Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. március) 3. szám, 144–216. p.

A nép ereje sokszor részerő összessége. Az egyes ereje, az egyes magasabb képességei az összes erejét hatásosabbá és nagyobbá teszi. Az összesség érdeke az, hogy ez az erő minél mélyebb gyökerű legyen, és hogy

lélek legyen az erő alapja.

A néplélek. A néplélek, amelyet formázni kell, amelyet csiszolni kell, amelynek célt kell adni, amelynek irányt kell szabni. Elveszett az a nép, amelynek nincsen iránya, és posványba merül az a nép, amelynek lelkében nincsenek magasabb rendű célkitűzések. A kisebbségi nép sorsa éppen azért nehéz, mert a mindennapi élet nagy megpróbáltatásai, a létfenntartásnak ezernyi gondjai az egyes embernél lassanként elmossák az összetartozandóság érzéseit, és az egyes ember lelkéből kinyomják azoknak a közös célkitűzéseknek a mindig jobban elhalványuló körvonalait, amelyek nélkül a néplélek tulajdonképpen tehetetlen és élettelen lesz.

*

A jugoszláviai magyarság életében az utolsó esztendőkben valami csendes és lassan dolgozó munka kezdi éreztetni hatásait. Ez a munka teljesen szervezetlen, és ennek a munkának nincsenek határozott, előre megállapított irányvonalai, nincs is programja.

Nincsenek irányítói és nincsenek vezérei, ami igen bölcs dolog.

Egészen bölcs dolog az, ha egy nép vezérek nélkül él, mert akkor maga formálja ki az életét, és nem kötik egyes embereknek elgondolásai.

Igen bölcs ez a munka azért is, mert távol áll minden politikától. A kisebbségi népekre a politizálás sok veszedelmet jelent, habár elvitathatatlan tény az, hogy a kisebbségi élet bizonyos vonatkozásokban akkor sem mentesülhet a politizálástól, ha maga a kisebbségi nép tudatosan és elhatározottan lemond a politizálásról. Ma már politika minden. Ezzel tisztában kell lenni, hogy politika a kenyérkereset is, politika a cipő[145]készítés és politika a krumplikapálás. Minden politika. Mert az egész élet tulajdonképpen politika. Nem az a politika, amely pártok elgondolásai szerint ugrándozik, amely egyes jó vagy rossz szándékú emberek tervezgetései szerint lökdösi előre a tömegeket, hanem az a politika, amelyet maga az élet követel meg.

Az élet pedig azt követeli, hogy minden ember igyekezzék magának annyi lehetőséget megszerezni, amennyivel a maga képességeit a legjobban kifejtheti.

Ami vonatkozik az emberre, az áll az egész népre is.

Egy kis népcsoportnak, félmillió embernek természetesen nehezebb megtalálni a maga életlehetőségeit, természetesen nehezebb megtalálni azokat a módokat, amelyekben lelki képességeit tökéletesen kiélheti, mint a nagy népeknek. Különösen nehéz az ilyen kis népcsoport helyzete akkor, ha elég nagy területen ezer apró szigetre szétoszoltan él, és ha anyagi nehézségek teszik az életét külön is küzdelmessé.

A nehézségek, a megpróbáltatások, a helyzet adta lemondás és a helyzetből származó teljes megtartóztatás adják meg a kisebbségi politika igazi karakterét. A kisebbségi politika mindig konzervatív, mindig a már létező megőrzése és tovább fenntartása a célja.

*

Ezt a konzervatív politikát akkor is folytathatja a kisebbség, ha semmiféle politikai akciót nem fejt ki, ha semmiféle aktív politikai cselekedetet nem végez. Csak meg kell találni a módot. Meg kell találni a lehetőségeket, amelyek a kisebbségi népet képessé teszik arra, hogy lelki kincseit megőrizze és fejlessze.

*

Ezeknek a lehetőségeknek a megkeresése és ezeknek a nagy feladatoknak az elvégzése nem a politikusokra hárul, hanem az írókra. Az író, a költő mindig a nép vezére.

Mindenki, aki ír, nem önmagának ír, és nem önmagáért ír, hanem a népének és a népéért.

Akinek az írása öncél, akinek az írása csak önös hiúságnak kielégítése, annak az írása semmi és annak az írása felesleges. Jobb volna, ha soha nem lett volna. Csak annak az írásnak van jogosultsága, amely valamilyen formában és valamilyen célkitűzéssel a közösséget szolgálja. A cél egészen mellékes. Egészen mellékes az, hogy az író baloldali beállítottságú, vagy jobboldali világnézetű. Egészen mellékes az is, hogy az írás milyen. Lehet még kezdetleges, lehet még döcögő, lehet még gyarló, de ha kezdetleges formában valamilyen nemesebb tárta[146]lom van, ha a döcögő szavak alatt valamilyen szép és lelkes gondolat érzik, amely a nagy tömegeknek szól, és amely a nagy tömegekért szól, akkor ez az írás nagy és szép dolog.

