Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Ha az asszony ifjúságát és szépségét gyermeke
élete árán szerezhetné vissza, még azt az áldozatot is meghozná.
Karin Michaëlis

Titkos tűzben égő halvány és átlátszó arca most is bánatosan és szigorúan néz rám a falról, mintha kiválna ebből a sötét portréból.

Úgy érzem, hogy szemei az enyémbe kapcsolódnak, és a borzongás pillanataiban azt kérdezem magamtól: nem én voltam-e az a halvány fiú, kit azon a szomorú estén kétségbeesésükben lelőttek a párizsi kommunisták? A hasonlóság oly nagy, hogy az ember önkéntelenül a lélekvándorlásra gondol.

Ezen a portrén, mely emberemlékezet óta függ szobámban korhadt keretében, teljesen egyezik minden vonás az enyémmel: ugyanazok a szemek, mintha könny áztatta volna őket, ugyanaz a homlok az elmélkedés redőivel; s a borongós arcon éppen olyan kék erek húzódnak.

Szerencsétlen nagybátyám, életre kelt fantomként állsz előttem, ma meggyújtom a rőt fényben égő mécset a fülkében, és felemelem képedet, a világosság átdereng rajtad, a vörös tűz keresztülragyogja sápadt vászonarcodat, oszló hullák borús pirosságát festve rá. Látom, amint életre gerjeszti, vörös fonállal szövi át az ódon kép sötét hátterébe merülő testedet. Olyannak látlak, mintha finom ködfátyolba volnál burkolózva; lélek és test nélkül, csodálatosnak és gyönyörűnek látlak.

*

Szerencsétlen nagybátyám, a te szerelmedet és halálodat óhajtom elmesélni. Életre akarlak kelteni egy pillanatra, fiatal Nikolájevics Bogdán, kit ifjúsága virágjában lőttek le a párizsi kommunisták. Életedet és halálod titkát akarom feltárni.

Boldogult nagybátyám sorsa fölött érzett fájdalmam oly nagy, hogy más körülmények közt hallgatásba me[102]rülnék; de mert haláláról Grujics Jevrem írásai ötödik könyvének megjelenése után hazug hírek kaptak szárnyra, kénytelen vagyok szerelmét és halálát elbeszélni. Nagy dolgokhoz méltó egyszerűséggel mondom el, amint megérdemli.

Olyan írók tehetségével szeretnék írni, kik az események tömegéből, különböző hatásokból és elgondolásokból ki tudják ragadni a vezető vonalakat, de csak azokat, melyek feltétlenül szükségesek elbeszélésükhöz. De jöjjön bár minden fájdalmam és íráskészségem segítségemre, ezt elérni mégsem tudom. Életem nagy szenvedések és lázadások sűrűjébe vezetett és ott teljesen letört.

Úgy szeretném szerelmét, életét és halálát elbeszélni, ahogy azok érett gyümölcsként hullottak le lényének csodás fájáról. Minden szépítgetés, csiszolás és elrendezés nélkül mutatom az emberi életnek e nagy káoszát. Mondanivalómat a létezés sötét tömegéből ragadom ki, és egy pillanatra megvilágítom a körülötte bogosodó szálakkal együtt.

Mert honnan tudja az én gyarló emberi elmém, hogy mit kell kiküszöbölni, és mit kell benne hagyni valakinek életrajzában? Lehet, hogy éppen valami kis eseménynek, valami jelentéktelen kézmozdulatnak talán több érintkezési pontja van az örökös törvényekkel, mint valami történésnek, mit én nyomorúságos emberi véleményemmel mérhetetlenül fontosnak tartanék.

*

Élete égés volt. Egész lénye állandó lázban, szinte önkívületben ment át ezen a világon.

Soha sem volt nyugodt egy perce sem: nappal autóanalízissel gyötrődött, éjjel szörnyű, őrült álmai voltak. Lidércnyomásban szenvedett. Saját és másoknak az elviharzott napon elhangzott szavait, gesztusait kellett ismételnie. Örökké féltette életét, valami benne és rajta kívül létezőtől reszketett. A legközönségesebb emberi megnyilatkozásoknak szörnyű háttereket tulajdonított, és nappal ezek rémítették, éjjel e borzasztó és csak neki látható árnyak még inkább eltorzultak, csodálatosakká váltak, és ő szünet nélkül a borzalom paroxizmusára ébredt. Fél öntudattal élt állandóan. Még ebédjét is így költötte el, idegeinek és lelkének állandó égése közepett. [103]

Az a vég nélküli vágyódás, melyben lelkünk szenved, fiatal korában sodorta otthonából Párizsba, a múlt század hatvanhetedik évének egyik borús estéjén.

