Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. március) 3. szám, 144–216. p.

A világgazdaság nemlétezésének egyik legfényesebb, vagy ha úgy tetszik: sötétebb bizonyítéka az emberek nagy tömegei által kitermelt javak, valamint a rendelkezésre álló munkaerő nagy részének termeléketlen, sőt egyenesen káros, vészt hozó lerögzítése és elpazarlása. Ebben a tekintetben az első helyet foglalják el a különféle államok katonai kiadásai, melyek a legkevesebb helyen vannak arányban az illető állam gazdasági erejével és valóságos védelmi és rendfenntartási szükségletével sőt inkább olyan hódítások, leigázások keresztülvitelét vagy állandósítását célozzák, melyek a reájuk fordított áldozatot sem az emberiség sem az illető nemzet szempontjából meg nem érik, amelyeket még az acsarkodó szomszédok előre nem látható támadásai ellen való védelem sem okolhatna meg, mihelyt meglenne a nemzetek, országok közt az az együttműködés, mely egy világgazdaság alapját és kiindulását adhatná. Itt ismét Lloyd-George-ra hivatkozhatunk, aki megkapóan mutatott rá arra a lehetetlen állapotra, hogy Európában az Észak-amerikai Unióéval közel egyenlő területen ezen Unió lakosságának háromszorosára menő népesség akar megélni – 30 államra eloszolva, melyek mindegyike határ- és egyéb védelmet tart fenn az összes szomszédok irányában, ami végett a világ hadikiadásainak 66%-át is viseli, míg pl. Amerika csak 17%-ot.

De nemcsak a védelmi és rendfenntartási kiadások nőnek messze túl a termelékenység vagyis megengedhetőség határain, majdnem ugyanez történik a közművelődési, kulturális téren is. Szíves olvasóim közül némelyek itt talán ellentmondanának nekem, a kultúráért tett kiadás sohasem túlságos és fölösleges – ezt vitatnák. Vita ugyan ebből sem származnék, mert előbbi kijelentésem ellenére teljességgel egy nézeten vagyok velük. Minden kulturális célra tett kiadás megokolt, mihelyt a valódi kultúrát szolgálja bármely nyelven, bármely módon; iskolai tanítással, tudományos kutatással, művészi alkotással. Amíg mindezek önmagukért és az összemberiségért [150] történnek, nem pedig bevallottan vagy leplezetten valamely szűkebb cél szolgálatáért. Hogy világosabb legyek: az olyan iskolai oktatás, melynek célja a jövő nemzedék gőgjének, gyűlölködésének, bosszújának, kapzsiságának, rablás- és gyilkolás hajlamának egy bizonyos irányban nagyra fejlesztése és kiélezése – az emberiség szempontjából nem kultúrténykedés, az erre fordított minden garas a világgazdaság számlakönyvében elpazarolt, örökös tehertétel marad. Ugyanez áll a hasonló célokra olykor szédítő költségekkel emelt műemlékekre, épületekre, rendezett ünnepélyekre nézve is, hogy a néppusztító fegyverek és harcmódok kieszelését és kiépítését szolgáló tudományos munkáról ne is beszéljünk. Mindezeknek lehet olykor még jó eredménye is, bizonyos valóban értékes ismereteknek gyorsabb elterjedése, a művészet iránti érdeklődésnek a nép széles köreiben felköltése; még a tudományos hadszerkeresés is vezethet a békés életben hasznos anyagok és eljárások feltalálására. Mindez a jó azonban csak melléktermék a rossz főtermék mellett, mely szükségképpen az egészre fordított áldozatok túlnyomó nagy részét elnyeli.

Bár nem szívesen érintek olyan pontokat, melyekre nézve sokan joggal érzékenyek, mégis meg kell itt említenem a vallásgyakorlat költségeit is. Helyes és megokolt, ha az emberek legmélyebb lelki szükségletüket még anyagi, pénz- és munkaáldozattal is kielégítik, kifejezik. Ma a világ összes egyházai és vallási társulatai – talán némely pápuák és közép-afrikaiak kannibál-vérbosszú-szervezeteitől eltekintve – az összemberiségi megértést, minden, még az illető vallási közösségen kívül álló ember iránt is türelmes szeretetet és segítőkészséget hirdetik, így legkitűnőbb előmunkáló lehetnének a világgazdaságnak. Ha – igen ha sok helyt nem esnének túlságos léttüntetés és egymással versengés hibájába, mely miatt azután elhanyagolják feladatuk legnemesebb részét, sokan egyes esetben a nagylelkű szeretet helyett a kicsinyes gyűlölködés szóvivőivé is lesznek, és még túl is feszítik a hívőiktől és az államoktól kívánt szolgálatok és szolgáltatások mértékét, rendezményeik, építményeik költségessége, képviselőik túl fényűző föllépése által még elkeseredést is támasztanak akárhány, még a legszükségesebbeket is nélkülözni kénytelen embertársban.

