Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Nemrég egy könyv jelent meg Kassán, amely a Csallóköz múltjáról és jelenéről, a Csallóköz magyarságának lelkéről szól. (Földes György: Kukkonia lelke) Az utóbbi évben több könyv jelent meg a szlovenszkói magyarság életéről, művészetéről, a kassai Magyar Írásban pedig állandóan találunk hosszabb, komoly tanulmányokat, amelyek a kisebbségi magyarság lelkével, etnográfiájával, szociográfiájával, az ifjúság problémáival, a most serdülő új arcú magyarokkal foglalkoznak.

Azt talán mondanom se kell, hogy Erdély népművészetével, a székelység múltjával, jelenével és folklórjával több ezer kötet foglalkozik. Ez a hatalmas könyvtár azonban nem zárul le, a legújabb erdélyi könyvtermésben is állandóan találunk olyan nem szépirodalmi könyvekre, melyek hasonló problémákkal foglalkoznak. Az utolsó hónapok új erdélyi könyvei között itt van Kós Károly Kalotaszegje és Makkai Sándor Erdélyi szemmel cím alatt kötetbe foglalt esszégyűjteménye, amelyben a kiváló, nagy látókörű szerző még Goethe Fausztjában is megtalálja azt, ami az erdélyi magyarság szempontjából értékesíthető, amiből életerőt meríthet, és sorsát intézheti, azt az új, magasabb humánumot, amely egyedüli alapja lehet a kisebbségi világszemléletnek. Az Erdélyi Múzeum Egyesület már 52 számot adott ki az Erdélyi Tudományos Füzetekből, amelyek nemcsak az erdélyi múlttal, hanem a jelennel is foglalkoznak. (Pl. Erdélyi szellemi életünk két döntő kérdése. – A moldvai magyarság. – A nagybányai művésztelep. – Az Erdélyi Múzeum Egyesület problémái. – Néprajzi jegyzetek a moldvai magyarokról. – Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája 1919-től 1931-ig 6 füzetben stb.) Kodály és Bartók világhírű székelyföldi dalgyűjtéséről talán nem is kell beszélni, ezek már örök életű zenei közkincsekké váltak.

Ezzel szemben mi alig törődünk népünkkel és földünkkel. Mi verset és novellát írunk, nagy néha még regényt is, de a folklór éppoly kevéssé érdekli íróinkat, [116] mint az itt élő népek egymásra gyakorolt hatása. Senkinek sem volt még kedve, senki sem érezte kötelességének végigbarangolni a Tisza menti tanyákat, pedig bizonyos, hogy teli tarisznyával térne haza barangolásáról. Senkinek se jutott eszébe, senkinek se támadt kedve a mi Kalotaszegeinkkel, például Doroszlóval foglalkozni, s csodálatos, hogy még képíróink sem siettek eddig a bácskai magyar falu buja, keleties színpompáját vászonra vetni. Valahogy úgy érzem, hogy íróink és népünk között nincs őszinte kapcsolat, talán még érdeklődés sincs. Igaz, hogy már egyre többször vetődnek fel novelláinkban olyan témák, melyek a bácskai vagy bánáti levegőt adják vissza. Ez kétségtelenül haladás, de itt nem szabad megállnunk. Népünk, földünk nemcsak vers-, novella- vagy regénytéma legyen (de ilyen is legyen!), hanem tudományos probléma is, melyet ha nem is tudományosan, de módszeresen kell megvilágítani, melynek lényegébe kell behatolnunk. Életbevágóan fontos dolog, hogy megismerjük földünk és népünk lelkét. Lehet, hogy egy jól megirt „vajdasági” regény többet használhat ebben a tekintetben, mint egy rosszul, tudományosan megirt biográfia, etnográfia, történelmi és szociográfiai beszámoló, mert az előbbit sok ezren olvashatják, míg az utóbbiakat csak százan, de ez a lehetőség még nem bizonyosság, és még ha valóra válnék is, akkor sem jelentené egy bánáti vagy bácskai biográfia feleslegességét. Természetes, hogy nemcsak a regényt, hanem a biográfiát is jól kell megírni, frissen, élvezetesen, s akkor olyan izgalmas olvasmány lesz, mint egy regény. Élénken emlékszem még arra, hogy Maeterlinknek a termeszekről szóló könyvét oly mohó izgalommal olvastam, mint egy Móricz-regényt, még arra sem maradt időm, hogy egyes szakkifejezések után a szótárban vagy a Larousse-ban kutassak. Pedig a termeszek mégsem állnak annyira mindennapunk és kényszerű érdeklődésünk középpontjában, mint az a föld, amelyen élünk és éltünk s az a nép, amellyel azonos a sorsunk. A tájékozatlanságra talán nemi kell példákat felhoznom, mindenki tud mulatságos eseteket, amelyek különösen a városi emberek határtalan tájékozatlanságáról szólnak. Hányszor akadunk olyan városi urakra, akik rendszeresen utaznak egyes vajdasági városok között, de nem tudják, milyen nép lakja a közbeeső tanyákat és községeket. A napisajtó is gyakran téved. A legtöbben nem ismerik múltunkat, jelenünket, népi viszonyainkat, [117] kultúrtörténetünket, népünk hitét, lelkét, érzésvilágát. Ezen a földön mindig divatos volt dicsekedni a gyökértelenséggel, az ide-nem tartozással. Vannak nagy könyvtárak, amelyben egy vajdasági könyvet nem találunk, vannak értékes koponyák, akik azért nem mernek helyi problémákkal foglalkozni, mert félnek a vidékiességtől. Nem gondolják meg, hogy Genfben valaki vidékiesebb lehet, mint a temerini képviselő-testületben. „A provincializmusnak sok faja van az »ángyom térdje« irodalomtól Tamási Áronig és Kodály Zoltánig – írja Németh László. – A legalja csak adoma; följebb már érzelmes honvágyat ébreszt egy elveszett paradicsom után…” Van, aki órákig tud rajongani egy szajnai hangulatért, de még nem látott egy tiszai alkonyatot. Mintha valami lealacsonyító dolog lenne elismerni a tiszai alkony szépségét és varázsát. Vagy talán szégyelli a közösséget vállalni a füzesekkel, az akácokkal, a Tiszával, a szürkés-sárga fövénnyel? Pedig vitathatatlan tény, hogy a természet, a környezet hatással van ránk, és hogy – ahogy Wilde állítja – mi is hatással vagyunk a természetre. A kapcsolatot tehát vállalni kell, és nem szégyellni, mint egy züllött rokont.

