A csend dalol a puha esti némaságban most.
Mintha egy hegedű szava zokogna valahol.
Lágy ködből baldachint von rám az álomlelkű hold,
míg én az örök vágy kelyhéből bort iszom, langyost,
a feledés borát, mely lemos rólam sok fáradt
napot, dohos lőrét. Az Én a magányból kilép,
s lassan csodás sejtések szent káprázata árad,
majd nyűtt szívemre a boldogság leheli szelét.
Jól érzem én, mikor e ritka, enyhe pillanat
lelkemre vés áhitatos, titkos szent jeleket,
érzem, mint lüktet lent a drága, örök gondolat,
s a Nirvána az agyvelőmre békét tereget.
Magával ránt a halál, a gyönyör szőtte, nagy Titok,
s hegedűszóval, alkonyaiban csendben – meghalok.
Fordította: Szenteleky Kornél |
Fejlesztette: GAS Softwares