Az egyházakéhoz hasonlóan túlméretezett, túl költséges és fényűző sok helyt az államok igazgatási, törvényhozási szervezete. Ez ugyan megint folyamánya lehet annak, hogy kellően szervezett világgazdaság nemlétében minden állam kénytelen létezésével, hatalmával, gazdagságával – még ha ez utóbbi kettő talán nagyon csekély is – tüntetni, azokat minden alka[151]lommal a világ szeme elé állítani, és emellett a határai közt kinevelt értelmiségi osztálynak más irányú gazdasági elhelyezés híján magukban véve alig szükséges hivatali állásokban is megélhetést, boldogulást nyújtani.

Ám a szervezett emberi közületek mellett még mindig kiszámíthatatlan mennyiségű jószág és munka pazarlódik el a »szabad« társadalomban az egyesek, sok egyesek törekvése, kedvtelése, szükséglete, kényszerhelyzete folytán, hogy megfelelően vagy a megfelelőnél fényesebben lépjenek embertársaiknak szeme elé. A piperecikkekre költött sok milliárdot már említettem, de ezeken fényűző lakásra, nyilvános szórakozóhelyek megfelelő öltözékben fölkeresésére, ott a környezet által megkívánt szesz- és egyéb fogyasztásra még sokkal több esik ki az emberiség életének biztosítására szükségeltekből. Nem számítva egyes hivatalok betöltőinek, nagybirtokosoknak, ipari és pénzügyi mágnásoknak régi fejedelmeket utánzó udvartartásait és pompatüntetéseit.

Nem ítélünk el föltétlenül minden fényűzést, még azt is elismerjük, hogy ennek kívánsága a termelőerők olyan megfeszítéséhez, nagyra fejlesztéséhez vezet, melynek az emberiség főképpen válságos időkben valódi életszükségleteinek fedezését is köszönheti. A fényűzés mintegy tartalék termelő- és teljesítőképesség kialakítására vezet. A fényűzést folytatni tudó gazdagok mintegy kísérletező kutatói olyan életkellemességeknek, melyek közül némelyik utóbb minden ember számára hozzáférhetővé válva az egész emberiség életét előrelendítik. Amikor azonban már a széles néprétegek legközvetlenebb szükségleteinek rovására működik, tehát pazarlássá fajul, ez szükségképpen azt eredményezi, hogy a különféle versengésekre és tüntetésekre lekötött tőke és munkaerő nem áll rendelkezésre a valóban termelékeny beruházásokra, sőt a legszükségesebb fogyasztás ellátására sem, így megfelelően kevesebb ember jut valódi és nem csupán ajándékkeresethez, az összemberiségnek kisebb lesz a fogyasztó-, vásárlóereje, és a világgazdaság netaláni megszervezői megint csak gyöngébb, életműködésében korlátoltabb emberiségi anyaggal számolhatnak.

X.

Még ezek után sem lehet ugyan a nagy gazdasági érdekcsoportok vezetőire, az államok kormányzóira egyszerűen azt mondani, hogy nem látják, nem értik feladatukat. Hiszen ha így lenne, éppen csak el kellene őket mozdítani, és helyükbe másokat tenni, akik már jobban tudják azt, amit az emberek egész tömege átérez. [152]

A valóságban az emberiség és az egyes népek gazdasági tevékenységének irányítói nagyon is átérzik a termelés és fogyasztás szervezetlenségéből származó bajokat, egyre tesznek intézkedéseket, melyekkel legalább helyileg, ideig-óráig könnyítenek is rajtuk.

