Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Még ifjúkoromban arról hallottam panaszkodni, hogy Bácska földje tehetségeket nemigen termel, és ha a művészet, irodalom terén egy tehetséget felfedezhettünk, örömrepesve mentünk segítségére, hogy érvényesülhessen.

Milan Konjović segítség nélkül tette meg az útját.

A múlt év októberében Beogradban mint neves festő jelent meg ötven képével, és kiállítása oly sikert aratott, amelyhez fogható Beogradban nemigen volt.

A sikerhez hozzájárult, hogy múlt évi párizsi és amszterdami kiállítása oly sikert ért el, amellyel kevés idegen festő dicsekedhetik.

Milan Konjović Somborban végezte középiskoláit, és innen Prágába, majd Párizsba ment tanulni. Dolgozott, rajzolt, festett; megismerkedett a különböző művészi felfogásokkal és hitvallásokkal, sokszor ezek hatása alá került, míg végre a bilincsekből kiszakítva magát önálló egyéniség lesz.

Első kiállítását Prágában 1923-ban rendezte. Már ekkor elragadtatással írnak róla a prágai lapok. A Prager Tagblatt szénrajzait monumentálisnak nevezte. Különösen kiemeli olajfestményeinek finom tónusát, égő és mély színeit, kompozícióinak nagyvonalúságát és erőteljességét.

1927-ben már a Salon de l’ Esclair-ben jelenük meg. A párizsi lapok egyértelműleg megállapítják róla, hogy értékes és ígéretes festő. Kiemelik különösen kompozícióinak nagyszerűségét.

Marcel Sauvage és Maurice Raynald írnak róla elismerő cikkeket. 1928-ban újból Prágában rendez kiállítást. A lapok észreveszik a haladást és egyéniségének kifejlődését.

A Prager Presse a következőket írja: „Képei tele vannak tavasszal, kirobbanásra vágyó erővel. Cezanne-tól Picassáig minden fázison keresztülment, ingadozott a klasszicizmus és kubizmus között, festett tovább, és végre megtalálta magát, és ma már egyéniség.

Úgy vezeti az ecsetei, mint a kardot, minden vonás egy biztos vágás, tele dinamikával, nyugtalansággal. Mintha a színekkel mindent a levegőbe akarna röpíteni.

Férfi és női alakjai erősen érzékiek. Dráma és líra küzdenek egymással, és jegyzik el egymást.

A francia esprit találkozik a szláv melegséggel.

Egy extrém, egzotikus festő eredeti dinamikája szinte kiabál, akár brutális, akár finom, de mindig rokonszenves. Érezni lehet, hogy inkább meghalna, semmint egyéniségén erőszakot követne el.

Egyetlen szabálya: ritmus és dinamika. [138]

A festés, illúzió, alak, perspektíva mellékes. A fődolog: őserővel, egy csapással eredményt elérni.

A fény dinamikájának feláldozza az akadémiai festészet minden szabályát. Az önbizalomtól szinte részegen veti a vászonra a színeket, vonalakat ihletettségének kaotikus rendetlenségében, és úgy adja magát oda, mint egy szeretett nő ölelésének.

Nem szégyelli gyengeségét, mert tudja, hogy az az ő ereje. Komponál, nem törődve a reális logikával.

Ilyen ihlettségben festette meg két női alakját, akik a testek hullámzó ritmusában vérünkbe mennek át, mintha őket százszor átöleltük volna, és mintha friss testüket égő kezünkkel százszor megsimogattuk volna.

Egy festő, aki e két testet megfestette, meg lehet magával elégedve.

1929-ben újra Párizsban állít ki képeket a Salon des Independantes-ban, majd a Salon d’Automne-ban és a Sálon de l’ Escalier-ben.

Így ír róla Raynal: „Konjović az élet festője, a szerelemé, az örömé. Minden ég, felmelegít, örüljetek, amint én örülök, énekeljetek, amint én éneklek. Kiabálják képei”.

A L’ Onore L. Imagier aláírásával a június 28-iki számban a következő szavakkal jellemzi: „Milán Konyovitch coloriste ardeut et trés personnel.”

Amszterdami kiállítása szintén nagy sikert hozott. A Rottoerdamsche Courant 1932. okt. 4-iki számában a következőket írja: „A koloristák közül csak Konjović érdemel említést. Szilárd, nehéz színek. Egyéni és komor a palettája, ahol felülkerekedik a sötét, csillogó kék és vörös, mint a folyékony vér. A holt természet fő sajátsága.”

Múlt évi beogradi kiállítása a siker teljes jegyében folyt le. Az állam három képet vásárolt, a magányosok is vásároltak. A lapok egyöntetűleg kiemelik nagy tehetségét, és hasábos cikkeket írnak róla. Különösen a Srpski Književni Gasnikbani Milan Kašanin cikke érdemel említést.

„Joggal mondhatja el magáról, hogy érett művész. A mi legjobb jugoszláv képíróink egyike. Mikor megnéztem képeit, az első pillanatban valami idegenszerű hatást gyakoroltak rám a képek kompozíciója és az ellentétes színek halmozása. Úgy tűnt fel, hogy egyetlen képe sem természetes, hanem valami erőszakolt meglátás, valami keresett káprázat eredménye. Amikor azonban a képek egymás után felvonultak előttem, és nyugodtabban néztem őket, át kezdtem érezni, hogy ezek a vásznak egy írói, költő lélek mély meglátásai, amelyeket hirtelenében, az ihlettség pillanatában vetett vászonra, tehát igaz és őszinte, mert a tudatalatti kivetülései. [139]

A holt természet eleven lesz előttem, mintha a lélek lüktetne benne, és csak azon csodálkozom, hogy, mikor én láttam e mezőségeket, a dalmát hegyekéi, nem ilyeneknek láttam.

Alakjai, különösen asszonyalakjai lélegzenek, szenvednek, és szinte látni véli az ember a gyönyör élvezetétől megittasult női test remegését és az idegek vibrálását.

Amikor elmerültem a két egymásba fonódott női test nézésében, az első pillanatban Rubens cuppogó életöröme jutott eszembe, s csak később éreztem a két nő sajátos, majdnem torz gyönyöreit.

Hasonlóképpen voltam a vasárnap délutánnal is. Az első pillanatban azt hittem, hogy a kép új mestereket utánoz, de amint jobban néztem, láttam, hogy eredeti minden, de a legmegkapóbb és legeredetibb a színpompa.

Tényleg a színek illatoznak, énekelnek, és kiabálva hirdetik a legellentétesebb színek harmóniáját.

Milan Konjović művészete azt az érzést kelti, hogy megihletődött lelkét, feltörő érzéseit hirtelen, sietve dobja a vászonra, nem törődve azzal, hogy a rajz nem tökéletes, a fő, hogy az, amit érez, amit meglátott, maradéktalanul kerüljön a vászonra.

Az erotikus megérzés azonban sohasem jelentkezik bántóan, durván, közönségesen, hanem megfinomodva kerül a vászonra.

Konjović most akar bemutatkozni a Vajdaság nagyobb városaiban. Remélem, hogy a Vajdaság is úgy fogadja őt, mint Párizs, Prága, Amszterdam és Beograd, sőt még nagyobb szeretettel, mert ő vér a mi vérünkből, és hús a mi húsunkból.