Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. március) 3. szám, 144–216. p.

A német könyvpiacon F. C. Weisskopf tollából most jelent meg az az érdekes útleírás, amely Oroszország két új nagyipari városát, Magnítogorszkot és Sztalinszkot, valamint az Altáj hegységben élő, félig még nomád népek kulturalizálódását írja le. Az Altaj hegységben élő oirot nép történelméből és szokásaiból mond el néhány érdekes részletet Adijok, az oirot nép egyik tanítója, aki a legelhagyottabb nomád életből cseppent bele szinte a véletlen folytán a huszadik század nagy társadalmi problémáinak kellős közepébe. Úgy társadalmi, mint kisebbségi szempontból roppant érdekes az oirot nép gyors, szinte akadálytalan elhelyezkedése a kultúra és civilizáció mai fejlettségében.

Nem is hallottunk az ajtót nyílni és belépni, olyan halkan jött be Adijok a kunyhóba, amelyet Oirotia fővárosában, Oirot-Turában (Ulala) lakásként kiutaltak a részünkre; egy csokor világossárga színű altaji liliomot Alekszej elé tett, és mély, zengő hangon mondotta:

– Jaksi ba nökörler – ami annyit is jelent: » Jól vagytok, elvtársak?«, vagy azt is, hogy »Jó napot, testvérek!«

Amennyit már el tudtunk sajátítani az oirot nyelvből, így feleltünk:

– Jaksi, nökör!

Akkor megkérdezte tőlünk a »tabist«, az újságot, azután pedig elmondotta az ő »tabisát«, az újságot, amit közlendőnek tartott:

Tanító az – Oirot Tura-i tanács- és pártiskolában, most szünideje van, és körül szeretne utazni egy kicsit az országban. „Csak úgy, minden előre meghatározott cél nélkül, egyik helyről a másikra, ahogyan éppen eszembe jut. Mindenütt vannak rokonaim és barátaim. Ha nekünk jólesik – hallotta, hogy mi is a hegyekbe készülünk és vezetőt keresünk – vele utazhatunk. Akkor nem lesz szükségtek vezetőre. Ti [163] majd meséltek nekem a ti országtokról és általában Európáról: én pedig megmutatom a mi országunkat; úgy ismerem, mint a saját ajilomat (nomád oirot sátor). Jaksi?”

– Jaksi!

Az arcsamakot, az országszerte használt útipoggyászt, amely bőrből készült kettős zsák, és amelyet valamely teherhordozó állatra vagy a lóra tesznek, már magával hozta. A szoba egyik sarkába vitte, rátette a puskáját, aztán lekuporodott a padlóra.

– Nagyon örvendek, hogy együtt utazhatunk. Nagyon szép út lesz. Ti megnézitek, hogyan élünk mi, én pedig megtudom, hogyan élnek nálatok az emberek.

Így kezdődött a barátságunk Adijokkal, vagy ahogyan oroszul nevezte magát: Pavel Vaszilyeviccsel.

Négy héten át bebarangoltuk vele Oirot-ország nyolc vagy tíz ajmákját (kerületét). Nappal a vidéket mutogatta nekünk, megmondta az idegen madarak és virágok nevét, meséket mondott, szokatlan eseményeket beszélt el, adomázott, megismertetett bennünket a múlt hagyományaival és az új idők jeleivel. Este a tábortűznél vagy künn, az ajil előtt, amelyben aludtunk, elmondotta népe történetét, vagy dalokat énekelt ősrégi melódiára és rögtönzött szövegre, avagy elmesélte Oirot-Kán, az oirotok mondaszerű ősatyjának történetét, a Szartakpaj és az »Ak-Altaj«, a fehéren csillogó Altaj hegység más óriásairól és hőseiről szóló meséket.

Az utazás vége felé, egyik este – már a tyulup, a széles, bolyhos szőrme alá bújtunk, amely mindhármunkat betakart; a tűz már kialudt, a cédrustörzseken már csak valami vöröses csillanást lehetett látni, a lovak a közelben legeltek, lehetett hallani a rágásukat és horkanásukat, néha-néha odajött egy, és körülügetett, mintha a lovasát keresné; a fegyver készenlétben ott hevert mellettünk, nem annyira a medvék miatt, amelyeknek nyomát kereszteztük, mint inkább azért, mert ez az Altaj szabad ege alatti éjszakai táborozáshoz hozzá tartozik; fölöttünk volt a cédruscsúcsok feketéje és az éjszakai égbolt kobaltkékje, a csillagok ezüstösen ragyogtak, mint egyébként csak a déli regényekben vagy filmekben szokásos, az ágak között a szél játszadozott, és időről időre a rekettye és kornisfű illatának egy-egy hullámát hozta át – ezen az estén Adijok elmesélte nekünk az élete történetét:

– Cseposban jöttem a világra, a csemáli ajmakban. Ez újesztendő után a második hónapban történt, Kocskor-Ai hónapban, amikor az ember öntött vasfazekat is a tűzre tehet anélkül, hogy az ajilban túlságosan hideg lenne. Ez az év [164] Eber-Esztendő¹) volt, rossz születési év, mely kemény életet jelent a gyermekeinek. Mikor a csemali szerzetesek az első háborús esztendőben megkereszteltek, kiszámították, hogy 1897-ben születtem. Mivel idősebb testvéreim valamennyien röviddel a születésük után meghaltak, anyám, akit Csecseknek hívtak, Kicsiny Virágnak, visszataszító nevet akart adni nekem, hogy Erlik, a rossz szellem ne törődjön velem, de atyám, akit Csocsusnak, a Rettenetesnek hívtak, és aki különc volt – megtanult írni, és az Altaj-misszió könyveit, a Kalmük bibliát és a Szentek életét olvasta – atyám nem akarta, hogy Bohtunak, Rondaságnak hívjanak, avagy Csocskonnak, Disznónak, vagy pedig Itkohennek, Kutya Farának; azt mondotta, hogy az egyik látogatóba jövő barátja nevét kapom meg, amint ez elterjedt szokás volt. Mikor azonban hosszú ideig nem jött látogató, atyám elnevezett Adijoknak, ami annyit jelent: Névtelen.

Nem voltunk gazdagok, de nem is voltunk egészen szegények. Atyámnak négy lova volt, két tehene, néhány kaptárja, és egy kevés rozsot tenyésztett. A magam részéről már nem emlékszem elég pontosan. Apám nyolcéves koromban halt meg. Egy napon eltávozott az ajilból, egy darabig a településen bolyongott, sírt és kiáltozott (az emberek azt mondották, hogy Erlik elvette az eszét büntetésül azért, mert orosz könyveket olvasott), azután eltűnt az erdőben, és csak fél év múlva találták meg a holttestét. Még most is látom, amint télen a tűz előtt ült, a széles, meleg birkabőrben, miközben mi, gyermekek, húgaim és én odakúsztunk, és hallgattuk, hogyan énekel. Sokszor órákhosszat énekelte csaknem mindig ugyanazt a dalt, egy fiatalasszonyról, aki anyja akarata ellenére ment férjhez, és akitől az anya egy csésze arakát sem akar többé elfogadni. [165]

Akarjátok hallani?

Lehetséges az, hogy a kisborjút
Nem engedik anyjához az istállóban?
Ha te meg is átkozol,
Nem lehetsz annyira kegyetlen,
Hogy csészémből az italt visszautasítsad,
Hiszen mégiscsak a testedben hordoztál!

Lehetséges, hogy a kiscsikót
Nem engedik a karámba a kancához?
Ha te nagyon haragszol is rám,
Nem lehetsz annyira kemény,
Hogy csészémből az italt visszautasítsad,
Hiszen mégiscsak te ringattál és pólyáztál engem!

Mikor atyám elment az erdőbe, és nem tért többé vissza, bátyja a fiát egy kámhoz (paphoz) küldte megkérdezni, vajon mi történt az apámmal, s vajon nem lehetne-e érte valamit tenni. A bácsim engem is magával vitt. A kám, akihez ellovagoltunk, a kerület leghíresebb sámánja; három nagy dobja volt, minden más kámnak legfeljebb egy vagy kettő. Mikor bácsim a baját előadta, a kám levette a falról horgas íját, a húrjánál megfogta, és könnyű hullámzásba hozta. Zümmögött is hozzá, és felsőtestét először lassan, majd mindig gyorsabban előre és hátra ingatta. Hirtelen megállt, és azt mondotta, hogy egy hegyi szellem, valószínűleg Adigan-Eezi, az ajilunk ajtajából látható Adigán-hegy ura, akit imádunk (nem volt szabad ujjal a hegycsúcsra mutatni és a csúcsra felmenni) megharagudott az atyámra, és most le kell csendesítenünk. Ő, a kám majd néhány nap múlva eljön hozzánk, és tudatja velünk, hogy milyen áldozat kell a Szellemnek és urának, Erliknek, minden rossz szellemek főnökének.