Mindenekelőtt kísérleteket tesznek az egyes cikkekben mutatkozó szükséglet megállapítására, és ennek a szükséglők fizetőképességével egybevetése útján az illető cikkek termelésének megfelelő szabályozására. A kutatás vagy sokszor csak tapogatódzás eredménye alapján olykor megszorítják a túl nagyra duzzadt termelést, ezt már a római császárok megtették a borral, ma is teszik egy és másban utódaik a gyapotra, kávéra, cukorra, gumira nézve. Még nagyon is nagy és ezért eladhatatlan készletek megsemmisítésétől sem riadnak vissza, állítólag ősz felé azért látható bortermelő vidékeken annyi részeg ember, mert az amúgy is eladhatatlan tavalyi bort okvetlenül meg kell inni, hogy a hordók az új termés számára rendelkezésre álljanak. Némely túlságos arányúnak látszó termelést az államok nehezítő vagy tiltó rendszabályokkal küszöbölnek ki, midőn egyes vidékeken egész megszüntetik bizonyos cikkek termelését, az adócsavar és forgalmi megterhelés szabadjára eresztésével sodornak a megsemmisülésbe egész iparokat (mellékesen megjegyezve, ez már megint nem annyira a termelés korlátozásának, mint egyes kedvezményezni kívánt termelőcsoportok versenymentesítésének lapjára tartozik). A munkaalkalmaktól elesetteket rendszeres segélyezéssel tartják vissza már kereső terek megrohanásától és még kétségbeesettebb lépésektől. Szükségmunkákat indítanak meg, és a vállalatok vezetőit kormányrendeletekkel vagy a párnás ajtók mögött gyakorolt többé-kevésbé szelíd nyomással kényszerítik több ember alkalmazására, esetleg bizonyos fajta, keresetükben különösen korlátozott emberek, például hadirokkantak alkalmazására. Végső esetben az államok még egyenes pénzsegélyeket, szubvenciókat is adnak olyan vállalatoknak, melyeknek különben elkerülhetetlen bezárása sok állampolgár és adóalany megélhetését tenné kérdésessé. Idetartoznak az amerikai kávé-, búza- és gyapot-»valorizációk«, vagyis állami felvásárlások is. A mindezek körül előfordult visszaélések kívül esnek a mai cikk keretén. Némely, rendszerint persze hazai cikkeknek, például lisztnek, ruhaneműnek használatát, fogyasztását nemcsak vám-, adó- és forgalmi intézkedésekkel védik a külső verseny ellen, hanem a közönség addigi fölvevőkészségén túl is fokozzák hatósági kényszerrel vagy társadalmi nyomással, mely az életveszélyes fenyegetések és ezek beváltása előtt sem [153] áll meg, és rendszerint együtt jár minden külföldi cikknek vagy egy bizonyos vörös posztóvá lett ország termékeinek kizárásával, bojkottjával. Csak az indiai szvadesi mozgalomnak a háziszőttes melletti hadjáratára kall gondolnunk. Bizonyos fényűző költekezéseket az országok és társadalmi osztályok más irányú fölvevőképességének megóvása érdekében ismét társadalmi elítéléssel vagy kigúnyolással, de egyenes állami tilalmazással is lehetően kiküszöbölnek. Már az újkor elején eltiltották Spanyolországban az arany ékességül viselését, Velencében a tarka gondolák használatát. A háború alatt fejedelmek éltek tüntetően hadi kenyéren. Sztambolijszki bolgár kormánya az összes, bármily házból való iskolás gyermekeket eltiltotta a cipőviselésétől. A háború utáni időből nagyobb lakásoknak rekvirálás útján hajléktalanokkal megosztása, a fölöslegeseknek nyilvánított ruházati cikkeknek ruházatlanok számára elszedése, az üzletekben, raktárakban, magánlakásokban tartott élelmiszerrazziák még sokunknak vannak nem éppen kellemes emlékezetében.

