Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

(Köszönöm a szenvedéseket. - Az Új Hírek kiadása. - Zombor, 1933)

Huszár Sándor egyik versében (Megöl a kisváros) így kiált fel: „Ó… Párizsban rímherceg lehetnék.” Ezzel nem mondott éppen lehetetlent, mert ha Huszár Sándor harminc-negyven év előtt a Montmartre-on, a Chat Noirban, a Rat Mort-ban, vagy valamelyik még bizarrabb boite de nuit-ben, smaragdos abszint mellett írogatta volna verseit, talán érdekes, neuropátiás tehetségnek tartották volna a Párizs-bámuló idegenek. Akkoriban – mai kifejezéssel élve – hausse-a volt a patológiás egyéniségnek, Moreau de Tours doktor nyíltan kimondja, hogy a zsenialitás az elme betegsége, Lombroso tanáról hosszas és lelkes viták folynak a Sorbonne-on meg a Montparnasse szűk kávéházaiban. Baudelaire baját mindenki ismerte, Van Goghot akkor zárták tébolydába, Strindberg ugyan szabadon járt Párizsban, de a nagy svéd szellem „háborodottságáról” is mindenki tudott. Poe első francia fordításai pedig sokakban rokonszenvet gyújtottak az alkoholizmusban elpusztult amerikai költő iránt. Mondom, ha Huszár Sándornak akkortájt kis szerencséje – vagy, hogy párizsi argot-ban mondjam: „du chien”-je – lett volna, akkor ha nem is rímherceg, de érdekes, éjszakai költőegyéniség lehetett volna. Több abszintillatú, nagy hajú költőcske játszotta akkoriban a lángész divatos szerepét, ha mindjárt nevűket nem is jegyezte fel az irodalomtörténet.

A szertelen egyéniségek, a pszichopatológiás „határesetek” csodálata már elmúlott. Az egyéniség még a háború első csatáiban hősi halált halt, a háború utáni kor pedig már határozottan a tömegek kora, amely nem törődik többé a nagy hajú, kócos lángeszek imádatával. Párizs régi boite de nuit-jei már eltűntek az elamerikásodott éjszakákból az abszintos költőcskékkel együtt. (Az abszintot hatóságilag betiltották.) Igaz, hogy Aristide Bruant kabaréjában még koporsófedélen szolgálják fel az italt, sőt fa[133]nyar eroquemort-ok fogadják az idegent, és poshadt forradalmi dalokat is énekelnek, amelyek azonban úgy hatnak, mint penészes sombefőtt. Bizony, Huszár Sándor elkésett az ő lángész-öntudatával és egyéniségének dölyfös, evoés túlértékelésével.

El kell azonban ismerni, hogy ezek a versei szelídebbek és alázatosabbak, min a régebbiek, s így bántóan egocentrikus világszemlélete, féktelen önimádata nem sérti vagy untatja annyira az olvasót. Itt-ott mintha valami őszinte alázatosságban akarna megtisztulni. A címlapra nyomott verse – amely a kötet legszebb verse –, sajnos egyedül áll a szerénység és az alázat erényeivel. Alig hiszem, hogy Huszár Sándor ismerné a legnemesebb költőt: Rainer Maria Rilkét, mert valami alázatot, türelmet és elmélyedést csak tanult volna tőle. Huszárnak ugyan vannak szomorú, csendesebb hangú versei, de ezekben meg nem értettségét, űzöttségét panaszolja. Máskor Krisztustól kér majdnem a bűnbocsánatot kérők alázatos hangján egészséget, béketűrést, szüzességet és – halhatatlanságot. Ezzel a halhatatlansággal ebben a kötetben is gyakran találkozunk, a lángész-rögeszmét, úgy látszik, nem tudja elfojtani, úgy látszik, ez Huszár Sándor éltető eleme. Most is „Isten agyában agyvelő”, neki már csak a Nap rokona, beleolvad az Istenségbe (Túl a csúcsokon), és teljesen egyenrangúnak érzi maga az Istennel (Mi vagyunk Isten). Majd azt is mondja, hogy ő egyedül a Sion hegye (Babyloni ének). Halhatatlanságában javíthatatlanul bízik, és reméli, hogy halála után nagyváros lesz a kisvárosból, azért, mert ő élt benne. Ezeket az idézeteket mulatságosan csoportosíthatnám még egy oldalon keresztül, de ezzel csak cáfolnám azt a tényt, hogy Huszár Sándor ma már mégsem az, aki volt, hogy lángelméjének önámítása ma már nem olyan szertelen, olyan émelygős, mint első kötetében. Ezt a tényt nem cáfolni, hanem némi örömmel kell megállapítanunk, noha vérmes reményeket hozzáfűzni nem szabad. Mert nem-igen hisszük, hogy Huszár Sándor valaha is be fogja látni azt, hogy néhány játékos rím, néhány Ady mintájára összekovácsolt szókép és a halhatatlan lángelme örökös hangoztatása még nem költészet, hogy többet kell adni, mást kell adni, nemcsak rímbukfencet, Ady-pózt és halhatatlanság-jóslásokat.

De az vitathatatlan, hogy Huszár Sándor alázatosabb lett, és keres már másvalamit. Többször eltér a „halhatatlan lángész” rögeszméjétől, azt írja, hogy „sorsunk bús keresés” majd hogy, „már jönni kéne új, hites hiteknek, Vagy bárkinek, ki letöri az átkot”. És észreveszi a mának hitetlenségét, a holnap véres, pestises árnyait. (Elveszett az Isten, És felröhög a céda hóhér. Tudjuk-e?, Rettenetes temetés). Persze, nem az új világot és az új embert teremteni akaró öntudattal, hanem kissé zavarosan és félénken, hiszen Huszár Sándor most először keres verstémát [134] önmagán, az Ihol én! Ihol én!-en kívül. Van azonkívül a kötetben még egy vers (Mosolyogni fog a feszület), amely a bácskai: ugart ölelgeti. Ez a hang, ez a téma is szokatlan és egyedülálló. Bizony, őszintén örülnénk, ha ebből lenne több, és az unalmas Ihol én!-ekből kevesebb.

A minap Szántó György, a nagy erdélyi író „Vallomás a művészetről” című cikkében a következőket olvastam: „Aki ma szubjektivitást megtűr, etikátlan ember. A tavasz és a szerelem privát ügyek. Nem tartoznak az olvasóra. A poéták elveszítik jogukat arra, hogy poézist termeljenek. Kit érdekel a pacsirta, amikor leriszitbombák röpködnek nemsokára, egy óra alatt hétmillió-százötvenezer szerelmest és négyezer – háromszáztíz pacsirtát pusztítva. A tizenkettedik óra felé közelednek a mutatók. Nem érünk rá pásztoridilleket rendezni. Sem szürrealisták kisded játékaira nyomdafestéket és szedőmunkát pazarolni.”

Kegyetlen szavak ezek, de igazságukat ki merné kétségbe vonni? A kérdés: mit csináljunk? hova meneküljünk? A hitbe, az eszmébe, a kollektívumba, az őserdőbe: a népbe vagy az örök életet jelentő bácskai barázdák közé? Mindenhova hamarabb, mint az egyéniség elefántcsonttornyába, amely ma korhadt, villám sújtotta fatörzshöz hasonlatos, amelyből már nem fakad több rügy, nem hajt több levél, s ezért mindenképpen megérett a kidöntésre. Az egyéni lírának ma már nincs jogosultsága, és ezt – nolle, velle – tudomásul kell venni Huszár Sándornak is.

A könyv kiállítása szegényes és szánalmas.