Az első párizsi napok bűvös álomként hatottak rá.

Azután megszokta, és kezdte megkülönböztetni a dolgokat. Megszerette a sétát a körutakon, a város környékén, mely utóbbi annyira hasonlított a távoli, kedves, sűrű fákkal árnyékolt beogradi utcákhoz. Megszerette az utcákat, ahol fénylő szemekkel titokzatos nők jártak-keltek.

*

Gyakran álmodott róluk. Különösen arról az egyről, kivel alkonyatban találkozott, s aki tágra nyílt, szláv szemeivel oly békésen és szeretettel nézett; miközben hódítóan, erősen állta az emberek tekintetét. Minden nap gondolt rá, ugyanabban az időben indult sétára, hogy hátha találkozik vele. Meglepetésében elsápadt, mikor egy alkalommal késő este egy férfival haladt el mellett.

Azóta nem látta. Pedig mintha valamire várt volna, állandóan kóborolt. Bekukucskált szerény vendéglőkbe, hol remekül biliárdoztak, kertekben sétálgatott hárs, és diófával telt, csendes udvarokba rejtett házak mellett, hol a környék estéinek temetői csendjében turbékolás hallatszott, mint Dortyolon.

*

Egy ilyen délután, éppen akkor, mikor egy dubrovniki ismerősével biliárdozni készült, Belyanszki Lázár termett mellette, és félrehívta. Ez a fiatalember örökké sietett valahová, a szerbek közé ritkán járt, egy kissé fennhéjázó volt, „amint az egy parasztok közt élő nemeshez illik” – szokta bizalmasan mondogatni. Különben jó természetű volt ez a kissé elkapatott, érzékeny, határon túli szerb nótáriusfiú. De megvolt az a gyengéje, hogy önmagát a társadalom színe-java közé számította. Mint báró Bellyansky mutatkozott be. Mert a szerbek előkelőek, mihelyt az előkelőséget célul tűzik ki maguk elé.

– Figyelj ide! Az osztrák követségen holnap bál lesz. Engem mint alattvalót meghívtak, amellett úgyszólván felhatalmaztak, hogy vigyek még valakit magammal. Nem akarok ezek közül egyet sem elvinni, mert parasztok, és biztosan összetörnének valami vázát, vagy a tyúkszemére hágnának annak, kinek bemutatnám őket. Azonkívül egyik sem tud franciául tisztességesen [104] még csak megközelítőleg sem. Azután ruhájuk sincs. De hogy rövid legyek, te vagy az egyetlen szerb rajtam kívül, aki ezen a bálon megjelenhetsz.

Nikolájevicset, szokása szerint, most is kényszeríteni kellett, hogy szavát adja.

A tengeri hajósok néha messze hegyek vagy hajók fordított képét látják maguk fölött, noha csak később fognak elhaladni azok mellett. Ilyenkor nehéz és nyugtalan az álmuk. Nikolájevics is, mintha előre érezte volna, hogy rövidesen történik vele valami, ezekben a napokban bámulatosán nyugtalankodott, és búskomor volt. Nem vágyódott a bálba, csak Lázár baráti rábeszélésének engedett, mert már unta.

*

Mikor az éj leszállt, a Grenelska utcában a fényárban úszó követségre hajtatott vele. A kissé szögletes angolok, az apró franciák, a savószemű németek, a török követség keletiesen udvarias és romantikus cserkézei; a nagy arcú és orrú görögök sötét, örökké hunyorgó szemükkel; a csúnya és otromba csehek, rátartós magyarok, a mozgékony arcú, de mégis merev, száraz örmények, a vékony orrú, hajlott hátú zsidók – mind-mind drága ruhákba szorítva nyüzsögtek a termekben. Arra törekedtek, hogy rangjukkal és címeikkel imponáljanak.

Neki semmi rangja nem volt ebben a társaságban. De vajon nem a legnagyobb előkelőség-e a fájdalom és a lélek? Azonkívül éjjel is volt. Itt a fiatal korcs is, aki nappal fáradt és kifejezéstelen lett volna, mint a kék vízililiom, lótuszvirág, most, éjjel életének, erejének, szellemének teljében ragyogott.