Ezek persze mind csak helyi intézkedések, melyeket a termelés, fogyasztás, forgalom nemzetközi kialakulása a leghamarabb tűrhetetlenekké vagy egyszerűen hatálytalanokká tehet. Történnek is kísérletek a világszerte mutatkozó bajok nemzetközi megegyezések útján való orvoslására, evégből egyes termelési ágak különféle országokbeli képviselői mind sűrűbben jönnek össze a közös tanácskozóasztalnál. Tengeri, folyamhajózási konvenciók vannak már elég régen érvényben, évtizedek óta működik a Duna Bizottság. Vasúti, posta-, egészségi, rendóvási téren már elég régen nemzetközi konvenciók, szövetségek vannak érvényben, ezekhez újabban repülési egyezmények is járultak. A római Mezőgazdasági Intézet nagy értékű hírszolgálatával már a régiség patináját viseli. A szintén már a nagy háború előtt fennállott Nemzetközi Kereskedelmi Kamara és az általa az utóbbi években különösen sűrűn rendezett kongresszusok jelentősége megnövekedett. Ugyanezt mondhatjuk a Hágában székelő Nemzetközi Statisztikai Hivatalról, a vaktába és ezért valószínű veszteségre való termelés megelőzésére ma már többféle világszükségletet, világkonjunktúrát kutató intézetek működnek, ezek között a genfi Indexkutató Intézet.

Sokat, ígér a munkaügyek helyesebb, világnézetre egyöntetűbb kezelésére nézve a genfi Nemzetközi Munkahivatal, melyet a világháború után főképpen annak megnehezítésére állítottak fel, hogy egyes országok vállalkozói munkásosztályuk messzebb menő kiaknázása útján szerezzenek jogtalan és erkölcstelen versenyelőnyöket más, emberségesebben eljáró országok [154] vállalatai fölött. Eddig már vagy harminc üdvös egyezmény tervezete indult ki ama társadalomvédelmi központból, igaz, hogy elfogadásuk és kivált keresztülvitelük még elég messze marad az »általános« jelző kiérdemlésétől. Mindenféle szociálpolitika legszebb próbálkozásai megakadnak vagy visszájukra fordulnak az egységesen szervezett világgazdaság hiányán, amennyiben javasolóiknak az egyes országokban nincs válaszuk a keresztülvitelüknél már egyszer nélkülözhetetlen tőkés vállalkozók kijelentésére, hogy szociális terheik és korlátozásaik fokozása vagy csak le nem szállítása esetén kénytelenek lennének üzemüket beszüntetni vagy esetleg más országokba áthelyezni, ahol talán egyébként is kedvezőbb körülményeken fölül a munkaerő is olcsóbb és kevésbé védett, így valóban bekövetkezhetik az a Spengler ⁴) által előrelátott eset, hogy a fehér munkás magas keresetébe pusztul bele.

A hágai Nemzetközi Bíróság legalább a béke idejére nemzetközi joggyakorlatot és a lehetőség határai között jogbiztonságot ígér, ami szintén az egységes gazdaságkialakuláshoz visz közelebb. Már a váltó-, szabadalmi és egyéb törvényeknek a különféle országokban egymáshoz hasonulása is nagy tényezője a gazdasági tevékenység világszerte áttekinthetőségének és biztonságának.

A túltermelés és túlkínálat megelőzésére kartellek, trösztök alakulnak, melyekben több ország, lehetően az egész világ termelői, illetve szállítói megegyeznek bizonyos cikkeknek csak korlátolt, az egyes részvevők közt arányosan szétosztott mennyiségekben előállítására és egységes árakon eladására, szállítására nézve: a kartell még minden egyes tagjának ki is jelöli a területet, melyben minden versenytől mentesen, egyedül láthatja el az illető cikk piacát, egyes nagyobb megrendeléseket bizonyos arány szerint fel is osztanak a kartelltagok közt. Az ilyen »vízszintes-horizontális« megegyezést vagy egyesülést kiegészítik a »függőleges-vertikális« megegyezések és egyesülések, a nyersanyagot és azután a fél, vagy készgyártmányt előállító vállalatok, például a vasművek és acélgyárak, a fatermelők és papírgyárak között. Ma 100-nál több nemzetközi kartell működik, állami határokon belül maradó még több. Már vannak, akik egy, a gazdaságot mostani bajaitól megváltó egyetemes (General) kartellre gondolnak, vagy miként Andreas Fleissig⁵) a nemzetközi kartellek olyan kiépülésére, mely már minden irányban áldásos »Plankapitalizmus«-t jelentene. [155]

A kartelleken kívül szövetségek, szindikátusok is gondoskodnak bizonyos termelőcsoportok egyöntetűen előnyös beszerzéséről és értékesítéséről. A nagy érdekcsoportok vezetői meg az államok igazgatói itt-ott már belátják, hogy az egymás piacáért késhegyig folytatott harccal mitsem érnek el; kénytelenségből is leszámolnak azzal, hogy néhány előbb említett világmárka felbukkanása ellenére legalább az ipari termelés legtöbb terén egyikük sem lehet többé az ötven évvel ezelőtti Anglia értelmében az egész világ ellátója, sőt a legnagyobb nyomással gyarmati sorban tartott országoknak és (nem mindig) színes bőrű népeknek is kinő a – bajusza vagyis saját ipara.

