Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Az alábbi figyelemre méltó cikket a szlovenszkói magyarság reprezentáns irodalmi folyóiratából, a Magyar Írásból vesszük át, és mutatjuk be olvasóinknak.

Szlovenszkói magyar lélek! Van-e ilyen? Dehogy van! Mindenki tudja, hogy nincs. Pedig hát, hogy mennyire szükség van erre, mutatja Erdély példája, ahol ez nem a mai helyzetnek, hanem százados fejlődésnek eredménye. Amint ez a különvált magyar lélek Erdélyben, úgy Szlovenszkón is míg egyrészt megmentője lesz az elszakadt magyarságnak, másrészt erőssége, sőt gazdagítója lesz az egyetemes magyar léleknek. Viszont az is bizonyos, hogy ha a szlovenszkói magyar lélek meg nem születik, meg nem izmosodik, úgy az ideszakadt magyarság az oldott kéve sorsára jut.

Oly sajátságos, minden más kisebbségi sorsban élő néptől eltérő, elütő a szlovenszkói magyarság helyzete, hogy e kérdésben példáért nem mehetünk sehová, nem utánozhatunk senkit sem. Minekünk az itt érvényesülő gazdasági, politikai és kulturális hatóságokkal számolva, az ősi föld minden drága emlékétől, századokra visszatekintő kultúránktól nemzeti öntudatunkban megerősítve kell megteremtenünk a szlovenszkói magyar lelket.

A nyelvtörvény Szlovenszkón nyelvszigetekké tette a zárt szlovák területeken fekvő városok magyarságát. Ezek a nyelvszigetek egymásra nézve idegenek, és ha egymástól távol esnek, egymásról mit sem tudnak, és nem is gondolnak arra, hogy gazdasági és kulturális téren egymás közt kapcsolatokat teremtsenek. Egymás lelkivilágát nem ismerik, egymásra nézve továbbra is oly idegenek maradnak, mint a régi időkben; fogyatkozó létszámuk a környező falvakból utánpótlást nem nyer, és így elszigeteltségükben predesztinálva vannak arra, hogy egy-két generáció múltával elszíntelenedjenek, múltjukat megtagadják, és beolvadjanak környezetükbe.

Ám, kérdem, nézhetjük-e ezt ölbe tett kezekkel? Nem kell-e elkövetnünk mindent, hogy e nyelvszigetek sorsközö[126]sségük tudatára ébredjenek, és arra, hogy őket csak az itt élő magyarság gazdasági és kulturális életébe való bekapcsolódás, elsősorban pedig a közös magyar lélek mentheti meg?

A Szlovenszkó déli részén egy tömegben lakó magyarság már nincs ilyen veszedelmes helyzetben. Jövőjük mégsem biztató, létüket gyökerében támadja meg egyszerűen az, hogy ők sem ébredtek sorsközösségük tudatára. A bodrogközi nép jó, ha iskolában hall arról, hogy ebben az országban vannak a Csallóközben is magyarok. Egyébként nem tudnak egymásról, nincs közös örömük, nincs közös bánatuk. A térbeli távolság elválasztja, és más érdekkörbe csatolja őket. Az egyszerű falusi embert a lét harcában egyedül a kenyér érdekli. Nem csinál lelkiismereti kérdést, ha magyarságáról van szó. A faji érzés még jó, ha ösztönösen él benne. „Eddig Magyarországban laktunk, hát magyarok voltunk; de most már a csehek az urak, nekünk is ehhez kell igazodnunk.” Ezt én magam fülével hallottam egy bodrogvidéki magyar asszonytól, aki ráadásul büszkén mutatta, hogy a fia nevét a tanító úr a bizonyítványban Kišnek írta be. De a magyar nyelvterületen lévő különböző magyar városok lakosságában sincs meg a sorsközösség tudata. Beregszász és Rimaszombat például ugyan micsoda kapcsolatokat ápol, tart fenn? Nem mondom, külön-külön jó magyarok, és tesznek is, áldoznak is a magyarságukért. Így tiszteletet parancsolt a beregszászi középiskolai magyar internátus megteremtése. Többet ér ez minden szép beszédnél és magunk dicsőítésénél. Ám az ilyen megmozdulások nem helyi jellegűek, s nem szívügyei az itt élő összmagyarságnak. Nincs még meg a sorsközösség magasztos érzése, nem született meg még a szlovenszkói magyar lélek, amely összehozza, közös célok kitűzésére s azok megvalósítására serkenti az itt élő magyarságot.