Sokan megnézték. Belyánszki, kiben volt valami abból a bizonyos „szláv hochstaplerkedés”-ből, egyik-másik hölgynek azt suttogta, hogy barátja rokona a szerb fejedelemnek.

Az emberek gyakran éppen fajbeli különbözőségük miatt vonzódnak egymáshoz. Ezt a barnás ifjút a hölgyek előtt rokonszenvessé tette a hegylakókat jellemző szépsége. Ez a barna szépség ugyanis nagyon elütött testvéreik, férjeik, szeretőik éppen nem romantikus szőkeségétől.

*

Tarnif Anna úrhölgy a legérdekesebb orosz nő Párizsban. Miután nagy kínnal már vagy félórája valami [105] vén emberkét hallgatott, aki híres diplomata volt, megkérdezte Belyánszkit, hogy ki légyen az a kissé ügyefogyott, de csinos cimbora.

– Asszonyom, engedje meg, hogy figyelmébe ajánljam; ez Nikolájevics úr, „consanguindu prince de Servie”… és az én barátom… egyike a legműveltebb szlávoknak Párizsban… Kívánja, hogy bemutassam?

Mikor Nikolájevics odament, elsápadt. Nagy izgalmakban ő nem pirult el, hanem ellentétben másokkal elsápadt. Ez az orosz nő volt az az asszony, akit egyszer nyomon követett fiatalságától ittasultan, női cirógatás után epekedve. Ez volt az az asszony, akiről még álmodott is, és akit látni kívánt.

Még mindig zavarba jött, ha asszonyokkal hozta össze sorsa, de az orosz hölggyel való ismeretség mélyén ismeretlen titkok rejtőztek. Valami határozatlan, misztikus elem színezte érzéseit.

Remek volt ez az asszony csodaszép szemeivel, melyek az igézettől a szerelmes tekintetig, pillanatonként más-más kifejezést öltöttek; gyönyörű piciny lábaival, melyek alig kandikáltak ki halvány ruhája alól. De mikor jobban megnézte, észrevette, hogy a szelíd, csodás szemeket fáradt, kékes gyűrűk határolják, ajka körül – mint ahogy azt kiábrándult menyasszonyokon látjuk – valami fájdalmas, fáradt vonás húzódik. Korát nem tudta meghatározni. Éppúgy lehetett huszonnégy, mint harminckét éves, ki tudná?

*

Tarnif asszony elmosolyodott.

– Nagyon örülök, hogy íme, mi pravoszlávok mégis alkothatunk egy kis szögletet ebben az osztrák gomolyagban.

S megkezdődött a párbeszéd az illattal, szelíd fluidummal terhes légkörben, a több nyelven és különös hanghordozással folytatott bizarr beszéd zajában. Belyánszkit valaki a közelből bevonta a Kossuth Lajosról szóló érdekes vitába, s így ő a beszédnek csak töredékét hallotta.

Tarnif asszony így szólt: – Hiába csalnak engem… én tudom, hogy mindez: az iskola, a műveltség, a mi ügyeink… az irodalom és sok más csak arra valók, hogy az élet hitványságát eltakarják, hogy a gyökeréig oly üres életet kitöltsék… – Beszédjük vége összekuszálódott az általános zsivajban, és Belyánszki nem hallotta meg. Csak azt látta, hogy a hölgy elmosolyodott, [106] rövid megjegyzést tett, ami szellemes vagy érdekes lehetett. Mindezt leolvashatta Tarnifné arcáról.

Később meghallotta, hogy mit felelt a vén diplomatának, aki most is ott settenkedett körülötte, de most már minden érdeklődését erre a keletről jött ifjúra irányította.

– Mi, szlávok – szólt a hölgy – olyanok vagyunk, mint a mi nagy orosz földünk. Téres síkság a mi lelkünk, melyben elvész az ember, mint kicsiny madár. Határ és hegyek nem korlátoznak, s ahogy ott sem mondhatják: »ez Szlávia«, úgy itt sem lehet ezt mondani… Egész világegyetem az is, ez is! Így van lényünkkel is: minden jónak, rossznak befogadására kész a lelkűnk.