Mindenesetre jellemzők a távolságra, mely ma a világgazdaság valóságos megalakulásától elválaszt, az országok vámpolitikájának fordulatai. Az önmagában megállás és a nagyobb egészbe kapcsolódás indítékai váltakozó erővel irányítják a nemzetközi gazdaságok vezetőinek eljárását. Hat-hét évtizeddel ezelőtt úgy látszott, hogy az általános szabad kereskedelem felé haladunk, mely egyedül fér össze egy igazi világgazdasággal A nemzetközi forgalmat méltányosaknak mondható vámszerződések mellett vasúti és hajózási tarifaszerződések egészítették ki, melyek a külföldre vagy külföldön át szállítót megóvták a másokénál kedvezőtlenebb elbánástól, nagyobb mérvű megsarcolástól. A mindenfelé meghozott autonóm vámtarifák mind magasabbra nyúló védelmi tételeikkel azután hosszú időre sírba tették a szabad kereskedelmet, sőt még a kétségtelenül ennek irányába mutató legtöbb kedvezmény szerződési záradékok hatását is nagy mértékben letörték. Úgyhogy ma már haladásszámba megy, ha két vagy több állam preferenciális, illetve kompenzációs kontingens-szerződést köt némely áruk meghatározott mennyiségének a rendesnél mérsékeltebb vámtételek melletti kicserélésére, és ezt a megegyezést harmadik államok tiltakozása meg nem hiúsítja. Kötnek azért az államok vámszerződéseket, vámuniókat is; ezek útján mindegyik még némi verseny vállalásának veszélyére is megnöveli a saját termelői számára azt a piacot, melyen cikkeit szabadon vagy még elviselhető megterhelésekkel értékesíthetik, fogyasztói és tovább feldolgozói pedig szintén nagyobb piacon szerezhetik be túlságosan meg nem drágítva szükséglett, cikkeiket, nyersanyagaikat. A világ ma még egymástól többé-kevésbé elzárt, sőt egymással versengő, egymás ellen működő területeinek egységes gazdaságba foglalása vagy legalább a nevetségességig menő szétaprózás megszüntetésére is történnek eszmei kísérletek. Itt főképpen Pánerópa és a vámpolitikailag szoro[156]sabbra fűzött Brit Birodalom eszméjére, no meg Közép-Európára és a gazdasági kistantanta kell gondolnunk. Mindegyiknek igen illetékes egyének mutatták ki szükségességét, sokan helyeselték is terveiket, melyek azért csak tervek maradtak. Ezen máig a világ leghatalmasabb államférfiainak az összes népek által lélekszakadva követett tanácskozásai sem változtattak lényegesen. Egyelőre ott tartunk, hogy a szabad kereskedelem klasszikus erőssége ugyanakkor tér át a védővámra, mikor az aranyvalutát feláldozza. És két szomszédos ország közül az egyikben háromszor olyan magas lehet a gabonaár, mint a másikban – ami azt jelenti, hogy az egyikben az ipari lakosságnak, a másikban a mezőgazdáknak kopik fel nagy valószínűséggel az álla.