Mikor nyolc esztendő előtt egy lexikonban azt olvastam, hogy „vajdasági” író vagyok, bevallom, kissé bosszankodtam. Akkortájt valóban úgy festett a dolog mintha ez a jelző a vidékiességgel, a mucsaisággal lenne egyenértékű. Pest centralizmusa még megdönthetetlennek látszott, olcsó élcek éltek még bennem a pökhendi módon gúnyolt „jó vidékről”, s valóban, ha a háború előtti vidéki, különösen alföldi irodalmat tekintjük, ennek a fölényes, fricskázó gúnyolódásnak volt is alapja. Akkor sokan csak azt tartották írónak, akik a New-York piszkos asztalkáin Írták a kutyanyelveket, vagy a Fészekben különcködésükkel magukra vonhatták néhány bohémségért lelkesedő jámbor pesti polgár figyelmét! Azóta azonban sokat fordult a világ, megváltozott az emberek érték- és életszemlélete, de mi talán még most sem jutottunk el az új élet öntudatához, új kötelességünkhöz, új felelősségünkhöz.

Végre megindult a magyar könyvkiadás, s így meglesz a lehetősége annak, hogy ne csak szépirodalmat kapjon olvasóközönségünk. Nekünk, íróknak vállalni kell a bánáti, bácskai jelzőt, s ez nemcsak azt jelenti, hogy a vajdasági közönségnek írjunk, hanem hogy földünkről s annak problémájáról írjunk, hogy úgy foglalkozzunk népünkkel, ahogy azt erdélyi és szlovenszkói társaink [118] teszik. Az nem lehet kifogás, hogy nem vagyunk tudományosan képzett folkloristák. Itt nem tudományos munkáról van szó, hanem az ismeretlen felkutatásáról, a becsületesen gyűjtött anyag élvezetes, tanulságos bemutatásáról. Ki tudja, mi mindent gyűjthetnénk össze a Tisza menti vagy közép-bácskai tanyákról? Talán olyan értékeket, melyek után tíz év múlva már hiába kutatunk. És a sok összegyűjtött cserépből összeállíthatjuk magyar népünk lelkivilágát, mely a legtöbb vajdasági olvasó előtt olyan távoli, olyan idegen, mint maga a kultúra vagy a busman és ugandái törzsek élete.