döntötted tervemet. Hogy álljak most már ügyemben a világ elé, ha te otthagyod azt a férfit, aki mellett számos évek során éltél? Menj vissza hozzá! Térj vissza ahhoz a férfiúhoz, maradj mellette, és várd be sorsodat!

Emmi nyugodtan hallgatta apját, beszéljen, amit akar. Itt csak ő érti meg az öreget, aki még nem tudott cselekedni, nem utazhatott Kiskertre Zoltán apjához, hogy megalkudjék vele. Derűsen válaszolt apjának: [187]

– Apus, nagyon kedves vagy, és mondataid szépek, korrektek. De azért ne szónokolj, jobb így, ahogy csináltam. Apus, én hazajöttem, itthon maradok, és holnap megbeszélünk mindent.

– Mit akarsz ezek után megbeszélni? – kérdezte panaszos hangon Salgó.

– Holnap nagy tárgyalást tartunk. Megbeszéljük, hogyan térjünk vissza a becsületes útra… Mit vigyorogsz, Edus? Neked nem tetszik a tervem? Meg fogsz javulni te is. Én is. Anyus is… Anyus, itthon maradhatok?

– Apádat be akarják csukatni.

Salgó közbeszólt, de már csendesen:

– Engem nem csuknak be.

– Nem! Apust nem csukják be, én elintézem.

– Látod – szólt a feleségéhez –, Emmi is mondja, hogy nem lesz semmi bajom. Igazad van, lányom. Hátha még hallanád a védekezésemet. Várj, fölolvasom. Mondani fogod, hogy miért nem mentem az ügyvédi pályára? Híres kriminalista lett volna apádból.

Kezébe vette iratait, és olvasásba kezdett: »Tekintetes királyi törvényszék!«

De Emmi letörte apja hiúságát, nem tűrte a szónoklását.

– Apus, nyugodj meg! Én majd elintézem a te rosszul sikerült üzletedet. Sokkal nagyobb dologról van szó. Meg kell menteni életünket. Hazajöttem, itthon maradok, és föl fogom venni a küzdelemét. Már föl is vettem… egyelőre csak veletek szemben.

– Mit fogsz tenni? – kérdezte az anya. – Mit tudsz te csinálni? Én csak apádban bízhatom. Apád azt mondta, hogy három nap alatt mindent rendbe hoz. Megtáncoltatja Ede feleségét, majd parírozni fog Lián, és elhúzza apjánál Zoltán nótáját is.

A leány felháborodva válaszolt anyjának:

– És valóban ebből akartok ti élni?… Borzalmas!… Nem engedem, hogy ilyen gyalázatosan éljetek! Van út fölfelé is. Ebbe a házba vissza kell térni a tisztességnek, hogy itt baj és becstelenség nélkül ébredjenek, hogy délben szerény polgári ebédre terítsenek, és tiszta lelkiismerettel vacsorázzanak.

Salgó felnevetett.

– Egész Európa szeretne így élni.

– Igen, egész Európa szeretne. Tegnap este jól megértettem apámat. Igen, Európa szeretné, ha apám visszaülnek, kishivatalnoki asztala mellé… És vissza fog ülni. Edus is dolgozni fog. Liánt, ezt az incidenst, el kell felejteni.

Salgó gyönyörködött a lányában.

– Milyen intelligens vagy. Honnan tudod például ezt a szót: »incidens« ilyen kitűnően alkalmazni. [188]

Emmi elmosolyodott.

– Hagyd, apus, nem vagyok intelligens. Csak nagyon tanulékony vagyok. És tegnap sok tapasztalatot szereztem, és ma mindent megértettem.

– És ettől bátorodtál olyan nagyon fel, Emmikém? –szólalt meg Edus.

A leány végigmérte a bátyját, aztán szomorú hangon mondta:

– Edus, csak szégyellni kellene, hogy a húgodnak kell a sarkára állni. De veled majd négyszemközt beszélek… És most késő van. Nagyon fáradt vagyok. Remélem, megengeditek, hogy itthon maradjak.

