Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Azt hittem, intimitásokat, vallomásokat fogok olvasni egy ember életéből, azt hittem, hogy egy pillanatra legalább embert fogok látni a farkasbőr alatt, de tévedtem. A cím tévesztett meg, mert Ludwig karakterrajzot akart adni Mussoliniről, lelki fotográfiát, tehát olyasvalamit, amit aktív államférfiról adni nagyon nehéz dolog.

A fényképezőgép objektívjén megtörnek a narancssárga vagy tompakék falak és a freskók, Madonnák és tájképektől körülvéve elmosódnak a duce kegyetlen vonásai is. De azért a kép nem lesz barátságosabb, noha megtudjuk, mennyit dolgozik, hogy reggelente lovagolni szokott, hogy hisz a tömegpszichózisban – hatalmának magyarázatában –, ez az emberi arc San Marco oroszlánja és Róma farkasa mellett szoborszerűséget ölt, mint az acélba öntött erőszak és mindent legyűrő akarás szimbóluma.

– Ember ő is, mint mi mindannyian – biztatja magát Ludwig, amikor egy-egy kényesebb kérdéssel nekivág, de abban a pillanatban, amikor észreveszi a duce rendre utasító, sötét pillantását, hirtelen észbe kap, hogy mégiscsak a rettegett diktátorral ül szemben, és hogy nem is Dél-Tirol elolaszításáról akart megtudni egyet-mást hanem talán inkább arról, hogyan is tudott már fiatal korában olyan szellemes lenni Mussolini, hogy a szocialista pártból való kizárására csak ezzel a költői mondattal válaszolt:

– Gyűlöltök, mert még mindig szerettek!

Általában Mussolini minden válaszában valami költői pátosz csillan meg, s Ludwig meg is állapítja, hogy egy diktátorban elengedhetetlen kellék a költői lélek. Valóban, Milyen költői a sorrentói ég és a sok fasisztaellenes halott, akiknek utolsó kiáltása belesikít a Szent Márktéren turbékoló galambok békés szárnycsapkodásaiba, s még annál is messzebb, túl a határokon, csak éppen nem az időtől rozsdásra edzett Palazzo Venezia cseréppadlós, tarka faragású termébe, ahonnan a duce intézi minden olasz sorsát, a sarki krájzlerostól kezdve a miniszterekig. Nem költői mesterség? Dehogynem! És épen ez az a kibúvó, amely [143] mögött boszorkányos szemfényvesztést játszik a duce, elejtve minden konkrétumot, elkendőzve a kegyetlenséget a szükségszerű frázis mögé, amely országpolitikáját jelenti.

Hiába is keressük a varázsvesszőt, amellyel a „csizmát” verdesi, nem fogunk rájönni az ideológiára, csak egy marad előttünk a fasizmust megvilágító lámpaként, Matteotti és társainak szétroncsolt, véres teteme, az a nacionalista maszlaggal leöntött, nagyon is konkrét vádirat a fasizmus ellen, amelyet nem tud elnyomni sem a dúcé pattogó staccatója, sem a kapitóliumi domb lábait nyaló tömeg részeg Vivat Mussolini ordítása.