Másnap ajilunk megtelt emberekkel. Minden szomszédunk látogatóba jött, s mindegyik arakával tele bőrtashaurt hozott a kámnak ajándékba. A kám a tűz melletti díszhelyen ült; fekete-fehér sávos papi köpenyt viselt vörös gallérral, amelyre hét csengő volt erősítve, és a gyolcsbálna, a három cet egyikének jelképe, amelyeken a sámánhit szerint a világ nyugszik. A kám legnagyobb dobját tartotta a kezében. Szemei csukva voltak, úgy látszott, mintha aludnék. Napnyugtakor hirtelen fölugrott: Szuilüsz kán, Erlik birodalmában való útja kísérőjének hangját hallotta. A dob látszólag önmagától dübörögni kezdett; a kám néhányszor lassan a tűz körül lépett; a dob tompa dübörgése hirtelen rövid, éles pergésbe ment át, a kám forogni kezdett, először lassan, azután gyorsabban, majd ve[166]szett gyorsasággal; a dob dübörgött, a kám énekelt, varázsköpenyének hosszú szalagjai a levegőben szálltak, az emberek szeme megüvegesedett. Végül a kám vörösen habzó szájjal a földre roskadt.

Ifikor ismét beszélni tudott, azt mondotta, hogy apám él, halálos veszedelemben van, s hogy megmentsék, egy fehér lovat kell feláldozni.

Másnap reggel, még napkelte előtt az emberek a taligán, az áldozati téren felállították a tekpist, a szent kínpadot. Ez két nyírfa cölöp, amelyek között egy lószőr fonálon fehér vászonrongyok és egy kis, fehér nyúlbőr függnek. A bal oldali cölöphöz a mi fehér lovunkat kötötték, a jobb oldalihoz egy köteg avarfüvet erősítettek. Akkor kijött a kám az ajilból, a férfiak és gyermekek köréje csoportosultak, az asszonyoknak oldalt kellett maradniok. A kám és nagybácsim ünnepélyesen kicserélték a pipáikat. Valamennyi férfi követte a példát, és hosszú, nyugodt szippantással elszívta a pipát. Akkor a kám imádkozni kezdett. Először a »kairako-on« könyörgő imát mondotta el, az oldalt álló asszonyok már előzetesen megoldották hajukat, most jobboldali halántékuknál egy hajpászmát kitéptek, végighúzták, mélyen meghajoltak, és megismételték a kiáltást: »Kai-Ra-ko-on, Kai-ra-ko-on!«

Magas hangon, amely úgy csengett, mint a madárkiáltás, énekelte a kám:

Arcsin-kürcsin-alasztu!
Ak-arshan-dunulju!
Ak Altajdüng Eesi!
Albatünün morgugen Altaj!
Ak poro kolsolu!
Ak Altajdüng Eesi!

Sokcsipkéjű Altaj Ura!
Te méltó vagy az avarfű szent illatára!
Te méltó vagy a szent vízzel való mosakodásra!
A fehér ló, amelyet neked szentelünk,
A felajánlás helyén áll!
Te vagy a fehér Altaj ura!

A férfiak megrohanták a fehér lovat, mindegyik lábára hurkot kötöttek, a földre rántották, és azután hangos kiáltozással húzni kezdték a köteleket. Az állat felordított, ordítása hangosabb volt az emberek kiáltozásánál; mikor hirtelen elhallgatott, a férfiak is elcsendesedtek, és csak a széttörő lócsontok ropogását lehetett hallani. Én befogtam a szememet. Mikor a kezem leeresztettem, az állatot már megnyúzták, és s [167] bőr a fejjel együtt a földbe ferdén áldozati oszlopon függött; úgy festett, mintha az égbe akarna repülni. A vér nagy fatálban gőzölgött, és a kám belemártotta az ujjait, hogy a dobon a kivágott szellemkép ajkait megnedvesítse.

Egészen estig ettek és ittak az emberek. Apámat vártuk, de nem jött. A kám még két napig maradt, azután ellovagolt. Azt mondotta, hogy Erlik valószínűleg nem fogadta el az áldozatot. Még egy nagy tashaurt arakát kellett adnunk neki, egy zsák rozsot és két ürüt.

Fél évvel azután, hogy apám holttestét megtalálták, anyám ismét férjhez ment, és én Kabshaiba kerültem apám apjához, akit úgy hívtak: a Gyors. Éppen akkortájt kereszteltette meg magát – adóelengedést kapott az, aki ezt megcselekedte – ajiljában azonban minden továbbra is úgy történt, mint azelőtt. A falakon ott függtek a turgusulárok, az ősszülők bőrdarabokból és rongyokból készített képei, akiknek a sámán pap felszólítására, ha ember vagy állat megbetegedett, áldozatot kellett hozni, az ősrégi bölcső fölött, amelyben már apám apjának apját, apám apját, apámat és engem is ringattak, és amelyben most legfiatalabb nagynéném gyermekét helyezték el, gyermekkereplő függött, amely egyúttal amulett is volt, a saltrák. Ez nem más, mint egy nagy csont, rákötve kis csontocskák, üvegnyakak, szegek és egy kis bőrzacskó, amelybe mindegyik gyermek köldökzsinórját betették, aki csak a bölcsőben megfordult. Az ajil bal oldalára, a »férfioldalra« csak apám anyja léphetett, a nagynénék azonban nem, emlékszem, ha nagynénéimen kívül senki sem volt odahaza, és nekem segíteni vagy dolgozni kellett volna, mindig az ajil bal oldalán tartózkodtam; nénéim szidtak és fenyegetőztek, de nem mertek átjönni hozzám.

