Ma anyám írt. Egyszerűn, anyás-melegen.
Pár sort magukról, s hazai híreket;
Mint aranyfolyású, áldott meleg mese,
olyan a levele.
Mi megvagyunk, vergődünk s küzdünk szegényesen;
nagyapád néha gyengélkedő, beteg.
A napokban szürkén megnyíltak az egek,
s a bohó, játékos, puha pihék
a szeles mezők álmodó holt szívét
patyolatra szórták. Már pár napja fagyott.
– Galambősz hajú, szelíd szavú papunk
ma mondta az első hajnali misét;
a nép ajkán dagadt a szokásos ének:
»Egek, harmatozzatok…«
Én is voltam a hajnali misén,
s imádkoztam elhunyt jó apád lelkének
üdvéért: mert, Andor, tizenhetedikén
lesz nyolc éve, fiam, hogy meghalt szegény…
Írjál. Naponta várjuk, várjuk a leveled.
Mikor jössz haza? Karácsonyra várunk,
hogy együtt töltsük a szent ünnepeket.
Már „beeresztettük” a betlehemeseket,
de, fiam, ezen a télen rongyos felnőtt emberek
hordják gyerekek helyett a jászolos templomocskát:
a nyomor kényszeríti rá a szegényeket,
s talán a szemükben könnycsepp remegett…
– Ma a szomszédunknak fekete kapujából
(– mert, Andor, már akkor is úgy látszott, ott vár
a csontos, vén kujon, mikor itthon voltál –)
fölkelt, és besétált a vézna árnyalak.
Ágyára ült a beteg öregnek. Beszélgetett vele,
s fülébe súgta halkan, hidegen:
„Gyere, Pali pajtás, régóta vártalak”… |
Fejlesztette: GAS Softwares