Mikor Belyánszki később visszatért, ők már nem voltak abban a szögletben, ahol előbb ültek. Eltávoztak a diplomata nélkül, és a büfében beszélgettek. Tarnifné az ajtó felé fordult, mintha kereste volna. Két kedves redő tűnt fel gyönyörű nyakán, és ő önkénytelenül, maga sem tudva miért, másfelé vetette szemét. Így tekintetük nem találkozott, és a nő nem vette őt észre.

Sokkal később kereste meg őket. A büfében talált rájuk. Itt az éjjeli világításban az ételek színe tarkállott. Kellemesen hatott a piros roastbeef barnássárga lében, ibolyaszínű és zöld salátával, bíborszínű rák, szürke angolna, kaviár zöldessárga citromszeletekkel körítve. A hölgy átlátszó, finom ujjaival babrált gyöngy nyakékével. Közepén szintén gyöngyből kereszt függött egészen az övéig. Így szólt:

– A gyöngy megfakulhat, vagy kialudhat fénye. Elveszíti csillogását, szépségét és ezzel minden értékét. Nem él örökké. Legyen tehát óvatos, ha drágagyöngyöt vásárol.

Nikolájevics felülről nézett pirosló keblére, és az asszonytól megittasodva hanyagul válaszolt:

– De azt mondják, meghosszabbítható a drágagyöngy élete, ha állandóan nő hordja keblén. A gyöngy épp úgy, mint az ember, elválaszthatatlan az asszonytól, és csak az ő szívéből meríthet életerőt.

Anna erre az ujjával megfenyegette.

Valami arisztokrata ficsúr, egy öreg parlamenti fiú a császári gárdából és egy tipikus örmény arcú magyar diplomata, kik állandóan körülötte bolyongtak, ajánlkoztak, hogy ezúttal is elkísérik. De az orosz hölgy elutasította őket. [107]

Kocsiba ültek.

Anna asszony az orosz templomhoz közel lakott. Nikolájevics a kocsiban a legapróbb részletig megismerte sorsát, sorsának banalitását. Korán férjhez ment egy földesúrhoz, szerencsétlen volt, és Párizsban élt gyermekével. Férje magas rangú tisztviselő Pétervárott, rendesen küldte tartásdíját.

Mikor leszálltak, álmosan mosolygott, és valami elcsépelt mondásra emlékeztetve így szólt:

– Mi az? Még mindig talány vagyok?

Nikolájevics cigarettára gyújtva válaszolt:

– Önt valamikor Undinának, vízi tündérnek hívták. Asszonyra hasonlított. Az ön lelke valamikor a természetfölötti lények legszabadabb életét élte. Egy napon szeszélyessé vált. Valami kerti szobor gyönyörű, bájos testét öltötte magára, elcsente az úton talált első macska járását, és hódító asszonnyá alakult.

Anna megreszketett a csendes éjben, és gúnyolódva, halkan odasúgta:

– Ugyan mit beszél?… Istenvéle! Jöjjön el hozzám. Csütörtökön fogadok.

S nevetve futott be a házba, lehet, hogy maga sem tudta, min nevet bámulatos nevetéssel. De hiszen az asszonyok oly értelmet is találnak a szavakban, mik semmit sem jelentenek.

– Mi van vele? – kérdezte Belyánszkit, mikor kocsijuk megfordult. – Csodálatos asszony!

– Ugyan, hagyd! Hisztérika. Hát nem látod? – felelte álmosan Belyánszki, aki már második éjszaka nem aludt.

De Nikolájevics minden kedvessége és vágya az asszony után repült, és valami kék messzeségbe merült.

*

A szerelem olyan, mint a halál. Ha elfog, nem hagy meg egy gondolatunkat, egy mozdulatunkat sem.

Gyermekes, szláv búval mentek bálokra, sétákra. A már régóta álmodó Parabère grófnő kastélyának kertjét is felkeresték, ki lehet, hogy boldog volt, mivel szerelmesek bolyongtak háza körül. Compiègne, a nyájas város is látta őket. Erről a városról mesélik, hogy még mindig fölötte bolyong szerencsétlen úrnőjének árnyéka, mert elnyelte kedvesének szívét. Reggeli szürkület a Montparnasse-on, La Belle Polonaise-n, hol a sok diák víg lánykákkal szerelmi étvágyra gerjeszt. Alkonyatok [108] a boulogne-i erdőben és Fontainebleau-ban, a nagy erdős hegységben, hol a cserjékbe rejtett padokon csókolóztak, mint a diákok, így szólt Annához:

– Ah, mi ez a Fontainebleau…? Csak a Kosutnyákot látnád!

