Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Nagyváros. Forgalmi rendőr és automata büfé. Az utcán villamos csilingel, és autók tömött sora robog. Délben gyárfüttytől remeg a fenyvesillattal telített, tavaszi levegő, s esténként hatalmas fénybe szökken a sok ezer házból álló, vad zűrzavar. Az egyetem rengeteg lakója más-más vidékről hozza a reményt. S hogy mit visz haza sok-sok lázas év után, azt csak az a jó Isten tudja.

Furcsa lány ez a Nóra. Nem lehet mondani, hogy szép. De nem is csúnya. Érdekes. Biztosat senki sem tud róla. Van, aki azt mondja: diáklány. Például a Jovics Lyubo, a kis, szerelmes jogászgyerek megesküdött egyszer, hogy látta már egy indexét, viszont a Mozart kávéházban székelő dalmát diákasztal bizalmasan tudja, hogy egészen közönséges teremtés: kitartott nő, mint a többi. Barátja van, és belőle él. De lehet, hogy többen is vannak. Ha látja az ember kis, fitos orrát, állandóan idegesen ugráló, nagy búzakék szemeit, finom fehér, ápolt kezét, nem tudja elhinni, hogy ez a kislány pénzért adja magát oda valakinek.

Ebéd után mindennap beül a Mozart kávéházba. A kis sarokba. Pontosan a tükör alá. Pistát várja. Pista medikus, utolsó szigorlatára készül. Valahonnan egy Tisza menti kis, bácskai faluból szakadt a nagyváros rohanó forgatagába.

Hullámosán dús, fekete haja alatt kék szemek nevetnek. Magyar. Mikor nevet, szinte eltűnik a szeme. De ritkán nevet. Nagyon szorgalmas. Fél kettőkor ő is megjön.

Leül Nóra mellé, s megcsókolják egymást. Így megy ez már évek óta. S nem akad, aki megütközne rajta. Néha beszélnek is pár szót. Aztán csönd. A fiú tanul. A lány újságot olvas.

A Mozart kávéházban különben is mindig csend van délután. Ilyen kávéházak csak egyetemi városokban vannak. Inkább diákotthonok ezek. [121]

Minden asztalnál tábla: foglalt. S egy-egy sárga vagy fekete, duzzadt aktatáska.

Azt már a pincér készíti oda az ún. irattárból. Az az „irattár” egy hatalmas szekrény a külső folyosón, minden törzsvendégnek külön fiók, s benne a dolgai.

Minden vidéknek megvan a maga helye. A tükör felőli oldalon ülnek a vajdaságiak. Szembe velük a dalmátok. Két asztallal jobbra kezdődik a boszniai különítmény. Az ajtó mellett pedig a lengyelek. Ezek képezik zömét az őslakosságnak. Vannak még szórványosan németek, bolgárok és görögök.

Zene nincs, csak szerdán este. Azért hétköznap, mert a jazz szombaton és vasárnap nem ér rá. A zenekar is diákokból áll. Fizetést nem kapnak, csak a mindennapi feketét, mely szükség esetén spriccerre is váltható.

A szerda ezért mindig ünnepnap. A fiúk feketében, a lányok estélyi ruhában jönnek. Természetesen a zenészek is táncolnak. Mindig felváltva. Csak a szegény Balogh Miki, a zongorista játszik szünetlenül. Haragszik is érte.

Olyan ez az egész kávéház, mint egy egységes család. Ha valakinek vizsgája közeleg, az utolsó hétre megkapja a kis szobát. Itt csak egy szék és egy kis asztal van. Csönd. (Ugyan a rossz nyelvek azt beszélik, hogy a Weitner Pali a múltkor randevúzott a kis szobában.)

Politikával nem foglalkoznak. Legalábbis nem beszélnek róla. Dalmát, szerb, horvát, magyar, német, bolgár és görög úgy élnek, mintha testvérek lennének.

Egy délután Nóra idegesen rohan be az ajtón. Látszik rajta, hogy valami rendkívüli eset történt. Leül Ivanoff asztalához. Jó messzire a szokott helytől.