Salgóné eddig a könyvet hüvelykujjára csukva, remélte, hogy az abban, hagyott izgalmas fejezetet végigolvashatja, de amikor Emmi azt kérdezte, hogy itthon maradhat-e, eldobta a könyvet, és elővette anyai szívét. Kiugrott az ágyából, leányához futott, átkarolta, és zokogva mondta:

– Hogy itthon maradhatsz-e? Drága magzatom! Hát nem osztom meg veled mindenemet?

– No, abból nem sok jut rá! Például ma egy vizes uborkát meg tíz szem szalicilos meggyet kapott volna ebédre –viccelődött Edus.

Emmi rászólt a bátyjára:

– Látom, hogy te azzal is megelégedtél. Egy lépést sem tettél, hogy egy falatot szerezz hozzá.

Ede vállvonogatva felelt vissza:

– Egyelőre nem szántam el magam arra, hogy valahol betörjek… Mit tudom én?… Eddig nem volt rá szükség. Liántól rendesen kaptam pénzt. Hiszen majdnem minden pénzem hazaadtam. Nem vagyok rossz fiú. Ezt légy szíves tudomásul venni. Drága szüleinket hosszú másfél év után látogattad meg, és a távolból sem nagyon adakoztál. Tegnap eljöttél, és nagy murit csináltál. Nem tudtam nézni, hogy mit csinálsz, inkább meglógtam. Reggel hallottam, hogy Liánt kirúgtad. Ha nem jössz ide, nincs semmi baj. Igaz, hogy Liánnak sigánjai voltak, el akart válni. De láttad, hogy én föl sem vettem az ügyet, elmentem. És ha tudni akarjátok, az volt a terv, hogy Lián velem jön. Megmondom, eddig titokban tartottam, hogy Lián csak fenyegetőzött a válással, mert haragudott rám. Tudja, hogy milyen nagy szükségem van rá, és így akarja kivenni belőlem, hogy a barátja, akivel most haragban van, kivel bandlizott össze. Én tudom a barátja minden lépését, de nem árultam el neki, hogy most hol lakik, és melyik lokálba jár. Igen, tegnap este rám akarta tolni magát, hogy menjek vele keresni a barátját. Én értek Lián nyelvén, ez a szegény, öregedő nő adott volna pénzt, ha tegnap este el nem kergeted. Ma reggel nem volt a házban több egy pengőnél, és azon apus sok miniszterpapirost vett, ezenkívül valahova egy, ajánlott levelet küldött. Ezért nem ebédeltünk ma. [189]

Ede befejezte a pénzügyi helyzet indokolását, és bohókásan meghajolt húga előtt. Aztán pótlásul még hozzátette:

– Nem akartam, Emmi, szemrehányást tenni. Viselem cselekedeted következményét. Vedd tudomásul, hogy Liántól levelet kaptam. Megírta, hogy lemond a válásról. Ezer évig is a feleségem marad, ha akarom, de velem társadalmilag is szakít. Úgy látszik, megtalálta a barátját, mert gúnyolódik is. Azt írja, hogy köztünk már csak egy vitás ügy van, hogy fizetek-e neki tartásdíjat. Bizonyos, hogy ezt a levelet a barátja diktálta, aki már húsz éve ügyvédnek készül, Becstelen csirkefogó, ilyen levél diktálásával hálálja meg nekem, hogy bemutattam Liánnak, és hagytam őket sülve-főve együtt. És aztán, ha jobbra-balra csalta Liánt, ha napokig elmaradt, én falaztam neki, és vigasztaltam a szegény, őrjöngő vénasszonyt. Megállj, Frommer! Vigyázz a bőrödre, Frommer! – hadonászott a levegőben Ede, egészen megfeledkezve környezetéről és az ügyről, melyben fölszólalt. Belemerült a maga bajába, hátában érezte a gyilkot, melyet orozva a hűtlen barát szúrt bele.