A pénztőke, még a nemzetközi is, nem egyszer mutatkozik »áldozatkész«-nek, amikor hitelmegvonása vagy kamatkövetelése tönkretehetne, üzembeszüntetésre késztethetne egyes termelő vállalatokat, ezek kisebb-nagyobb csoportjait, esetleg egész országokat sodorhatna az államcsődbe, teljes kimerülésbe, kihalásba. A tőkés érdekeltségek ma már mégsem mindig esnek annak a parasztasszonynak hibájába, aki egynapi nagy haszon reményében leölte a tyúkot, mely neki addig mindennap aranytojással kedveskedett. A mai pénzkölcsönzők hajlandók várni, kamatot leszállítani, még tőkét elengedni is, ha ezen az úton megmenthetik bajba jutott adósukat, és ezáltal legalább a jövőre biztosíthatják szolgáltatóképességét. A pénzügyi istenségeknek ez a nemeslelkűsége újabb kölcsönök nyújtásáig is mehet; ha egy nagyobb bank hirtelen fizetési nehézségekbe sodródik, és betevői elkezdik pénztárait megrohamozni – a többi nagybankok szokták addig versenytársuk fizetőképességét valamely kölcsön-segítség útján annyira-mennyire helyrebillenteni, nehogy a közönség rémülete az ő betétállományukat is hirtelen kiszedéssel veszélyeztesse. Ezt még az állampénztárak is megteszik az országbeli nagybankok támogatására, ha azok betéteinek tömeges kivétele és esetleg külföldre szállítása egyszeribe felboríthatná az állam valutáját, hitelét, pénzügyi, gazdasági létét. Ebből az indokból történik nemcsak bankok, de ipari vállalatok »szanálása«, értsd: alig burkolt államosítása is. Újabb időben tudvalevően a hadikárpótlásra kényszerült államokkal szemben gyakoroltak engedékenységet hitelezőik, akik a háborús pszichózis, félelem, gyűlölködés legsűrűbb és legszennyesebb fátylán keresztül is kénytelenek voltak meglátni, hogy egy ország gazdasága sem képes bizonyos mértékben túl ellenszolgáltatás nélkül javakat, pénzértékeket más országokba ontani, ennek erőltetése legföljebb [157] az emberiség egy-egy nagy műhelyének és konyhájának beomlására verethet, amelyből azután valamennyiükre veszedelem származik.

Az ilyen segítőakciók, de azután a győztes államok hadikárpótlásuk befolyásának biztosítására irányzott törekvései a legyőzött, bajba jutott országok fölötti ellenőrzésre, gyámkodásra, teljhatalmú pénzügyi biztosok kiküldésére vezettek a Népszövetség részéről; ez magában véve eléggé borús jelenség ugyan, mégis egy lépésre látszik a pénzügyeknek egységes, világgazdasági kialakulása, egyes államok e téren azelőtt messzemenően felelőtlen eljárásainak kiküszöbölése felé. Bizonyos, hogy minden országbeli pénz általános, emberi számítás szerint biztosított érvénye nélkül nehezen képzelhető el az eddiginél nagyobb arányú nemzetközi szolgálatkicserélés. A világ fizetési eszközeinek és hitellehetőségeinek kiegyenlítése és állandó szabályozása tekintetében, miként ezt Hantos Elemér ⁶) meggyőzően kifejtette, sokat várhatnánk a Baselben létesített Nemzetközi Fizetéskiegyenlítések Bankjától és ennek vezetése alatt a különféle államok jegybankjainak együttműködésétől. Az egységes világvaluta megteremtésére, a világbajjá duzzadt munkanélküliség nemzetközi úton megteremtett és kiosztott szükségmunkákkal orvoslására, nemzetközi földhitelintézet létesítésére, meg az egész hadi, sőt polgári repülésügy nemzetköziesítésére vonatkozóan felmerült javaslatok is ebbe az irányba mutatnak. Mindez sok minden bajt orvosolhatna, ha – a legnagyobb és legnehezebb dolog sikerülne, a mai mindenkiben mindenki és minden iránt olyan mélyen megrendült bizalom helyreállítása.

Még a világ egész gazdasági rendjének egységes és egyetértő szabályozása felmerült – egyelőre persze leginkább csak tervek és javaslatok alakjában. A Népszövetség indítványára 1927-ben tartott világgazdasági konferencia nevezetes állásfoglalást hozott a nemzetek közti béke megóvása, a javak szabad nemzetközi kicserélése és a termelés racionalizálása mellett; sajnos, messzebb menő megjegyzést és nagyobb kihatású akciót ez a magas színvonalú tanácskozás nem hozott; örvendetes mindenesetre, hogy egy állandó világgazdasági hivatalt hozott életbe.

A munkások vörös, az agráriusok zöld, a pénztőkések sárga internacionáléi sem működtek egészen eredmény nélkül a gazdasági élet egységítése irányában, bár eredményeik még eléggé szerények, és az államok, népek, osztályok, érdekellen[158]tétei által összekuszálással, megrontással fenyegetettek. Ugyanezt mondhatjuk ma még, sajnos, a világszerte működő, a Népszövetségben még hivatalosan is megszervezett békeszövetségekről és intézményekről.

