Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Éjfél már elmúlt, s a kis tengeri fürdőre mélységes csend borult. A sok sötétzöld bokor mögött a szűzi fehérségű házak nagy hallgatásba burkolództak, szinte álmodoztak, s messziről úgy tűnt, mintha testvéri szeretetben egymás vállán pihennének. A fellegeik sötét ligetéből néha kisétált a hold, s néhány percre sugárzó ezüstfátyolt borított rájuk, mintha csak azt akarta volna kipróbálni, illik-e hozzájuk ez a szépséges dísz. Hatalmas, mindent betöltő éjszaka volt, az az álmokat hintő, beszédes, halkan múló éjszaka, amikor minden hallgat, és minden suttog, és valami szelíd melankólia tölti be a mindenséget.

Egészen közel a parthoz egy kis félsziget nyúlt el. Fantasztikus, egymásra borult, öles sziklák élettelen összevisszaságban terültek el a földön, mintha csak valamikor hadakozó óriások lettek volna, akik egymást legyűrték, s azóta itt hevernének halott némaságban. Ide is küldött a hold egy kis reszkető sugárzást, s most az elbűvölt félsziget mosolygott a saját szépsége boldogságától.

Ezen a kis félszigeten állott Páll Béla az ő huszonhét esztendejének megtépett fiatalságával, kifosztottan és tragikus szomorúságában. Páll Béla úgy érezte, hogy a szíve minden örömmel és minden bánattal szemben érzéketlenné vált. Kora fiatalságától kezdve két kézzel szórta a pénzt, és megvásárolta rajta az élet minden könnyű szépségét és minden apró tragédiáját.

– Nekem már nem kell a szívem – mondogatta magának –, a szívem megromlott. És céltalannak látta azt, hogy a lába még mindig vonszolja elernyedt testét. Páll Béla az ő huszonhét esztendejével meg akart halni.

Födetlen fővel állott itt, az éjszaka dermedtségében, és nézte a tengert. Arra gondolt, hogy egy óra múlva hazamegy, a tükör elé áll, nyugodt kézzel a halántékára szorítja revolverét, és szépen, szabályosan meg fog halni. De előbb el akart búcsúzni a tengertől, mert úgy érezte, hogy valami szokatlan és szomorú pózban kell hátat fordítania a világnak. Minden ember lelkében egy színész álmodozik, és Páll Bélában most, ebben a zord órában, teljes életnagyságában felébredt a színész. Mint valami odasodort szobor, állott a sziklán. Lágy, fekete haját a szellő borzolta, s elborult szeme könnyeket várt.

A tenger hátán, végtelen messzeségben apró hullámok táncolnak. Szabályos időközökben egy-egy hullám nekicsapott a sziklának, és halk szisszenéssel szétloccsant rajta. Jobbról, a tengerben púpos földhátak sötétlettek, amelyek tetejére a hold csillogó abroszt terített. Az éjszaka zord méltósággal uralkodott a világon.

Páll Bélának most hirtelen az jutott az eszébe, hogy még egyszer, utoljára csónakba lehetne szállni és végigszántani rajta ezen az elbűvölt vízen. Balról, sűrűn egymás mellett a félszigetbe vágott kis révben, számtalan csónak ringatódzott az éjszakában. Arrafelé tartott, és beugrott egy csónakba. Kifeszítette a csónak apró vitorláját, két oldalt megmarkolta az evezőket, és indulni készült.

Ekkor a parton egy kendőbe burkolt nő sziluettje szökött elő hirtelen és varázslatosan. Bizonytalan járással közeledett a csónak felé, mint aki meg akar állni, és mégis továbbmegy. Aztán ingadozó szemtelenséggel megszólalt:

– Vegyen be engem a csónakba!

Páll Béla csak egy vöröslő kendőt látott maga előtt, és holmi fekete haj eleven árnyékát. Különösnek és érthetetlennek találta a helyzetet. Mit akarhat tőle ez a falusi leány, ez az idetévedt, nevető élet, tőle, aki úgyis meg alkar halni?

Közömbös hangon mondta:

– Bánom én! Ha tetszik…

A leány egyetlen ugrással bent termett a csónakban, s leült, szemben a férfival. Fázósan összehúzta a derekára csavart kendőt, s amint kissé hajlottan és félve ott gubbasztott a csónak mélyén, olyan volt, mint egy menedéket talált, szelíd kis állat.

A csónak most lassú imbolygással megindult. Páll Béla kissé ügyetlenül kezelte az evezőt, a kis jármű minduntalan nekiütődött egy-egy veszteglő csónaknak, és ilyenkor közel volt a felboruláshoz. A leány belekapaszkodott a deszkaülésbe, de nem szólt. Végre az utolsó, útban álló benzinest is elhagyták, s a csónak kitáncolt a szabad vízre.