Persze, míg magunk urai voltunk, megszoktuk az állami támogatást. A magyar kultúra ápolását másképp nem is tudtuk elképzelni: összeállott a deputáció, s ment a miniszterekhez, és hozta vígan a szubvenciót. – Ma ezt ugyan hiába tesszük. S mivel a szubvenciók késnek, szidjuk a kormányt, s ezt állítjuk oda bűnbaknak, ha sorsunk mind rosszabbra fordul. Kétségkívül az itt élő magyarságnak igen sok esetben van oka a panaszra, s hiba is volna ezeket elhallgatni, ám a legnagyobb baj az, hogy a magyar társadalom ma sem jutott tudatára annak, hogy minden külső támogatásnál többet ér [127] a testvéri összefogás, és a nagy hangzású frázisoknál a csendes, kitartó munka, amely nélkül még a legnagyobb anyagi támogatás mellett sincs siker, áldás.

Már a prevrát után összekerültem egy nagyszebeni szász lelkésszel, aki sajnálkozva említette, hogy a szepességi németség, ez az értékes kultúrnép, lassanként felmorzsolódik, eltűnik a szláv tengerben. Mire én azt kérdeztem, hogy van az, hogy viszont az erdélyi szászok meg tudják tartani pozíciójukat? „Ennek titka szervezettségünkben van – mondotta. – Miközöttünk nincs nézeteltérés, ha létünkről van szó. Kulturális, gazdasági és politikai téren összetartunk, egyek vagyunk. Egy a lelkünk.” Szervezettségük megvilágítására felhozta a nagyszebeni ev. egyház eljárását. A központi lelkészi hivatalban mindenkinek megvan a törzslapja. Töviről hegyire ismerik ott mindenkinek a családi életét, anyagi helyzetét, ragaszkodik-e az illető nemzetiségéhez stb. Minden utcában egy ott lakó, lelkes szász férfi vagy nő számon tartja az utca szász lakóit, s ha erkölcsi vagy anyagi segítségre szorul ezek közül valaki, ha pl. züllött életet él, ezt azonnal jelenti, és a központ megtalálja az útját-módját annak, hogy a bajon segítsen. Az egyes polgárok ilyen esetben nem riadnak viasza semmi áldozattól. Az egész dolgozik az egyért, az egy az egészért. Gondjuk van a vidéken élőkre is, akik idegen környezetben elnemzetlenedhetnek. Ezek gyermekeinek internátust tartanak fenn Nagyszebenben stb. (Így van-é, nem-é? Én így hallottam.) Hanem ne menjünk olyan messzire. Maradjunk csak Kassán, ahol máról holnapra ugyancsak a németség nagyszerűen megszervezte önmagát. Tulajdonképpen nagy részük a prevrat után került ide (csehországi németek stb.), a hetvenezer lakosú városban elenyésző csekély a számuk, alig 2000. Nos hát: vannak látogatott összejöveteleik, kultúrestek, van dalárdájuk, óvodájuk, s mihamar lesz elemi iskolájuk, az utolsó városi választásoknál már volt szavazólistájuk is. Nem lármáznak, a lapokban sohasem olvashatunk róluk, csendben ápolják nemzeti öntudatukat, s alkotásaik tiszteletet parancsolók. Ami alatt Németországban a német lélek önmagával meghasonulva, széttépetten vergődik, itt, az idegenben, új miliőben a kassai németek összetartók, egymást testvéreknek tekintik, egy a lelkűk, mindannyian németek. Pedig van közöttük miniden rendű, rangú, felekezetű, kommunista, szocialista. Tanulhatnánk tőlük. [128]

A kisebbségi sorsra jutott népeket csak egy mentheti meg a biztos pusztulástól. S ez nem más, mint az összetartozandóság ápolása, ez érzés nagyrabecsülése. Az összetartozás érzésének forrása, tápláló édesanyja pedig nem más, mint az egy és oszthatatlan közös lelkiség.

Nem látom azonban be, hogy ha nincs is még meg a szlovenszkói magyar lélek, az a jövőben létre ne jöjjön. A körülmények kényszerítő hatása alatt meg kell ennek születnie! Bármily kétségbeejtőnek látszik sokszor a mi széthúzásunk, bármily idegenül, egymást meg nem értve és más-más eszményeknek hódolva él itt a magyar testvérével a magyar: el kell jönni az időnek, amikor sok-sok belső súrlódáson át, nagy vajúdások után születik meg ez az egységes lélek. Igen, ezt nem hozzák nekünk ide aranytálcán, nem rendelhetik meg nekünk rajtunk kívül álló hatalmasságok. Ezt a magyar lelket minekünk és a mi vérünkből való gyermekeinknek, azoknak, akiket a múlt minden drága emléke, a jelen minden nyomorúsága, a létért folytatott kemény élet halálharc ehhez a földhöz köt, kell megteremteni!