*

Pár esztendő óta néhány lelkes ember elkezdte egybegyűjteni a magyar írás munkásait ezen a földön. Őszintén bevallom, hogy eleinte bizonyos sajnálkozó és szégyenkező mosolygással néztem ezt a munkát. No de ilyet… Mit akarnak? Hát nincs itt senki. Az a néhány ember, aki írogat a maga passziójára, hát hadd írjon… De sohase lesz itt magyar irodalom. Nem jó a föld. Ez a föld nagyon jó arra, hogy búzát vessenek bele, hogy szép, kövér disznót hizlaljanak rajta, de költőket nem tud termelni. És költőket nem tud eltartani. Nem poéták kellenek ide, nem szép, csiszolt sorok, nem fent kóválygó, a magasságban csillogó, szépséges gondolatok, hanem vaskos tréfa és jóízű pohár bor…

Így gondoltam, és messziről így néztem a dolgokat. Bizonyos keserűséggel és bizonyos lemondással, ami úgy hozzászokott a lelkemhez, mert az írás mesterségében a keserűség és a lemondás lassan odaszegődnek az ember mellé, mint Faust mellé az úton a kis, fekete kutya. Ez a kis, fekete kutya az ördög, a kétkedés, a gyöngeség.

A bizalmatlanság önmagunkkal szemben és a többiekkel szemben.

Aki el tudja magától kergetni ezt a kis fekete kutyát, az az erős és az az igaz. Az tud cselekedni és cselekszik is…

*

Hát ezek az emberek cselekedtek. Elkergették maguktól a fekete kutyát, és elkergették valamennyiünk sarkából a fekete kutyát. Furcsa elgondolni, hogy ez a nagyon szelíd, szinte az elefántcsonttorony magasságában gondolkodó ember, Szenteleky Kornél tudott ilyen erős lenni.

Ő kergette el a fekete kutyát.

Furcsa elgondolni, hogy ez a szelíd ember, talán éppen a szelídségével és akarásával, szelíd makacsságával fel tudta rázni ezeket a közönyös embereket, ezeket a megelégedett, a hasuknak élő, a jó pohár bort csettentve élvező embereket. Egészen furcsa, hogy ez a szelíd ember rá tudta kényszeríteni ezeket a nehéz vérű embereket arra, hogy könyvet olvassanak. Verset. Verset, amin pár esztendővel ezelőtt még csak nevettek. Verset, aminek a gondolatai talán egészen messze esnek a nagy tömegtől. [147]

Imponáló az, hogy már verset is olvasnak a jugoszláviai magyarok.

*

Ez volt a Kalangya sikere. Szinte hihetetlen és szinte megmagyarázhatatlan, amit a lelkesedés és a jó szándék teremt meg. Aztán elkövetkezik a még nagyobb csoda, amit már elgondolni sem tudtunk volna, amiről álmainkban sem mertünk volna fantáziálni. Magyar könyvkiadás Jugoszláviában? Annál a népnél, amelynél a könyv még húsz esztendővel ezelőtt csak cifraság volt, amelyet szépen bekötöttek, betettek a szekrénybe, és nem olvasták. Annál a népnél, amely nem szeret olvasni. Mondjuk csak meg őszintén, hogy nem szeret olvasni, és tulajdonképpen most tanulja meg az olvasás művészetét.

Jó tanítómesterei vannak. Be kell azt vallanom nekem is, aki messziről néztem a dolgokat, aki fáradtan és lemondásba elmerülten, csak néztem, amit műveltek. Előbb egy könyvvel próbálkoztak, azután még egy könyvvel, egészen primitív módon, házról házra járva, mint a betlehemesek, talán meggörbített háttal és talán keservesen kérő szóval. Talán ezer elutasítás, ezer gúnyos, lekicsinylő szót elszenvedve végezték ezt a nehéz házalómunkát.

Azután meglett a magyar könyvkiadás. Előttem fekszik az első kötet. A jugoszláviai magyar könyvtár első kötete. Szép, külsejében ízléses, artisztikus, méltó keret ahhoz a szépséges maghoz, amelyet ad. Ducsics Jovan könyve első kötete ennek a jugoszláviai magyar könyvtárnak, és valami szimbolikus jelentősége van annak, hogy a jugoszláv irodalomnak ez a fejedelme nyitja meg a koldus kis jugoszláviai magyar irodalom könyvtárának a sorát.

Azzal kezdtem, hogy minden politika. Az irodalom is az. Van jó politika és rossz politika.

A jó politika az, amely közelebb hozza egymáshoz az embereket. És az a politika, amelyet a jugoszláviai magyar könyvkiadás folytat akkor, amikor a jugoszláviai magyar irodalom termékeit egybefogja, amikor a jugoszláv és a magyar irodalom alkotóerőit a megértés szolgálatába állítja, az a jó politika.

Ezt a jó politikát ki kell mélyíteni. Mennél nagyobb rezonáló erőt kell adni annak a bátor kezdésnek, amit a jugoszláviai magyar könyvkiadás jelent, és minél nagyobb tábort kell szerezni a jugoszláviai magyar könyvnek. [148]

Most már elmúlt a koldulva házalás ideje, most már nem kell szégyenkező szóval, könyörgő mozdulattal kérni támogatást a magyar könyvnek.

A magyar könyv most már olyan érték, amelyet meg kell becsülni.

A magyar írót szeretni kell, és dédelgetni kell. A szeretésnek, a dédelgetésnek olyan egyszerű formája van. Meg kell venni a könyveket. Ez nem áldozat, ez nem kegy, ez nem ajándék, ez nem annak a néhány embernek a jólelkű támogatása, aki az írásban éli ki az életét, és aki a gondolat erejével akar szolgálni.

Ez kötelesség. Mindenkinek a kötelessége. Mindenkinek a kötelessége, aki úgy érzi, hogy magyar.