Páll Béla néhány evezőcsapással előre vitte a megszelídült járművet, aztán elengedte az evezőket, és hanyatt feküdt a csónakban. Gyönge szél kapaszkodott bele a vitorlába, és halk suhanással szálltak tova a vízen. Egyikük sem szólt. A férfi üres tekintettel nézte a messze csillagokat, és homályos gondolatok húztak végig a lelkén. Önmagát látta szobájának közepén, a tükör előtt hanyatt feküdve, amint élettelen nézése a feje fölött lógó, égő villanykörtére tapad.

Most félő hangon, váratlanul megszólalt a lány:

– Én magát régóta ismerem. Én sokszor jártam már maga után.

Kedves, meleg hangja volt a lánynak, a szava tisztán és üdén muzsikált az éjszakában. Ezek a reszkető szavak beleütődtek a férfi lelkébe, de lepattantak róla. Páll Béla homályosan hallotta a zenéjüket, de értelmük nem fogódzott belé az agyába. Mintha valami ismeretlen tájról egy csicsergő veréb tévedt volna feléje…

A leány várta a férfi válaszát. S amikor látta, hogy a másik nem felel, halk szomorúsággal, mintegy magának mondogatta tovább:

– Én egyedül élek itt, a faluban. Az apám fűtő a Viktória hajón. Sokszor hónapokig nem jön haza. Én gyümölcsöt árulok a faluban, és mindig egyedül vagyok. Néha idejövök a szép házak közé, és akkor magát szoktam keresni.

Az utolsó szavakat szaggatottan, szinte ijedezve mondta, mint aki megretten a saját merészségétől.

A férfi most tompa hangon megszólalt. Csak ennyit mondott:

– Minek keresel te engem? Engem ne keressen senki se!

A lány megriadt szemmel tekintett az elnyúlva fekvő férfi felé, s egy hang sem jött ki a torkából. Csak nézte bánatosan, egy kissé megütött szívvel, és érezte, amint a szavak dermesztő hidegsége végigszáll a vérén.

Páll Béla tekintete még mindig az égbe kapcsolódott. Néhány fekete felhő erős lendülettel nekitámadt a holdnak, de a következő percben a hold már kivédte a támadást, és ravasz nevetéssel már diadalmaskodott is a megfutamodó felhők felett. A tengerre most pazar sugáreső esett, s a hullámok taraja mindenfelé szikrázva csillogott.

A csónak közel a parthoz száguldott a vízen. Szelíd ezüstfénybe burkoltan haladt előre ez a különös éjszakai jelenség. A lány sötét haja élénken lobogott a szélben, mintha csak a csónakhoz erősített fekete zászló lett volna.

A csend már nem volt többé elviselhető. A lány úgy érezte, hogy a mellére fekszik, hogy vasmarokkal a torkát szorítja. Itt most mondani kellett valamit. Halkan, alig hallhatóan szállt ki a szó a melléből:

– Volt nekem is valakim. Giuseppének hívták. Szép, nagy hajón Barcelonába ment, és útközben a hajó elpusztult. Fiatal volt még, húsz éves. Két évvel ezelőtt volt.

Aztán hozzátette:

– Engem Georginának hívnak.

A feje lehajlott. A szavában rég kiégett fájdalom borongott. Emlékezése alig volt több egy szálló sóhajnál, könnyű kis beszédnél, amellyel el akarta űzni a csendet.

De Páll Béla gondolatai nem voltak itt. Egy percre anyját látta maga előtt, aki ezentúl véres szívet fog vonszolni maga után, és szép, szelíd szemében örökre el fog halni a mosoly. Tompa sóhaj szakadt ki a melléből, és vele vonagló bánatot küldött a csillagok felé.

A lány fürkésző tekintettel nézett feléje. Ez a kitörő sóhaj közelebb hozta hozzá, ez a tisztán felderengő fájdalom jó ismerőse volt, ezzel már bátran beszélgetett is. Egyszerűen, természetesen ezt mondta:

– Én tudok mindent. Én tudom, hogy maga meg akar halni. Akkor én is meg szerettem volna halni…

A férfit váratlanul érte ez a kijelentés. Itt valaki éles sugárral bevilágított a szíve éjszakájába. Felült a csónakban, és égő tekintete beleszúrt a lány szemébe.

– Ki mondta ezt neked? Mit avatkozol az én dolgomba?