Épp azért ne várjunk, hogy a sült galamb a szájunkba repül. Nem várhatjuk, nem remélhetjük ezt sem magyarországi testvéreinktől, sem az itt élő más népektől és az államhatalomtól. Minekünk – ismétlem – számolnunk kell az itteni adottságokkal, és ezt ha nem tesszük, népünket felesleges lelki tortúráknak vetjük alá, és végre is célunkat nem érjük él.

Segíts magadon, az Isten is megsegít! Régi jó magyar közmondás ez. Ne várjunk, de ne is fogadjunk el irányítást se kívülről, se belülről, ha az itteni magyar lélek megteremtéséről van szó. A magyar ember sohasem szeretett rendeletre élni, rendeletre cselekedni. Kisebbségi sorsában is maga akarja intézni sorsát. Ezt tekintetbe kell venniök azoknak, akik e nép sorsának irányítói, vagy azok akarnak lenni.

Hála Istennek, túl vagyunk már, és örülhetünk, hogy túl vagyunk azon az időn, amikor a kisebbségi magyar közéletben hangadó szerepet akartak játszani olyanok, akiknek világháború előtti mentalitásukkal még csak halvány sejtelmük sem volt arról, micsoda célkitűzésekkel, eszközökkel kell az itteni magyarság érdekében dolgozni.

Ma már ott tartunk, hogy az új nemzedék szárnypróbálgatásaiban jelentkezik a szlovenszkói magyar lélek. Sőt [129] úgy nézem, hogy nálunk a magyar lélek pompázatosabb, gazdagabb és életerősebb, mint volt a régi nemzedéknél. Hogy a nyugati eszmék őket is gyúrják, formálják, mint ma a világ minden kultúrnépét, ez ne aggasszon bennünket. Ettől ne féltsük a magyar lelket. Hallom innen is, onnan is, félni lehet, hogy ez a forrongó lelkű, megújhodást, lelki megtermékenyülést esengő ifjúság belehull a kommunizmus karjaiba.

Hát én épp attól félek, hogy ha ez az eszméktől telített és őserejében féket nem tűrő fiatalság a gyámkodás kőtőfékje alá kerül, elveszti energiáját, tettrekészségét, mert megszokja, hogy vezessék, s az életben kész prédája lesz minden olyan törekvésnek, amely az itt élő magyarság ellen irányul. De lesznek ez ifjak közül sokan olyanok is, akik a reájuk erőszakolt kötőféket leszaggatják, s épp azért, mert lelkűk szabadságát letiporták, belerohannak a szélsőségekbe. Sajnos, ezek között lesznek, vagy vannak máris az ifjúság legzseniálisabbjai, a magyar fiatalság legékesebb virágjai. Hagyjuk mi tehát a fiatalságot magára! Majd meglátjuk: így lesz erős, szabad és tetterős a jövendő magyar társadalom. Nem ide-oda lódítható Fejbólintó Jánosokra, de keménykötésű magyarokra van ma szükségünk.

A szlovenszkói magyar lélek megteremtésében legtöbbet tehetnek a szellem bátor harcosai, az írók. És én azt hiszem, hogy nem is fogunk bennük csalódni. Itt is a fő feltétal azonban: a lélek szabadsága, amelyet ne akarjunk lenyűgözni. Sőt, ha valahol, úgy itt nincs helye a gyámkodásnak, és nincs is joga senkinek erre a gyámkodásra. A Szentiváni Kúria idei gyűlésén a megjelent írók egyhangúan tiltakoztak minden felügyelet ellen, bárhonnan való is, és bárkitől ered. Nem az átlagíró munkáját akarjuk mi a felügyelettől védeni, de a zseniét. Mert eljön, mert el kell jönni annak az időnek, amikor a szlovenszkói magyar lélek a maga szépségét, csodás világát a nép kiválasztottjai közül a legnagyobban dicsőíti meg. Milyen mesteremberek, kicsinyesek, szűk látókörűek tehát azok, akik ellenőrzés gyakorlásával akarják a szellem röptét korlátok közé szorítani? Milyen nevetségesek azok, akik az író munkáját górcső alá helyezik, és ha egy szóban, mondatban felfedezik a „kor átkos eszméit” már anatémát követelnek! A járszalagon vezetett írók által megteremtett műirodalomtól mentsen meg bennünket [130] az Isten! A gúzsba kötött író szellemi termékei mindig szörnyszülöttek, azoknak semmi hatásuk nincs a nemzet kultúréletének egészséges kialakulására.