Sokat, a ma sejthetőnél többet lehet várni az intellektuális együttműködés megszervezésétől, melyet már a szerzői jogot védő nemzetközi egyezmények, kongesszusok is előkészítettek, és amelynek előmozdítására ma mind több intézet létesül, konferencia ül össze.⁷) A sportnak világsporttá válása legalább oly közel hozza a különféle népeket egymáshoz, mint hajdan a széttagoltságukban is egynek érzett görög törzseket és polgárságokat; ezen az úton is alakul egy bizonyos világöntudat, mely első föltétele a világgazdaságnak. A nemzetközi sport, ha talán nem is mindig a legcélirányosabb módon, a világgazdaságnak arra a legfontosabb elemére utal, melyet nemrég, fájdalom, elhunyt Goldscheid Rudolf az emberért emberrel való gazdálkodás – Menschenökonomie – szóval jelöl, és amely mindenestre van olyan lényeges, mint a gazdasági erőforrásoknak Lämmel és mások által javasolt pontos számbavétele.

A csőstől mindnyájunkra szakadó gazdasági bajok és veszedelmek elhárítására alkalmazásba vett eszközök között még csak röviden említsük meg a jótevő bevásárlások elméletét és gyakorlatát, mellyel némelykor egyes bajba jutott iparoscsoportokat vagy akár az egész termelést gondolták a végpusztulástól megmenthetni; a száz évvel ezelőtti nemzetgazdák írásainak hatása alatt ma is sok gazdag ember rendkívül jótékonynak és nagylelkűnek érzi magát, ha újabb tőkefelhalmozás helyett fényűzésre költi jövedelmét, akár a legértelmetlenebb, hencegő építkezésekre és beszerzésekre köti le a társadalom anyagkészletéből, az ő rendelkezése alá került részt, akár ostoba léhűtősködésre alkalmazza azok munkaerejét, akiknek megélhetése már egyszer tőle függ, holott ez az anyag, ez a munkaerő is több embernek valódibb szükségleteire lenne fordítható. Már ésszerűbb Filene eszmemenete, ki a termelőhaszon feltételét a fogyasztó gazdasági megerősítésében, fizetőképessé tételében látja. Ezt a megfontolást a legutóbbi években Ford autókirály vitte át a valóságba; szerinte valamennyi termelő vállalkozónak érdeke munkásait jól fizetni és nekik elegendő szabad időt is engedni, mert csak akkor vásárolhatnak és használhatnak fel sokat az összes termelő vállalkozóktól. Ezek a magukban dicséretes indokú próbálkozások [159] ugyan ideig-óráig váratlan keresethez, életélvezethez juttathatnak egész csomó munkálkodó vagy munkálkodni akaró embert, még itt-ott az árak túlságos esésének is ellene működhetnek, egy általánosabb, komolyabb válság leküzdésére azonban elégteleneknek bizonyultak, és így a világ gazdasági bajainak gyökeres orvoslását sem lehet tőlük várni. Éppoly kevéssé, mint a kistermelők és fogyasztók szövetkezeti mozgalmától, melyben pedig egy ideig szintén sokan láttak valóságos, új, világmegváltó elvet. Nagyon figyelemreméltó, bár a lelkek mai beállítottsága mellett gyakorlati keresztülvitelre alig számítható, Ottó Corbach⁸) megállapítása, hogy a mai gazdasági ellentéteket és ezekből származó világbajokat nagyon hosszú időre gyökeresen orvosolhatná a földgömbön még óriás kiterjedésben rendelkezésre álló művelhető területek valóban racionális, tehát nemzeti és tőkés politikai szűkkeblűségek által el nem gáncsolt betelepítése és művelés, kihasználás alá vétele.

Vége következik.

⁴) Der Mensch und die Technik.

⁵) Planeuropa.

⁶) Die Kooperation der Notenbanken.

⁷) Világgazdasági szempontból fontossága van az olyan kölcsönös forgalmi megértést elősegítő szellemi terméknek, mint W u s t e r legújabban megjelent „Internationale Sprachnormung in der Technik” műve.