Apám apja gazdag és nagyon fösvény volt. Már tízéves koromban részt kellett vennem a szénakaszálásban; a következő tavasszal mint pásztort használtak fel. Egy öreggel együtt négyszáz juhot kellett őriznem; a pénzt apám apja kapta, öt évig voltam birkapásztor, azután ismét odahaza segí[168]tettem a háztartásban. Mikor Kujumban egy papi falusi iskolát nyitottak, a pópa azt kívánta, hogy apám apja az iskolába adjon. Az öreg először tudni sem akart erről, végre azonban beleegyezett azzal a feltétellel, hogy emellett még a gazdaságban is dolgozom. Valamicskét olvasni és írni tanultam, egy keveset oroszul is, az oktatás azonban főként az imák és szentek történeteinek előolvasásából és utánamondásából állott.

Egy év után Apanajev, a csemali pópa, egy oirot apám apjához jött, és azt mondta: „Add hozzánk az unokádat, mi majd kara abist, fekete pópát (hazait) nevelünk belőle: majd imádkozni fog érted, és ez testednek és lelkednek használni fog.” Apám apja éppen egy súlyos lázbetegségből volt lábadozóban, azt hitte, hogy az a gyertya mentette meg az életét, amelyet a csemali Istenanyának ajándékozott; beleegyezését adta, és én a pópával együtt Csemalba utaztam. Itt székeltek az Altaj-misszió szerzetesei, akik nagyon gazdagok voltak. A legjobb föld az övék volt. A szerzetesek Csemalba jövetelük alkalmával – száz év előtt – egy magas fakeresztet állítottak fel, és köröskörül, ameddig csak a keresztet szabad szemmel látni lehetett, mindent birtokukba vettek, habár az oirotok időtlen idők óta ott állították fel nyári ajiljaikat, és a réteket kaszálták.

Apanajev pópa a kolostor iskolájában lakott. Engem egy fészerben helyezték el, és a tanítás előtt és utána is fát kellett vágnom a pópáknak, és vizet hordanom. Enni a konyhában kaptam, ha a többiek már ettek, mert még pogány voltam, kereszteletlen, és copfot viseltem. A copfot nem akartam levágatni, mert azt hittem, hogy abban a lélek lakozik, amint azt a kámok tanították, mert anyám és idősebb nagybácsim azt tanácsolták, hogy semmi olyat ne tegyek, ami később megakadályozhatná, hogy kám lehessek. De tizennégy nap múlva meglátogatott apám apja, és a pópák kívánságára levágta a copfomat. Azonban ennek ellenére is tovább is csak a konyhán kellett ennem. Mindig azt mesélték, milyen jó dolgom lesz, mint fekete pópának, és hogy a keresztelés után Erlik és rossz szellemei, akik atyámat tönkretették, semmit sem fognak elérni. Ezenkívül akkoriban nem jött ki a fejemből, hogy a világot mégiscsak kellett valakinek teremtenie. A kámok erről semmit sem tudtak, a szerzetesek azonban azt mondották, hogy ez benn van a bibliában. Különösen csalogatott azonban az a kilátás, hogy a többiekkel együtt a szobában, a terített asztal mellett ehetem, így aztán boldog voltam, mikor végre fél esztendő után megkereszteltek. [169]

A keresztelés után néhány nappal a pópa alaposan elvert, mert eltörtem a fejszét. Mikor ezenkívül megtudtam, hogy egész szünidőben a szerzetesek részére kell dolgoznom, termésen bér nélkül, akkor hazaszöktem. A pópa öt vagy hat levelet irt apám apjának, hogy menjek vissza, és a favágásért egy rend ruhát ad, a vízhordásért pedig tíz csomag dohányt, én többé nem akartam visszamenni.

Az ezután következő hónapokban és években mint favágó dolgoztam. A háború kitört, nagyon sok fára volt szükség, és a munkás valamivel többet keresett, mint korábban, azonban egész keresetemet apám apjának kellett leadnom, aki a pénzemet a »feketeadó« a karagalan részére kikölcsönözte.