Az írók szabad társulatát sem szabad lekicsinyelnünk. A Szentiváni Kúria ebből a szempontból érdekes és értékes kísérletnek minősíthető. Sőt ma már bátran mondhatjuk, hogy nem is kísérlet ez többé, hanem állandósult szervezet, amellyel számolni kell mindenkinek, aki a szlovenszkói irodalommal kapcsolatba óhajt lépni. Erre a szervezetre szükség volt. Az íróknak itt van, és a jövőben még inkább itt lesz alkalmuk élőszóval tisztázni sok olyan problémát, amely elválaszthatatlan a szlovenszkói magyar lélek kialakulásának nagy problémájától. A Szentiváni Kúria egyik legszebb jellemvonása az előítéletektől, minden irányzattól ment függetlensége. Nem klikk ez, nem eszköz ez idegen cél szolgálatában. Akik a Kúria egy ilyen ülésén részt vettek, igazat adnak ez állításomnak. Az írók lelki függetlenségét sok minden befolyásolhatja. A Szentiváni Kúria azonban az a hely, hol az író függetlenségét maga a Kúria védi, s ez a magyarázata aztán annak, hogy a Kúria élő intézmény.

A Kúria múlt évi ülésén elhangzott egy felolvasás keretében a magyar irodalom decentralizációjának gondolata, vagyis az, amit én irodalmi téren a szlovenszkói magyar lélek kialakulása szempontjából a legfontosabb előfeltételnek tekintek. Ezt a felolvasást Sziklay Ferenc dr. tartotta, s többek között ebben a következő kijelentést tette:

„…Maradna tehát két intézmény, mely nem jelent megkötöttséget, sem elvfeladást, az egyik a Kúria, a másik a Kazinczy Szövetkezet mint formailag kereskedelmi, de lényegileg irodalmi vállalkozás, mert éppen azért alakult, amit az itteni irodalmi élet fő céljának kell felismernünk: az írók számára kiadási lehetőséget, tehát fejlődési lehetőséget biztosítani s a közönséget az irodalom támogatására megszervezni… Egyelőre nem is látok más lehetőséget, itt kell tehát megfognunk a dolgot, e kettő köré kell csoportosulnunk önzetlen jóakarattal és fáradhatatlan munkakészséggel, ha nem öngyilkos szándékkal vagyunk a magunk ügye iránt. Lehetnek esetleg még most is ellentétek ezeknek az intézményeknek az elbírálásában, indokolatlan félreértések, elvi belemagyarázások. Úgy érzem, ezek eliminálása a mai helyzetben a második Kúria feladata…” [131]

Minden jóravaló magyar ember, aki az itteni magyar irodalom felvirágzását szívén viseli, aláírhatja e kijelentést. Én különösen függetlenségünkben látom – ismétlem – a Szentiváni Kúria s az itt említett Lap- és Könyvkiadó Szövetkezet nagy értékét. Félhetünk ugyanis attól, hogy a függetlenségében veszélyeztetett irodalom sorsa ugyanaz lehet, mint az önállótlanná lett ifjúságé. De nem feledkezhetünk meg az írók mai lehetetlen gazdasági helyzetéről, nyomoráról sem, amely közülük a legjobbakat is megbénítja, akadályozza teremtő munkájában, mint az írók társulásától és irodalmi vállalkozásaitól, tehát a Szentiváni Kúriától, a Kazinczy Szövetkezettől és a Magyar Írástól.

Mióta a kijelentés elhangzott, ezek az intézmények szervezetükben, szellemükben legfeljebb előnyükre változtak. A Kúria idei ülése magas színvonalával, szabad szellemével és erős magyar mentalitásával díszére válhatott volna bármely magyar irodalmi egyesületnek. Ami pedig a Könyvkiadó Szövetkezetet illeti, habár nagy és nehéz válságokon esett át a múlt évben, átszervezésének ideje óta azokat a régi hibákat, amelyek miatt a közönség egy része elhidegedett tőle, máris helyreütötte. Az égisze alatt megjelenő Magyar Írás népszerűsége nőttön nő, hiszen előfizetőinek száma közel kétezer, ami a mai viszonyaink közepette szinte lehetetlen. Azt hisszük, hogy e népszerűségnek titka épp abban van, mert a folyóirat minden szélsőségtől menten készíti elő a szlovenszkói magyar lélek megszületését. Hisszük, hogy a Könyvkiadó Szövetkezet is visszahódíthatja kiadványaival még az ősz folyamán azokat, akik működésével eddig nem voltak megelégedve.