Emmi megsemmisülve hallgatta Ede beszédét, melynek minden szava szégyen, gyalázat. Volt olyan pillanata, amikor pofon akarta ütni a bátyját, és volt olyan pillanata, amikor meglátta, hogy szülei mélységes együttérzéssel figyelnek. »Ó, ezek egyek! És állapotuk reménytelen… És mégis, amikor a fiú elhallgatott, odalépett hozzá. Tenyerébe fogta az arcát és szomorúan a szemébe nézett. Percekig nézett a bátyja szemébe. Az eleinte fásultan tűrte húga tekintetét, de egyszerre megteltek szemei könnyekkel, és fejét húga vállára ejtette. Hangosan zokogott. Miért sírt? Talán megértette húga szánakozó tekintetét? Nem tudni. A fiú sírását túlzokogta az anya, és az apa is szipákolt.

Emmi könny nélkül élt a drámai jelenetben. Boldog volt, hogy végre sírnak ezek az emberek, és nem beszélnek. Mert minden szó, amit itt kiejtenek, a becstelenséggel való szolidaritást jelenti. Most sírnak, és nem beszélnek ezek a szegény, szánalmas emberek. Sírásuk határtalan és mind hangosabb. Az apa már csodálatos erővel bőg, az anya sírása borzalmas vészjel, Ede zokogása kiáltó jaj! jaj! jaj!… És e sírások összeütközve, mint egy pokoli dzsesszmuzsika törnek alulról fel, az elfeledett magasságba….

Sokáig kellett várni, míg lassan-lassan csend lett, és kivörösödött szemekkel, meredten néztek magjuk elé.

Ekkor Emmi intett a bátyjának. Pénzt adott neki. A fiú eltűnt a szobából, de hamarosan visszatért, és asztalra rakta az éjszakai büfében vásárolt ennivalót.

A család éjjel kettőkor, gyászosan, de jóízűen megvacsorázott. [190]

X.

Siró Zoltán tegnap este elkísérte Emmit a Thököly úti kapuig. Ott elbúcsúzott a leánytól. Megígérték, hogy egymástól távol fognak élni, és csak életbe vágó dolgok hozhatják őket össze. Emmi az elinduló fiatalember után kiáltott:

– Holnap beiratkozni!

De Zoltánnak már nem kellett több biztatás. Másnap elment az egyetemre. Ott megmondták, hogy hozzon írást arról, hogy hol töltötte idejét ezerkilencszáztizennégy óta. Ha az okmányai rendben lesznek, felvételének nem lesz semmi akadálya.

Autóra ült, és elindult az apjához.

Jókedvű volt. Boldog volt. Hipnotizált volt. Emmi a tegnapi vacsorán boldoggá tette. Hányszor vacsorázott ő azzal a leánnyal! És mindig így: »Pardon, Emmi! A lapban egy fontos cikk van. El kell olvasnom.« És néhány unott falat után már az esti lapokat bújta, míg a leány magára hagyottan vacsorázott. Másképp volt ez tegnap. Tegnap este ünnep volt. Tegnap este abban a kocsmában rájött az ételek ízére, a bor zamatára, és megtudta, hogy milyen jó az, ha az ember a földre ejtett asztalkendőért lehajolva, titokban, az asztal alatt megcsókolja a leány kezét… És aztán felemelkedve belenézni a kipirult nő szemébe, és érezni, hogy a maga arca is lázban ég.

…Szent ifjúság!… egy kissé elkésve, ezerkilencszázharminc szeptember végén.

*

A kiskerti szőlőgazdaságban kezdték meg a korai termés szüretelését. Idősb Siró Zoltán birtokai közül ezt a kétszáz holdas szőlőjét szerette a legjobban. Harminckét évvel ezelőtt maga telepítette, és kedves présházat épített a közepébe. Ez idő tájt házasodott is meg. Házasságát azzal is megünnepelte, hogy a présházra emeletet húzatott, az emeletre tornyot is pazarolt, melynek piros bádogtetője messzire virított.

Néhány évvel ezelőtt otthagyta a kiskerti kúriát, kiköltözött a szőlőjébe, és azóta a présház emeletén tölti napjait. Ha dolgai parancsolták, lóra pattant, bejárta földjeit, de ezt is mind ritkábban tette. Néha bement a járási székhelyre adót fizetni, boltosokkal veszekedni, fölös pénzét takarékba tenni.