Ezerkilencszáztizenhatban, tehát tizenkilenc éves koromban megnősültem. Nagyszüleim előzetesen arra igyekeztek rávenni, hogy asszonyt raboljak magamnak. A szomszédságból minden fiú így cselekedett. Az ember kikeresett magának egy menyasszonyt, vagy az apa kikeresett a részére egyet, amikor néhány barátjával összeállt, és a kedvező alkalomkor ellopta a leányt. A barátok ilyenkor segítettek, és fedezték a visszavonulást. Ha a leány rokonai már csaknem beérték a rablót – mindig más rokonságból kellett asszonyt rabolni –, és nagyon közel voltak, akkor a menyasszonyt a rokonság szeme láttára megejtették. Ezzel a házasság megkötöttnek nyilváníttatott; a leányt többé nem lehetett visszakövetelni. Rablók és üldözők ilyenkor összeültek, és megtárgyalták a lakodalom napját és a kálimnak, az asszony megvásárlási díjának magasságát. Eddig mindig sikerült nagyszüleim kéréseit és indítványait megkerülnöm; most azután tudomásom nélkül döntöttek az ügyemben. Egy napon apám apja Csemalba lovagolt, és két napig ott maradt. Azt mondotta, hogy a szamovárt kell a lakatoshoz vinnie. Mikor visszatért, apám anyjának kérdésére, hogy áll az »ügy«, azt válaszolta: »Nagyon jól.« Nem [170] is sejtettem, hogy ennek a rövid beszélgetésnek milyen jelentősége van. Csak midőn apám apja három nap múlva ismét Csemalba lovagolt, fogtam gyanút. Ezúttal már ugyanaznap este visszatért. Elmondotta, hogy asszonyt talált a részemre, és a leány apjával már az árat is kialkudta. Nagyon szomorú voltam, de a nagyapa akarata ellen nem volt szabad fellebbezni: így tehát a legközelebbi napok egyikén vele együtt Csemalba lovagoltam, és ott órák hosszat alkudoztunk a leány rokonaival az ár tekintetében. A rokonok háromszáz rubelt kívántak kálimnak, mi végül is kétszáz rubelt, egy tehenet, egy lovat és hat font mézet fizettünk. Habár apám apjánál több mint kétszáz rubel volt készpénzben, az összeget az én nevemre egy bejnél vette kölcsön, mert – mint mondotta – idegen embernek gyorsabban és pontosabban megfizetem az adósságomat, mint neki. Csak midőn a kalimot leszállítottam, nézhettem meg a menyasszonyomat. Nem volt szép, és nálam öt esztendővel idősebb.

Ma már olyan, mint valami öregasszony; nagyon keveset értett meg abból, ami a legutóbbi esztendőkben történt; semmit sem ért meg mindabból, ami ma engem foglalkoztat; tudatlan maradt, és sokszor nehéznek tűnik fel az együttélés vele, de hát ő a gyermekeim anyja, nincsenek szülei, és testvérei sem, és nem az ő bűne, hogy ennyire tudatlan.

Röviddel házasságom után kerületem csaknem valamennyi férfiával együtt front mögötti útmunkálatokra mozgósítottak bennünket. Először láttam olyan országot, ahol nincsenek hegyek, először láttam városokat, vasutat, automobilokat és gőzhajókat. Először Minszk és Bobruiszk közelében építettünk utakat, azután egy lógyűjtőhelyre mentünk. Teljesen elzárva éltünk, mint a foglyok, közülünk egyik sem beszélt kielégítően oroszul, hogy a parasztokkal, munkásokkal és katonákkal, akikkel érintkeztünk, meg tudtuk volna értetni magunkat.

Ezerkilencszáztizenhét májusában hazaküldtek bennünket. Csak a fehéroroszország-szibériai úton értesültünk arról – ez az utazás négy hétig tartott –, hogy a cár többé nem uralkodik, és februárban forradalom volt.

Otthon úgy látszott, hogy semmi sem változott. Csak az ajil, amelyben feleségemmel együtt laktam, rongálódott meg, és egy emberrel több lakott benne, mint azelőtt; feleségem világra hozta első gyermekét. Kijavítottam az ajilt, a lókarámot rendbe hoztam, kitisztítottam az istállót, kiállítottam a méhkasokat, összeszedtem a kéziszerszámaimat, és ismét mint fadöntő kezdtem dolgozni. Mikor a munka mind kevésbé volt kifizető[171]dő, átnyergeltem, először pintér lettem, azután cipész. Emellett gondoskodtam a kis gazdaságról: a rozsföldről, a méhekről, juhokról, lovakról és tehenekről.