Ez az Ivanoff rendkívüli egy fiú. Mindenki szereti, és mindenki fél tőle. Ábrándos, nagy, barna szemei mindig messze kutatnak, s ha ránéz valakire, még a gondolatát is kitalálja. Nővel nem foglalkozik, barátja nincsen, mégis minden kérdésben az ő szava dönt. Joghallgató. Már hosszú évek óta. Amellett parkettáncos a Klub bárban.

Másnál talán megütköznének ezen a furcsa foglalkozáson. Ivanoffnál pedig szinte természetes, hogy nem hivatalnok, instruktor, zenész, pincér, gyorsíró, tenisztréner, mint a többi ezer másik.

Ahogy Nóra beszél, idegesen üti le cigarettája végéről a szürke hamukévét, lassanként mindenki odafigyel. [122]

Nem mintha hallgatózni akarnának. Dehogy. Itt mindenki testvér, és mindenki mindenkire vigyáz.

Nemsokára Pista is megjön, csodálkozva nézi a tükör alatti üres asztalt, majd meglátja Nórát, odamegy, Megcsókolják egymást. Nem lehet érteni, miről beszélnek, csak valami kommunista, Ausztria, Bulgária, börtön szavak keringenek a levegőben, majd mindhárman felkelnek, és sietve eltűnnek az üvegesajtó mögött.

Két medika lép be nevetve. Az egyik barna, a másik szőke. Fekete mellett kiolvassák az újságokat, és azt a két kis levelet, melyet Zaravecky Szaniszló és Kürt Wagner küldenek a pincérekkel. Nevetve csak odamutatnak a fiúknak: fél tíz. Azután elmerülnek a nagy anatómiai atlaszokban, mintha más semmi nem érdekelné őket.

A kártyaszobában megy a póker. Ivica, a kis borfiú hozza ki a rettentő hírt: Bogári Béla póker ászra kétszáz dinárt vesztett.

Borzasztó, hogy annak a pisze orrú, kis elsőéves Strochnak milyen szerencséje van. Elnyeri Béla minden pénzét. Pedig nem kellene neki, hiszen minden hónapban háromezer dinár üti otthonról a markát.

Fenn, az emeleten biliárdcsata dúl. Kihívásos játék. A Szimity Péró fogadott Nisevity Szpiróval, hogy tíz perc alatt megveri egy százas partiban. Már a kibicek is izzadnak, olyan meleg van az asztal körül.

Ugyanakkor az ajtó melletti asztalnál nagy irodalmi vita folyik. Vági Jancsi, támogatva a lengyelekkel, azt állítja, hogy Ady a világ legnagyobb lírikusa, a horvátok Baudelairet-emlegetik, s a németek lenéző mosollyal csak szótlanul szemlélik a vitát. Vági dühében egymás után öt hosszúlépést nyel le, de minden hiába. Azután otthagyja őket.

Estefelé a mindentudó Csurity, az a hosszú hajú, harmadéves jogász, akit már az egyetemi fegyelmi bíróság szemesztervesztéssel büntetett, rohant be az ajtón: Nórát letartóztatták.

Nagyban tárgyalják az ügyet, mikor Ivanoff lép be Pistával. Utóbbi kicsit halvány, Ivanoff a régi. Pista leül, tanulni kezd, majd egy óra múlva odavágja könyvét, Ivanoffal hosszabb beszédbe elegyedik.

Rikkancs szalad be az ajtón. Szétkapkodnak minden példányt. Rendkívüli kiadás. Nagy kommunista összeesküvés. Hatalmas betűk hirdetik: V. N. orvostan-hallgatónőt letartóztatták. Kém. [123]

Pista óvatosan körülnéz, mindenki újságot olvas. Mikor látja, hogy nem figyeli senki, halkan kisurran az ajtón.

Autók suhannak, villamosok búgnak, semmit sem vesz észre. Véletlenül egy plakáton akad meg a szeme, s eszébe jut, ma Szilveszter napja van.

Reggel négyig sétál fel és alá az utcákon, tereken, céltalanul, össze-vissza. Süvítő szél szántja végig a Szilveszter-éji hideg fehér utcát.