Idősb Siró Zoltán szakított a világgal. Újságot nem olvasott. Ispánjai – paraszt botosispánok – írásbeli jelentéseket küldtek neki a gazdaság állapotáról. Pénze egyre gyűlt. Nem ártott meg neki a krízis. A konjunktúra idején nagyon nagy, a krízis idején szerény volt a jövedelme. De a jövedelem mindig megmaradt, csak a fia lékelte meg. Hálószobája ajtajára krétával jegyezte fel azokat az összegeket, amelyeket fia elvitt. Amikor bejött a pengő, az addig adott ötszáz-millió [191] koronát elosztotta ezerkétszázötvennel, és így egyenlegül negyvenezer pengőt krétázott fel. Azóta ez az összeg százezer pengőre ment fel, így hirdeti ezt a hálószoba ajtaja.

Az öreget két belső cseléd szolgálta. Mindig a legöregebb bérese, mindig a béreslányok közül a legtakarosabb. A takaros lányt farsangkor férjhez adta, és új takaros leány következett. A legöregebb béres haláláig belső cselédje maradt. Az járt be hetenként egyszer a faluba és elhozta a postát, mely többnyire csak egy pecsétes levélből állott.

Az öreg… dehogy is öreg!… Igaz, hogy hóval borított a feje, de minden hajszála megvan. Rózsás az arca. Alakja olyan, mint az oszlop. Ha visszavonult is, nem bolond filozófus ő, bármit is beszélnek felőle a környékbeli urak és a megmaradt öreg dámák. Látszatra nincsen semmi baja. Jókat eszik, és magányos borozgatás után nagyokat alszik. Néha, nyári vasárnap a béresházaknak cigányokat hozat, és míg a cselédség napestig mulat, a fűben heverész, és hallgatja a régi nótákat. De a távolból való cigányozás ritka eset. Ez olyankor esik meg, amikor maga előtt sem tudja titkolni keservét.

Idősb Siró Zoltán boldogtalan ember. Harmickét év előtt házasodott meg. Egy fertálymágnás leányába szeretett bele. Pesten jogászkodott, a leány meg ott bálozott. Nem sokat kérdezte a leányt a hatalmas legény, aki akkor, huszonnégy éves korában a legnagyobb úr volt a járásban Ő mondta meg, hogy ki legyen a követ, ki legyen a főbíró, ő mondta meg hát azt is, hogy ki legyen a felesége. Az egész megye tudta, hogy Almássy Erzsébethez a Vasárnapi Újságban egy költő ír verseket, és azokat a leány boldogan fogadja. De Erzsébet meghajolt apja akarata előtt. Hogyne, hiszen mindent pótol a hatalmas férfi, aki elviszi nászútra Rómába, Párizsba, és ha hazajönnek, beül a nagy vagyonba. Nyáron hűvös kastélyban lakik, és a téli szállás: Budapest. A fiatal leány szerelmese volt Budapestnek. Az akkori, a múlt század végi Budapest tegnapról mára világvárossá nőtt, és életét új szellem öntötte el. Ez a szellem, mely új társadalmi mozgalmakat, új politikai kérdéseket és e mozgalmaknak hangos politikusokat és bátor szavú írókat tudott adni, nagyon érdekelte Erzsébetet, a tizenhét éves leányt. A kor gyermeke volt. Ebben az aranjuezi korban minden gyorsan nőtt, virágzott, és hamar hozta a termést. Ennek a gyerekleánynak a fejlődése pesti iskolás évei alatt versenyt tartott a robogó fejlődéssel. Ehhez megvolt az esze, korai érettsége, furcsa idegenségekhez való hajlamossága. Rajongott az írókért, és egyet, állítólag csak egyet szeretett is. Kiszökve az intézetből azzal az eggyel a téli délutáni szürkületben sokat sétált az akkor még ki nem világított Stefánia úton.