Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Múlt év decemberében pár hetet Budapesten töltöttem. A vidék lélekgyilkos ólomkamráiból kiszabadulva, felfokozott érdeklődéssel ragadtam meg azt a sokrétegű alkalmat, melyet a szellemit, központ nyújt a vágyó léleknek: belépni az eszmék birodalmába, mely más, mint a mindennapi életünk, s mássá formál bennünket

A belső az élet tulajdonképpeni hordozója, s mindenki annyit él a világból, amennyit saját maga beleönt az egyéniségéből. De az egyéniség kiteljesedése a megfelelő milieu, s aki lelki elemeit nem élheti ki, többé-kevésbé elszakad a világtól. A szellemi centrum az a rezervoár, melyből új erőt merít a kultúra sóvárgója. A tudomány, irodalom, művészet ma már nem cél nélküli játék, de szükséglet, mely – ebben a túlságosan hasznossági elvre épült [140] világban – elveszendő lelkünket s érzéseinket kielégíti. A legprimitívebb ember is kivágyik néha a testi létből, az anyagból, s lelki diszpozíciójának megfelelően keresi a mindennapitól eltérő kielégülést. A kiválasztott kultúrember elszigetelt lelkét finom szálú húzal köti össze az eszmék ömlésével, és égi nosztalgia; sürgeti: eggyé válni ezzel az átszellemesített világgal, elmerülni önmaga énjének extázisában s kielégíteni immateriális vágyait.

A szellemi központ felhalmozottan nyújtja a kultúrát. Lehet vele bőségesen élni – sőt visszaélni, amennyiben sokakat megtéveszt a szép csomagolásban adott vásári áru, s akkor kulturális élmények helyett csak a szórakoztató civilizációból jut a vigyázatlannak.

A kultúrelőadások százszázalékosan tökéletest nyújtanak. Tájékoztatnak az élet izzó problémáiról, a tudomány, irodalom, művészet új alkotásairól, új szempontjairól. A tudnivágy, szellemi világ itt megleli talaját.

A színház részéről érheti azt, aki feltétlen értéket keres – a fentebb jelzett kellemetlen csalódás. A gazdasági válság következtében a színházak szakítottak régi elveikkel, és eszközeikkel, és lesüllyesztették értékeiket. A színház, melynek ideális mérték szerint csak a magasabb eszmei síkon szabadna mozognia, ma kultúralacsonyságot tükröz, s emelkedettebb lelki kielégülést ritkán nyújt.

Hauptmann Gerhart Naplemente előtt-je az a színházi élmény, melyből az örök művészet delejes fluiduma árad; Boross Forgószele igazi Zeitstück, s Meller Írja hadnagya merészen újszerű beállítása a darab elmés persziflázsát érdekesen keretezi. Ha még Zsolt Béla Oktogonjáról beszélek, melyben a pesti kispolgári élet speciálisan élő alakjai tárulnak döbbenetesen keserű tényükben elénk, beszámoltam arról, ami színházi sikert jelent az érték zsinórmértékében.

Kultúrelőadásokban nagy a választék. Akár a Vajda János Társaságban, mely minden csütörtökön, akár a Cobden Szövetségben, mely hetenként háromszor tart előadást, hallgatjuk a legkiválóbb írókat, tudósokat, közgazdászokat és politikusokat, minden ilyen előadás nemcsak felejthetetlen élmény, de mérhetetlen nyereség. Sokszor több, mint a könyv, mert az élőszó varázsa az előadó szuggesztivitásán keresztül mélyebb és maradandóbb barázdát szánt a létekbe. A Vajda János Társaságban az előadások túlnyomóan irodalmak, míg a Cobdenben-bár vannak irodalmi előadások is mégis a cél: Cobden tanításainak megvalósítása, vagyis kapcsolatot teremteni a gazdasági és kulturális élet között, s ébren tartani az érdeklődést a gazdasági életben a kulturális problémák, a kulturális életben pedig a gazdasági kérdések iránt. Cobden tanításai, annak üdvös voltuk: áthidalni a szakadékokat országok és országok, népek és népek közt az áruk és [141] gondolatoknak szabad forgalmának biztosításával, soha ilyen aktualitások nem voltak.

A fent említetteknél időben újabb és fiatalabb alakulat, de értékben teljes nívón álló a Nyugat Barátok Körének Irodalmi Szalonja, mely naponta tart vitadélutánokat. Természetesen itt is a legkitűnőbb szellemi gárda vonul fel, s minden előadást megbeszélés és vita követ úgy az írástudók, mint a közönség hozzászólásával. Nagy Endre a vitavezető, aki sokoldalúságával és tájékozottságával eleven, lüktető életet és nem közönséges érdekességet visz ezekbe a vitaestékbe. Az előadások témái: irodalom, költészet, festészet, szobrászat, építészet, beszélnek színházi és filmproblémákról, hallunk népköltészeti előadásokat, és látunk költői táncprodukciókat, s ez mind a leghitesebb művészet jegyében a szép, jó és igaz örök törvényű megnyilatkozása.

Molnár Antal, a Zeneművészeti Főiskola tanára a kamarazenéről tartott előadásában érdekesen állapította meg a kamarazenéről, hogy az a „szívkamra” zenéje, mert hisz intim keretet jelöl, ami nem a tömegnek való, és képletezi a kiváló lélek tehetségét és a teljes ember magába szállását. Stílusánál fogva magába zárja az egyes ember magamélyítését, magánosságát, az emberi lélek nemességét. Szerinte a kamarazene metafizikus, a végtelenség távlata, a lélek áramlása, s rajta az ember a zengő húr. Elmondja a kamarazene keletkezését, kifejlődését a szakember avatottságával, s míg az előadás gazdagította a hallgatók zenei tudását, az utána felcsendült Mozart Divertimentoja felszínesítette a lelkek ünnepét.

Nem volt érdektelen Márkus László, a Nemzeti Színház igazgatójának „A színház és a közönség jövője” címen tartott felolvasása. Ez a probléma határozottan a Ma témája, sokakat érdeklő és érintő, mert szenvedélyes, értékes vitát váltott ki. Sok szakavatott, megszívlelendő hozzászólás hangzott el anélkül azonban, hogy a színházi válság akárcsak teóriában is megoldódott volna.

Gaertner Pál „Van-e szabad akarat?” és Tótis Béla „Munkakényszer és munkaritmus” címmel szintén olyan témákat vetettek fel, mely alkalmat adott a parázs vitára. Tótis érdekesen vezette le a munka vonalát az ősmunkás még képzelettel telített munkaönkéntességétől az első rabszolga megingott munkakedvén keresztül a lélektelen gépipari munkáig. Gaertner a pszichonalízis megvilágításának segélyével egyéniségkategóriák lelki szerkezetén keresztül vizsgálja az akaratszabadság kérdését.

Bierbauer Virgil a modern építészetről tartott vetített képek illusztrálásával olyan előadást, melyben sok újszerűt és érdekeset hallottunk. Beszélt a modern építészeti pszichológiáról, a modem színkultúráról és ornamentikáról és arról, hogy ma egy új építé[142]szeti művészet abc-jénél vagyunk, melyet ugyan a kényszerűség indított el, de amelynek felfelé ívelő kultúrája van.

Ma a válság világát éljük az élet miniden vonalán, az emberiség kertjét vihar szántotta, letördelte a gyümölcsfákat, de a kultúra újakkal fogja teleültetni, tiszta, igazi erők ojtványaival, és hisszük: mielőbb megérjük a virágba borulást és a termést.