De rögtön megbánta ezt a rideg hangot, s már egy kis melegséggel folytatta:

– Örülj te a fiatalságodnak! A halállal nem kell tréfálni. Csak az akarjon meghalni, akinek a halál a legjobb barátja. Mit tudsz te ehhez?

A lány azonban már nem hagyta magát. Halk hangon csak zenélte tovább a mondókáját:

– Én magát már régóta követem. Én sokszor láttam, amint sötét este odaállt a sziklák közé, és nézte a tengert. Az arca mindig ilyen fehér volt, és a szeme mindig sírni akart. Én tudom, hogy ilyenkor az emberek meg szeretnek halni, mert a szívből a fájdalmat nem lehet a tengerbe beledobni. Akartam én is, nem lehet.

Páll Béla idegesen, nyugtalanul hallgatta a lány csacska beszédét. Nem akarta hallgatni tovább. Bizonytalan mozdulattal felállt a csónakban, tapogatódzva levette a vitorlát, aztán kezébe kapta a két evezőt, és visszafelé indult. A csónak még egy ideig az ellenkező irány felé tartott, és nehezen engedelmeskedett az evezők nyomásának. De lassan mégis csak belelendült a másik irányba, és szép, szabályos tempóban ringott előre a hullámok hátán.

A szél fürge ujjakkal belekapott a hullámokba, és valami bánatos melódiát játszott a végtelen, hatalmas zongorán. Az ég csodásan mély és tiszta volt, és tele volt tűzdelve a csillagok apró pásztortüzeivel. A csónak ezüst szikratengeren surrant tova.

Csak most nézte meg jobban Páll Béla a leányt. Szép, olaszosan jellegzetes arcában a szeme csöndesen parázslott, mint két kis fellobbanó tűzhely, amelyekről mintha rózsás sugarak estek volna az arcára. A hűvösödő éjszakában ez a két szem szinte melegített. Alakján a fiatalság titkos rezzenései éltek. Fiatal volt és szép, és szomorúságában maga volt a tündöklő élet. A férfi látta a lányt, de a szépsége alig jutott túl a szemén. Valami lemondó mosolygás szállt a lelkére, és titokban búcsúzott a szépségtől is.

A hullámok erősebben loccsantak neki a küszködő csónaknak, a szél is erősbödött, és Páll Béla feszülő izmokkal vittel előre a csónakot. A két karja lassan elfáradt, a homloka már gyöngyözött az erőlködéstől. Egy percre eleresztette az evezőket.

– Majd én! – mondta a lány, és már fel akart ugrani a helyéről.

– Maradj! – felelte nyersen a férfi. Restellte a lány előtt a teste ernyedtségét, és ezért legalább a szavával akart erősnek látszani. De a hullámok vad dühvei győzték le a szegény emberi szándékot, és Páll Béla egyre jobban érezte, hogy a karja nem bírja tovább. Tompán, elfojtott hangon mondta a lánynak:

– Na, nem bánom, hát gyere! – És ezzel helyet cserélt a lánnyal, aki fürgén kezébe kapta az evezőket. Most már a hullámok érezték a felettük uralkodó erőt, és meghunyászkodva, görnyedő háttal engedték felettük elszállni a csónakot. A leány fiatal teste plasztikusan nyúlt ki a piros kendő alól, amint az evezőket magához húzva, merész mozdulattal hajolgatott hátrafelé, s a két dolgozó karjában szinte megszólalt a parancsoló erő. Olyan volt, mint egy fölényes nimfa, aki testvére a zajongó hullámoknak, és érti titkos beszédüket.

Fáradhatatlanul, szabályos ütemben vitte előre a csónakot, és arcára valami boldog mosolygás ült. Alázatos lelkében az az édes gondolat kacagott, hogy ez a szomorú, sápadt fiú most az ő erejére van ráutalva. Szinte sajnálta, hogy már a révbe érkeztek A sok ringó ladik engedelmesen utat nyitott a beszaladó csónaknak, mely a másik percben meghunyászkodó mozdulattal már a parthoz simult.

A lány most kiugrott a csónakból, és szolgálatkészen fogta a láncot, amíg a férfi is ki nem szállt. A láncot a sziklához erősítette és várt. Páll Béla hátravetette a fejét, és azt mondta:

– No, jó éjszakát. Menj szépen aludni!

A lány suttogó hangon, szomorúan és alázatosan mondta: – Jó éjszakát. És nem mozdult a helyéről. Csak állt, és gondolkozó szemmel nézte a hullámokat.