A világ eseményeivel nem törődtem. Arról, ami Szibériában, sőt magában az Altajban történt, egészen zavaros képem volt. Az októberi forradalomról csak öt-hat hónappal később hallottam. Újságok nem voltak. Csemalba csaknem sohasem jártam, a Cseposba érkező idegenek »tabisától« az ember egyáltalán nem vált bölcsebbé. Hallottunk ugyan valamit a bolsevikokról, a szibériai autonomistákról, az altaji nemzeti Karakorum-mozgalomról, Kolcsakról és a csehekről, de hogy mit akarnak, és miért harcol egyik-másik ellen, azt senki sem tudta. Már egészen közel folyt a háború, a vörös partizánok előrenyomultak, a Kolcsak-hadsereg és a Karakorumgárda utolsó maradványai átmenekültek a mongol határon, egész Altaj szovjetterületté vált – de az egész sem engem, sem a település életét alig érintette. Csepos messzebb feküdt a harcok színterétől; a győztes szovjetnek ezer nehézséggel kellett megküzdenie, és az új államapparátust csak nehezen tudta felépíteni; a településen magán minden a régiben maradt: a gazdagok felül voltak, a szegények alul maradtak. Az új kooperatívban a régi Karakorum-emberek ültek, a falusi szovjet pedig a bejek és a szezanok kezében volt.

Mikor 1921 késő őszén kitört a felkelés, melyet a bejek és Kajgorodov mongóliai rablóvezér – mint akkor nekünk mondták: »a szovjetért, de a kommunisták ellen« rendeztek, csaknem valamennyi cseposi férfi Tundokov kooperatív vezetőhöz, Kolcsak egyik régi tisztjéhez csatlakozott, Tundokov bandát alapított, és a hegyekbe ment, »hogy az embereket a kényszermunka és az állatokat a lefoglalás elől megvédje«. Én is vele mentem, mert azt hittem, hogy az állatainkat és készleteinket elrekvirálják, bennünket pedig szolgálatra akarnak kényszeríteni. Fél évig éltünk a hegység erdőségeiben; az állatokat magunkkal vittük, az asszonyokat otthon hagytuk. Az első hetekben a vörös partizánokkal és a vörös hadseregbeliekkel csatározásokra került a sor; mi lőttünk, és bennünket is lőttek, sebesültek voltak, és négy vagy öt halott; azután jött a tél, és mi két hónapig egy magaslati völgyben feküdtünk; elkövetkezett a tavasz, a vöröscsapatok előnyomultak, az ellátás meggyengült, lenn a völgyben láttuk megműveletlen földjeinket; csapatunk lassanként kezdett lemorzsolódni. Mikor május első napjaiban az a tabis jött, hogy Dolgics Iván, a vörös partizánparancsnok átkelt a járhatatlan havasokon, és Kajgorodov bandavezetőnek levágta a fejét, heten elhagytuk a tábort. [172] Csemalba lovagoltunk, ahol fegyvereinket leadtuk a parancsnokságon. A vörösparancsnok egész röviden kihallgatott bennünket, aztán azt mondta: »Menjetek haza, és dolgozzatok! Tanuljatok valamit! Igyekezzetek megérteni, hogy mit akarunk, és hogy a szovjet értetek van, és nem a bejekért. Ha rendesen dolgoztok, semmi bajotok sem történik, de ha még egyszer a fehér bandákhoz csatlakoztok, akkor nem lesz kegyelem.«

Odahaza a rozsosládát üresen találtam, a méhkasokat felfordítva és kiraboltan. Feleségem elbeszélte, hogy a Tundokov-banda egy csapata – magam is a Tundokov-bandához tartoztam – egyik este megtámadta a méhesünket; a rozsot a bej vitette el, akinek a kálimra kölcsönzött pénz maradékával még tartoztam – a bej egyébként a falusi szovjet tagja volt. Mikor nem sokkal később a párt egyik képviselője Cseposba jött, és embereket keresett, akik a »falusi szegények bizottságát megalakítsák és felvegyék a küzdelmet a bejeknek a szovjetből való eltávolításáért hozzá mentem, és rendelkezésére bocsátottam magam. Beválasztottak a bizottságba, és rám bízták a titkárságot, mert én voltam az egyedüli, aki írni és olvasni tudtam. Először nem is igen tudtuk, hogy is fogjunk hozzá a dologhoz, és mit is tegyünk, de Csemalból újságot küldtek, könyveket és agitátorokat és egy tanítót, aki nemcsak a gyermekeket tanította, hanem a felnőttek részére is tanfolyamot tartott, és írásra-olvasásra, számolásra és politgramotra (politikai iskolázás) oktatta őket. A szovjetválasztások előtt az egész bizottságot Csemalba hívták: két napig tanulmányoztuk, mint dolgozik ott a falusi szegények bizottsága és a tanács, és hallgattuk, hogyan beszélnek a gyűléseken. Hazatérésünk után választási listát készítettünk, és gyűlést hívtunk egybe. A csemali szovjet kiküldött beszédet tartott, és azután először életemben nekem is fel kellett szólalnom. Csupán néhány szót mondottam, és nagyon akadoztam, valamennyien nevettek, de mégis a mi listánkat választották meg, és mi átvettük a bejektől a falusi tanácsot. Engem is megválasztottak, és a tanács írnoka és titkára lettem. Most már mindennap újságot olvastam, és a többi tanácstagokkal is megismertettem a leveleket és dekrétumokat, amelyeket Csemalból és Ulalából küldtek. A tanítóval együtt egy kis olvasókört rendeztem be, és most már brosúrákat és könyveket is olvasni kezdtem: a tanácsállamról, a mezőgazdaságról, arról, ami a múltban volt.

