Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Az olvasót felfigyelteti, lelket derít, és valami kimondhatatlan, jóleső megelégedést kelt ez a tipográfiailag ízléses köntösű, új, magyar könyv, ha lapozgatni kezded, és üzeneteit olvasgatod. Az első életre kelt terv, szunnyadás után az első mozdulat olyan üdítően friss és tetterősen öntudatos, hogy öröm tölti el az ünneptevőket, akik a megjelenés dátumával hidat építettek a lemondó várakozás és kedvet vesztés szigetéről az ígéret földjére és a szellemi együttműködés nemzeteket összekötő országútjához.

Testvérvállalat könyvéről és a sorozat első számáról keveset kell írni, a könyv beszélni tud, és meggyőzi a kétkedőt, a hitetlent, a szkeptikust, a nyugati műveltségűt éppúgy, mint a régi írók könyvemlőin nevelkedett maradit. Ezt el kell olvasni, ezt szeretni kell. Ez a miénk, és az összehasonlításnál is emelt fővel bevállalhatjuk, büszkélkedhetünk vele. A hídépítés terve, a jó szándék kevés lenne, öntudatos értékeléssel és azzal az áldozatkészséggel, amivel kedvteléseinket is kötelességünknek tudjuk tekinteni, álljon sorompóba minden könyvbarát, mert ezeket a könyveket becsülni kell, mint a hozzánk tartozókat.

A sorozat élén Álmok városa címen Jovan Dučić könyve jelent meg Debreczeni József fordításában, Strelitzky Dénes előszavával. Opportunus cselekedet ez a szíves vendéglátás – nemcsak a közeledő két kultúra találkozása, hanem az egyetemes szépnek és általános értéknek az elismerése. A magyar olvasók előtt jó csengésű az elismert, kiváló jugoszláv poéta neve, és hogy most még népszerűbb lesz – az előrelátható.

Ady Endre a prózai írásaiban nem adott abszolút értéket, míg verseiben és leveleiben egyénisége teljesen kibontakozhatott. Az Álmok városa is ilyen lírával átszőtt, szubjektív krónika, amelyikben az író legbensőbb beszélgetésével ír az önmagával való találkozásáról az idegenben. Levelek idegen várásokról, ahol jártunk-keltünk, talán éltünk is hosszabb ideig, de nem jutott időnk meglátni és megérezni mindezt a szépséget, ami, önként tárt elénk, és ami mellett félig nyitott érzékekkel haladunk el. És aki nem látta, az kedvére való képet teremtett idegen országok és népek életéről anélkül, hogy az etnográfiát ott kezdené el, ahol a néprajzi múzeumok ajánlják. A megismerésnek nincs helyesebb módja, mint elfogadni a felénk nyújtott vezető kezét, akiben megbízhatunk, mert ígéri, hogy a szépnek tudói leszünk, és felejthetetlen tájak és élmények társaivá tesz. Jovan Dučič az ígéretét beváltja, és aki a könyvét őszinte érdeklődéssel olvasta el, az gazdagabb lett egy tisztán látó művészlélek szemszögével, amin keresztül felszínre tör a szép, és megmutatja magát minden maradandó.

Finom reliefjei: ötletek, megjegyzések, arcok és egész emberek. Párizs, Róma, Svájc, Spanyolország, Korfu még bejárva sem nyújthat annyit, mint Jovan Dičić könyve.

Debreczeni József fordítása az ötvösművészet értékét adja: nemes fémből ékszert öntött magyar ércbe, és a szavak csengése, mint az eredetiben, ezüstös, cizellált, poétikus.