Páll Béla pedig megindult a szűk ösvényen, amely a félszigetről a fürdőbe vezetett. A lépte alatt halkan meg-megzörrent a kavics. Hosszú, fekete árnyéka imbolyogva szállt utána a földön. Fáradtnak érezte magát, nehezen emelte a lábát, a fejében kusza gondolatok rajzottak. A hold most a szemébe világított, s a lelkében az a bizarr elgondolás villant fel, hogy mint valami mesebeli királyfi, ezüstszőnyegen halad a halál kapuja felé. Már elérte a telepet, és lassú lépésben befordult a kikövezett parti útra, amelyen hazajuthatott. A lépte visszhangozva koppant az éjben.

Hirtelen megállt. Mintha valaki követné. Hátrafordult. Mintegy harminc lépésnyire tőle, két kinyújtott karjával a bokorhoz lapulva, valaki óvatos szökkenéssel surrant előre. Tisztán felismerte: Georgina volt. Amikor észrevette, hogy a férfi megállt, gyorsan, mint a gyík, a bokorba akart rejtőzni.

De Páll Béla már ekkor feléje kiáltott:

– Mit akarsz? Mért nem mégy haza?

– Csak! – mondta a leány halkan és félénken.

Aztán hirtelen előreszökött, és a férfi előtt termett. És megcsukló hangon, amiben még úgy reszketett a vágyódás, amint frissen a szívéből kiszakadt, ezt mondta:

– Úgy szeretnék még magával együtt lenni!

Páll Béla nem tudta, mit válaszoljon. Ez a meleg hang ott kopogott a szívén, hízelgő zenéje átszaladt a vérén. Az akarata még tiltakozott, de a szája már kimondta:

– Nem bánom hát. A lakásomig elkísérhetsz. – Elindultak kettesben, a lány a férfi oldalán haladt, és most megint nagy némaság borongott közöttük; a lány olykor lopva a férfira tekintett, de a férfi fejének egyetlen mozdulatára gyorsan lekapta megint a tekintetét. Néha, mintha véletlenül történt volna, az arca egy pillanatra a férfi karjához ért.

Páll Béla komoran haladt a lány mellett. Önmagát figyelte. A szíve hangos dobogással vette tudomásul, hogy egy fiatal, forró leánytest akar belékapcsolódni, most, amikor a halál egyik karjával már szinte átölelte. A parancsoló, hatalmas, meleg élet haladt, íme, mellette, valaki, aki még szerelembe tud borulni; akinek még drága és gyönyörű ez a régi, egyszerű játék. Egy kissé meghatotta ez a gondolat, és a lelkére különös melegség áradt. És maga sem tudta, miért, hirtelen átölelte a lányt.

A lány szelíden, meghunyászkodva hajtotta fejét a férfi mellére. Ujjongva hallgatta a szíve dobogását, szerette volna igazítani, mint egy meleg párnát, hogy a feje sokáig, kényelmesen feküdhessen rajttá. És bolond szíve tele volt csengő nevetéssel.

Már a villa közelébe érkeztek, amelyben Páll Béla lakott. A férfi hirtelen felrezzent. Idegenül nézett a lányra. Habozva, lassan levette karját a lány válláról. El akarta magától lökni, de nem tette. Tele volt megint a halál gondolatával, nyugtalant vére a halántékát ostromolta, és lázadozva, zúgva kongott benne a rideg, könyörtelen szó: meghalni! A lépcsőhöz értek, amely az útról a félemeleten függő loggiára vezetett. Páll Béla búcsúzni akart. Gyöngéden megsimogatta a lány haját, és azt mondta:

– Aludj jól, fiam! Aztán gondolj néha rám is!

A lány csodálkozó, nagy szemekkel világított a férfi arcába. És egyszerre ezekben a mély szemekben valami reszkető könyörgés kezdett pislogni, és utána félénken már a torkából is kiszállt:

– Szeretnék most felmenni magához!

S a másik percben megkapta a férfi kezét, a feje lecsuklott, és forró szája a férfi kezére tapadt. Páll Béla érezte ennek a csóknak a tüzét. Állt, nézett, mint aki valami messziről jövő zenére figyel. És az akarata már roskadozott benne, már nézte a lányt kigyúlt szemmel, már a karja megint a vállán volt. Valami szomorú kis mosoly bujdosott az ajka körül, aztán forrón magához szorította a leányt, és megindult vele a lépcső felé. Amikor a loggiákra értek, a férfi hirtelen megállt, a zsebébe nyúlt, kivette belőle a revolvert, és széles ívben a hullámok közé dobta. Üres keze egy percig a levegőben maradt, és nevetve kiáltotta bele az éjszakába:

– Adieu, Halál!

Aztán egymáshoz bújva, csöndesen besurrantak a szobába…