Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Egy pesti marxista író mesélte, hogy napokig vitatkozott a szerkesztőbizottság azon, hogy leközöljék-e az írását, aminek a témája nagyon pénztelen, nőt nélkülöző fiatalember helyzetével foglalkozik. A szerkesztőbizottság fele ellene szavazott, fele mellette. A nős emberek ellene, a nőtlenek mellette.

Tehát a nőbirtokos megtagadta a közösséget a nőt nélkülözővel, azaz a nemi proletárral. Nyilván abból indulva ki, hogy nem harcol olyasmiért, amiben nincs hiányérzete.

Nem akarok ebből az esetből általános ítéletet alkotni, ez felületes dolog lenne, csak azért hozom bevezetőül, mert ez váltotta ki belőlem az alábbi mondanivalókat, amelyeken már többször gondolkodtam, de teljes formát ez alkalommal nyertek bennem. [135]

Írók és nem írók mostanában szeretik kihangsúlyozni, hogy van világnézetük, pedig valójában nincsen.

A marxisták csakúgy, mint a többi „isták” belekapaszkodnak valamely nekik legmegfelelőbb „izmusba”, és ezzel talajbiztonságot éreznek vagy hazudnak maguknak. Tagadhatatlan, hogy erre szükség van, ámbár az csak akkor és annyiban viszi előbbre az emberiséget, amennyiben egy olyan világnézetes ember követői kerülnek túlsúlyba, amely az általános fejlődés útját mutatja.

Marxnak kétségtelenül volt világnézete, mint ahogy Nitzschének vagy Weiningernek volt.

Világnézetet kapni, azt hinni, vállalni, vagy világnézetet követni nem egy és ugyanaz. Krisztust keresztre feszítették a világnézetéért, mert a világnézet elhivatottságot, prófétaságot jelent, és egyben kínszenvedést.

A világnézet szó nem is jól fedi a fogalmat, mert a világnézetes elmét a megismerés nemcsak látóvá, de hívővé teszi, és ez sohasem történhetik meg lelki krízis nélkül. A világnézetes ember átéli önmagában az emberiség kálváriáját, és szerencsés esetben visszatér önmagához, úgy is mondhatnám: eljut önmagához, a minden őstitok kútforrásához.. de gyakran a káoszba vesz a lelkével és belepusztul a meglátásaiba. (Sokan jártak így a történelem tanúsága szerint, akik csúcsokba veszve át akarták lépni az istenség rubikonját.)

Világnézetet nem lehet embertől kapui, ennek eredete olyan, mint a lélek valósága, amelyet érzünk, és mégis fel nem foghatunk.

A világnézetes szenved, mert érzi küldetését, érzi szakadékos egyedülvalóságát, érzi a „pusztába kiáltó szót”, és érzi, hogy igazán, maradéktalanul csak önmagának kapta a megismerést.

A világnézetes ember sohasem a máé, mindig a holnapé. A világnézetet lehet megközelíteni, elfogadni, hinni benne, ha már azt egy elme kisugározta lelkéből az örök élet egy útdarabjára, de semmi tudás árán megszerezni nem lehet.

Kivételesek istenáldása vagy istenverése, ki merné mondani melyik?

Csak gyermekek és tudatlanok merik állítani: van világnézetem.

Az emberiség harcait mindig hiányérzetek indították és irányították… milyen egyszerű lenne tehát világnézetül elfogadni valami olyat, ami az emberiség hiányérzetét megszüntetné.

De lehetséges-e valaha is ezt a hiányérzetet megszüntetni, ha meggondoljuk, hogy egy kapitalista, egy minden, úgynevezett földi jóval megáldott embernek igen gyakran milyen szenvedéses hiányérzete van.

Ismerek egy dúsgazdag emberpárt. A férfi tüdőbajos (marxista, miért, oh, mondd, miért tüdőbaj, amikor minden egészségügyi [136] kelléke megvan?) a nő cukorbajos, és érelmeszesedése van. Ezek fogcsikorgató kínnal nézik a béreseiket, amint jóízűen falják a kolbászt, sonkát, szalonnát, amiről nekik le kell mondaniok, hogy élhessenek.

Lehet-e az emberiség hiányérzetét megszüntetni, ha az individuumét nem lehet?

Lehet-e a társadalom megtámadhatatlanul egészséges szervezetű, ha az egyén nem lehet?

Lehet-e, hogy egy társadalmi életforma meg ne rokkanjon, meg ne semmisüljön, ha az ember és minden más, ami belevalósult a természetbe, változásnak és pusztulásnak van kitéve?

Sorsunk rendelése szerint sorakozzunk, ki-ki a maga környezete és osztálya bajait látva, érezve, szenvedve… Hogyan esküdjem és öljek a magam javáért, amikor hiszem és tisztelem az ellenségem élniakarását is?

És világnézetesnek lássak egy osztályharcost?

A világnézetes nem változtathatja meg elveit (lásd: hitleristából marxista és viszont), azt nem lehet meggyőzni más eszme számára sem pénzzel, sem ígérettel, még kínvallatással sem. Világ- nézete nem gyökér, amelyet átültetni lehet, hanem a mindenségben való helyzete felismerése. Ezért a világnézetes sohasem a nagyságát, mindig a kicsiségét érzi.

A világnézetetek azok az elektromos gócok, akik az emberi molekulákat mozgásba hozzák.

Nincs, nem volt, nem is lesz olyan világnézetes, aki nem az Egészet, az Egységet, Emberiséget akarná megváltani a maga szenvedéseivel és váteszi erejével.

Nitzsche mondta: „Karfa vagyok a hídon átmenőnek, de mankó, az nem vagyok.”