A következő évben, 1923 nyarán először jött hozzánk egy repülő mozikolonn. Feleségem nem akarta megnézni az [173] »ördögmasinát«, nekem is azt tanácsolta, hogy ne menjek el. mert Makari pápa szerint, aki megkeresztelte, minden gép az Antikrisztus találmánya; én azonban mégis elmentem, és láttam, hogy a gépeket az emberek csinálták, és azt is elmondották, hogy hogyan és mikor készítették őket.

Az ezután kővetkező két esztendőben egyszer négy hétig voltam a csemali kolhoziskolában, egyszer pedig az ulalai munkáskurzuson. Már sokszor beszéltem a gyűléseken, nemcsak Cseposban, hanem a környező kis településeken is. Tudtam, hogyan alapítanak egy kollektívet, és hogyan akadályozzák meg a bejeket és barátaikat a kárcsinálásban. Hogyan rendeznek be egy olyan olvasókört, és hogy készítenek elő egy analfabéta-tanfolyamot. Az egész környéken ismertek, és minden nap jött hozzám valaki, aki valamilyen felvilágosítást akart.

Ezerkilencszázhuszonöt késő őszén, szénakaszálás idején a csemali pártkerületi bizottság behívott; Ulalából levél jött, hogy menjek a moszkvai KUTW-re (Kelet Dolgozóinak Egyeteme). Megkérdezték tőlem, beleegyezem-e. Azt válaszoltam, hogy nem utazhatom, három gyermekem van, a negyedik most van úton erre a világra, kicsoda gondoskodnék a családomról, és hogy egyáltalán felvesznek-e az egyetemre, hiszen a pártnak sem vagyok a tagja. Nem tudtak pontosabb felvilágosítást adni, és az ulalai végrehajtóbizottsághoz küldtek. Odautaztam azzal a szilárd elhatározással, hogy nemet mondok, de a végrehajtóbizottság elnöke, Alagiszov, aki egyébként oirot, nem hallgatott a kifogásaimra: az asszonyt és gyermeket természetesen nem hagyják éhezni, a felvétel gondja pedig nem az enyém, hanem az övék. Este magával vitt haza, a lakására. Egész éjszaka fönnmaradtunk, teát ittunk, tolkánt ettünk hozzá, beszélgettünk és beszélgettünk. Alagiszov rámutatott, hogy milyen sötét és ostoba még az oirot nép, s milyen sokat kell még tanulnia és pótolni, hogy ne maradjon el testvérei mögött; beláttam, nekünk, akik már tudtunk valamit, tovább kell tanulnunk, hogy a többieket oktathassuk és felvilágosíthassuk; felismertem, hogy boldogság az elsők közé tartozni, akik ezt a kötelességet teljesítik.

Mikor feleségemnek megmondtam, hogy Moszkvába utazom, sírni és kiabálni kezdett, hogy őt és a gyermekeimet mindörökre elhagyom, és csak akkor nyugodott meg, amikor megmutattam meztelen vállaimat, és láthatta, hogy a bolsevikok bélyegüket nem égették bele.

Moszkvában először egy előkészítő tanfolyamot látogattam, azután az egyetemre jutottam. Négy évig kellett volna [174] tanulnom, de már a harmadik évben visszahívtak Oirociába; nagyon kevés volt a képzett erő, minden férfira szükség volt, mindenütt hiányoztak a tanítók és tanácstitkárok, az iskolaigazgatók és kolhozszervezők.

Két esztendeig mint egyik »jurta peredviska«, egy mozgó propaganda, és iskolajurta vezetője dolgoztam a legelhagyatottabb vidékeken, Umonban és Ulaganban. Öten voltunk, egy orvosnő, egy tanító, egy mezőgazdász, egy mozívezető és én. Oltottunk és betanítottunk, kolhozokat alapítottunk, és előadásokat tartottunk: egészségügyről, földművelésről, szocialista munkamódszerről és tanácsjogról, filmeket mutattunk be, küzdöttünk a babona és a gyermekágyi láz ellen és a kulákok agitációjával. Nehéz munka volt, de szép, néha kevés volt egy szív hozzá.

Egy év óta mint egyik tanács és pártiskola tanítója és igazgatóhelyettese működöm. Hogy közben beléptem-e a pártba? Igen, 1928-ban, az egyetemi évek alatt. Történelmet és kolhoz-szervezést és propagandát tanítok. Ez sem könnyű, de megint csak szép munka, valósággal rajta csüngök, és boldoggá tesz, csak egy évre szeretném abbahagyni, hogy egyetemi tanulmányaimat bevégezzem.