Eszébe jut, most odahaza éppen talán négyet üt a városháza tornyán az óra, a sarki rendőr kezeit lóbálva meleg szobára gondol, a Tiszán sietve raknak egy uszályt, hogy még a jég előtt útnak indíthassák, a Kovács ügyvédek lezárt redőnyei mögül biztosan lármásan szűrődik ki egy nagy mulatás fénye. A Bice péknél sütni kezdik a finom, fehér újévi cipót, s a kertek alján, egy szegényes viskóba talán éppen most köszönt be Bottlik tisztelendő úr kereszttel kezében Stangelmayer orvos úr mellé.

Valahonnan messziről harangozik az újév. Fekete kerekei már-már dübörögnek. Lehet, hogy a Tisza felől jön, vagy éppen északról, de lehet, hogy délről közeledik.

Észre sem veszi, künn van az állomáson. Meglátja, hogy indul egy vonat. Prüszkölve szórja apró szikráit, megvilágítva itt-ott egy sötétbe borult házat, mindig gyorsabban, mintha egy régi életet vinne magával új világ bizonytalan, szürkés ködébe. Feketén, mint egy temetési menet, tűnik el a láthatáron, talán egy óévet rejteget menekülni is akar, nehogy utolérjék.

Reggel felé bemegy az első templomba. Imádkozik. Talán újév jön.

Most látja csak, mennyire szereti Nórát. Több, mint barátnő. Minden. Miért is tanulni, ha nem érte. Nincsen se apja, se anyja. Ő is Nóra zongoraóráiból él.

Pedig lehet, hogy Nóra nem szereti; az utóbbi időben sok furcsa dolgot hallott felőle.

Alig várja, hogy kinyissák a Mozartot. Hiába, ott érzi csak magát otthon.

Már jön is Sztevica, az örökké mosolygó főpincér.

Valahogy bizakodással ül le a tükör alatti asztalhoz. Már ott is a tea, s mellette a reggeli újságok.

Mielőtt kinyitja a lapokat, elgondolkozik. Éppen besüt az első napsugár, künn az utcán csillog a hó. Tavaszra hazamegy Nórával. Eleget segítette az a lány. In[124]kább abbahagyta tanulását, zongorázni tanított gyerekeket, hogy legyen elég pénzük. Kiszabadul. Egészen, biztosan tévedés az: egész. Újév napja van ma. Hazamennek a Tisza-partra, oda, ahol kalásztengerbe bukik le a nap, s nyári estéken a faluba hallatszik a mezőn búgó cséplőgépek egyenletes, gazdag muzsikája.

Ivanoff lép be. Mintha sötét lett volna egyszerre a kávéház. Ja, igen, mert a nap elbújt a felhők mögé.

Kezében újság. Szótlanul nyújtja Pistának. „V. N. orvostan-hallgatónő az ügyészség foglya marad. Tíz magas rangú barátja szintén.”

Ivanoff titokzatosan nevet.

Pista nem szól semmit. Könyveit kéri a pincértől. Hazaviszi. Ma újév van. Nem tanul. Neki különben is újév lesz.

Csak nem olyan, mint gondolta. Elköszön Ivanofftól. Kilép az ajtón, s felugrik a villamosra. Gépiesen kér jegyet a kalauztól, mindegy, hogy meddig.

Ma újév van. Lehet szórakozni.

A Mozart kávéház lassan benépesedik. Legújabb esemény, hogy a Bogári Béla a Strochtól ötezer dinárt nyert, s délután hatalmas murit rendez cigányzenével a London kávéház különtermében. Csoda jó nők is lesznek.

Az újságokat nem is olvassák. Mindenki délutánra gondol. Hiába, ezek a magyarok tudnak csak igazán élni!

Ivanoff egy szlovén lánnyal beszélget, s szemei szúrósan mélyednek a lány ijedt tekintetébe. Ivanoff körülnéz, s mikor látja, hogy nem figyeli senki, egy csekklapot ad neki.

Pincér jön, s asztalra teszi a Matin-t. Ma senki sem tanul. Újév napja, ünnep van.