Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

A friss Hajnal harmatos, halk lelke
Lenge csókokkal csókolja homlokom,
Táncos sugarak szűz szimfóniája
ömlik el finom fénnyel az év-fákra,
S alácsurog békés, bársony-lombokon…

Most csók van, fény van, öröm, kacaj, ének,
Most csupa csoda és álom az Élet!

A Nap fehér akkord lesz majd az égen,
S a szép fénylő és sajgó sugarak
verejték-díszt lopnak komoly homlokomra,
Ha életszekerem Délbe téved rogyva,
S a szaporodó évek súlyával áthalad…

Milyenek lesznek a déli énekek,
Ha évek erdején beljebb lépdelek?

Rossz, rokontalan, barna bánatukat
öntik majd rám az év-alkonyatok,
S az Estek monoton, bús imákkal várnak,
És rám nyúl árnya a fehér Kaszásnak,
És karja árnya felém kanyarog…

Milyen lesz majd az Estbe haló ének,
Ha mankózva, lassan az Árnyékba érek?

(Vagy máskép lesz minden?
Egy váratlan pecben megszakad a Talány,
Életszekerem majd rémülten megtorpan
– Est előtt még a szürke, déli porban,
Vagy a Hajnalnak sem lesz még vége talán?)