Egypár hónap előtt megkíséreltem leírni, hogyan élt azelőtt a szegény paraszt és pásztor, és hogy él ma; két vastag füzetet írtam. Elküldték Noviszibirszkbe, ahonnan azt válaszolták, hogy abból, amit írtam, könyvet csinálnak. Most olyan történetet akarok írni, amit színpadon is elő lehet adni. Oirot – Turánban van már színházunk, csak darabjaink nincsenek még, és a színészek is hiányzanak. De hamarosan mindkettő meglesz: oirot színpadi darabok és oirot színészek, amint ma már oirot újságaink vannak, oirot iskolakönyveink, oirot orvosaink és oirot bírónőink…

Néha azt hiszem, hogy mindez körülöttem mese, annyira megváltozott az élet és a világ körülöttem. Pedig nem mese ez; valóság.

Késő éjszaka volt, amikor Adijok befejezte a mesét.

A havasok fölött ezüstösen állt a telehold. A cédrusokon, min idegen gyümölcsök, rézszínű csapok lógtak. A férfimagasságú ökörfarkkórók és páfrányok hajladoztak az éjszakai szélben, s mellettünk feküdt az ember, aki elmesélte élettörténetét: a névtelen elvtárs. Egyike a sok névtelennek, akik Keleten a történelem új oldalát ütötték fel.

Fordította: Csuka Zoltán [175]

¹) Az oirotoknak egészen a közelmúltig nem volt összefüggő időszámításuk: az évet mindig visszatérő tizenkét éves ciklusban sor szerint nevezték el, a következőképpen; a kígyó éve, a ló, a birka, a kis égi szekér, a tyúk, kutya, kandisznó, az egér, a tehén, az oroszlán, a nyúl és a mennydörgés esztendeje. Az évnek tizenkét hónapja volt: Csagaan-Ai (harapós hónap), Kocsor-Ai (az a hónap, amidőn két fazekat lehet a tűzre tenni), Tulaan-Ai (az a hónap, amikor az asszonyok nem ülnek többé otthon, s midőn az állatnak az eleséget nem kell a patája segítségével a hóból előkaparni), Kandyk-Aí (édesgyökér hónap), Kőök-Ai (kakuk hónap), Kicsu-lszju-Ai (kis forró hónap), Jaan-Iszju-Ai (nagy forró hónap), Gyari-Kuran-Ai (az őzbak üzekedésének hónapja), Szyghin-Ai (a maráiszarvas üzekedésének hónapja), Ül ürgén-Ai (Telelő hónap), Kücsürgen-Ai (az a hónap, amidőn a jég hidat alkot a vizeken) és a Küski-Karan-Aí (az a hónap, amikor az őzbak szarvai növekedni kezdenek). A hónap két részre oszlott, az újhold és az óhold hónapjára.

²) A forradalom előtt, de néhány évig még utána sem, az oirot asszonynak nem volt szabad férje lovára ülnie, sem pedig férfinyeregben lovagolnia, sem pedig – amennyiben a háziura vagy háziasszonya rokonságához tartoztak, és férjük fiatalabb volt, mint a ház urai – az ajil „férfioldalára” nem léphettek. De még akkor is, ha mint a ház úrnői vagy más rokonsághoz tartozók, ott akartak tartózkodni, tilos volt számukra a tűztől baloldalt leülni. Ezt a törvényt olyan szigorúan betartották, hogy egyszer egy részeg, aki feleségével egyedül tartózkodott egy idegen ajilban, a tűzbe esett, és elégett anélkül, hogy az asszony férje segítségére mert volna menni.

³) A cár idejében az oirotoknak kétféle adót kellett fizetniök; az állami és a törzsi adót. A karakalan állami adó volt, és a cári pénztárba folyt be. A karagalant azonban a feudális törzsfejedelmek, a szezánok hivatalnokai hajtották be. Az Altajban tizenhárom szezán volt (57 oirot vérrokonság felett uralkodtak, méltóságuk apáról fiúra szállott, ugyancsak így öröklődött helyetteseik hivatala is; minden szezánnak két helyettese volt, és az „uraság szárnyai” néven szerepeltek). A karagalan mellett volt még a jamszkáj, amely a szezán pénztárába folyt, mindkettő fejadó volt, csak a férfiaktól hajtották be (16.-17. századtól kezdve), és akár pénzben, akár cédrusdióban, vagy evetbőr alakjában lehetett fizetni. Ha nem volt pénz, akkor valamelyik bej, valamelyik gazdag fizette az adót, és az adósságot munkával dolgoztatta le. A cár és a szezán adói mellett a fejedelmek hivatalnokai a maguk részére is adót hajtottak be, így például a házassági adót.