Már rég volt, hogy lezsilipelt az Éj,
s a szertelocsogó fekete árban
– ki tudja – hol jár a barna hajós,
hisz oly rég volt,
hogy utoljára kiabált fel a piros szemű tornyok alól:
s hogy az ablakok odafenn kialudtak.
Csak itt, a magányos kupolateremben ég még a lámpa,
s két ablakom még néha fáradtan nyilazza a fényt – pedig úgyis hiába –
közönyösen hallgat a vastag Sötétség,
unottan malmozik az idő lomha sarokban,
s az Ember hortyogva aluszik a jászlak alatt.
S ők mégis csak jönnek…
Tízezer főfalon keresztül is idehallom,
mint vágódik ki tízezer sziklaüregre rácsapott ajtó,
s mint suhan tova tízezer nesztelen láb a néma folyosókon,
s mint ácsorog tízezer árnyék dermedt-riadtan
kávátlan kútszájak éjébe hajolva,
mialatt szívük ijedten kalapálja: „Jaj, itt a halá!” –
S mint várják. hogy valaki kezüket megfogja, nevükön becézze, s fénybe vezesse.
S hiába várják.
Most félénk-riadtan az agylabirintus ajtaján kopogtat az ujjuk.
– Ó, hogy könyörögnek! – Ó, hogy rimánkodnak! –
Sóvárgó seregük széljárta tornyom tetejébe engedjem,
húzzam meg harangjuk lecsüngő kötelét,
hogy szerteriadjon az Éj, s az Ember térdre boruljon, ha hallja :
mint kondul meg odafönn egyszerre tízezer harangszó a templomtoronyban – zengőn.
Csak nézem őket s az örökös éjt. –
„Bizony, mondom Tinéktek:
meg vannak számlálva a napok, melyeken még harangozni fogtok emberi fülekbe, s melyeken
maguk örömén-bánatán búsuló szívvel
néhányan szomorú keverők: hangotok zengését ujjaik hegyén próbálják.
„Bizony – átlépte már az Idő a Holnap küszöbét,
s hamarább megszokja az ember a ti egyforma locsogástok,
mikor rádió-tölcséren csurogtok szét szerte a világba –
– hamarább megszokja, megunja, s nem hallja,
mint hömpölygő folyók zúgását,
pedig azok beszélő morajában is ó, hány és hány millió vízcsepp
dalolja naponta a maga gyönyörű énekét szerte a világból.
Bizony mondom Tinéktek: – Eljő az Este,
mikor már egy nemzet fiai sem értik meg egymást –
s messzebbvalókról beszélvén:
úgy fognak dadogni, akár az ősember –
s nyelvük lapátján forogván:
oly nehezek lesztek, akár az érckavics…
S csak azt fogják érteni,
mit gépeik imaházában kell mondaniok egymásnak –
vagy a gyomor- és véretetőknél.
S bizony megvirrad még egyszer a Holnapután,
mikor sírva kaparnának ki Benneteket a könyv-temetőből,
de nem lesz már senki, ki neveteket tudja. |
Fejlesztette: GAS Softwares