S így jártak-keltek a cserjékbe dugott padok között. Egy, az ágak közül kikandikáló pad olyan diszkrét benyomást keltett, mint az illatos levélköteg vagy mint a szerelmes pillantás.

A későbbi nagy szerelemhez civódás is járult, és egymást kínozták.

A nő egyszer meg is akarta mérgezni magát őmiatta és a férje miatt. A súlyos méregtől az egész szoba keserűmandula-szagú lett. Nikolájevics azonban térdre esve tartotta vissza. Ő, akinek nagyanyja úgy, sumadiai módra sziridzsikával mérgezte meg szerencsétlen férjét.

*

– Megyek Pétervárra – mondta egyik este. (Az idő múlt, és a hónapok már harmadszor változtak.) Megyek. Uram hív, hogy a gyermekkel menjek. Te is velem jössz – mondta neki egyenesen a szeme bogarába nézve. – Haldoklik az öreg szelindek.

– Én is… – hagyta helyben rögtön.

– Nem, nem jössz… –felelte Anna vígan, s szemtelenül felnevetett, mikor elfogta engedelmes tekintetét.

S csak Helénnel ment Pétervárra.

– Ne menj nélkülem! Engedd meg legalább, hogy utánad menjek! Tudod, milyen vagyok… tudod, hogy te vagy az életem… ha te meghalsz, én is meghalok – jajveszékelte, mert első ifjúságában élt, mikor az emberek még Azra törzséhez tartoznak.

Erre ő elnevette magát:

– Nem is születtünk együtt, miért haljunk meg együtt?

Végre úgy-ahogy megnyugodtak. Anna elutazott Pétervárra, s ő nem ment utána. Tarnifnét jelenléte csak háborgatta volna ott, hol a férje majdnem halott, aki csak azt várta, hogy még egyszer lássa leánykáját, és kilehelje földesúri lelkét.

*

Önkívületben töltötte a napokat.

– Bámulatos csoda – gondolja az ember, ha mások ilyenfajta bajairól elmélkedik. – Egy asszonyka, egy hosszasabb szeretkezés, egy rövid út, amely csak a [109] megszakított viszonyt lobbantja újra lángra, és még rafináltabbá teszi a szenvedélyt. Hát jelent ez valamit? Mi fájhat ebben? – gondolja, az ember, ha ez a fájdalom nem őt érinti. A szerelemben azonban nem csak az asszonyka dönt. Mennyi más dolog hat még egy szerelemre, egy szenvedélyre! Idegeink gépezete, mindaz a csoda, amit léleknek nevezünk, több, mint a vér játéka, ha az fáj bennünk. Mit tudunk mi minderről? Ha tíz esztendeje nem láttuk a csillagokat, lehet, hogy ez is oly hatással lesz ránk a tizenegyedik évben, mint ahogy egy asszony miatt megfájdul a lelkünk, mert munkánk, gesztusaink, szavaink csak utánzatai valami nagynak, minek mi is részesei vagyunk. Fájdalma nem annyira szörnyű, mint inkább csodálatos volt. Csak akkor vette észre finom mérgét, mikor már elvonult.

*

Ismét hallucinációk gyötörték. Ezek bizonyos idő óta mind sűrűbben jelentkeztek, ahogy hangulata is egyre nyugtalanabbá és ziláltabbá vált. Elválásuk után néhány napra véletlenül a háza előtt ment el. Anna hangját hallotta, mintha hívta volna. Mikor visszafordult, az tágranyílt szemekkel nézett rá vissza. Feléje szaladt, de mikor a közelébe ért, valami ismeretlen nővel találta magát szemben, aki kissé ijedten és csodálkozva nézett rá.

*

S az ötvenedik napon, amikor már megnyugodott, távirattal ébresztették fel: „Meghalt. Rövidesen jövök. Anna.”

Újra várakozás emésztette. Végre számtalan nap, reggel, este, éjjel múlott el, amikor új távirat érkezett. Szinte magánkívül betűzgette: „Pénteken érkezem. Várj bennünket!”

Mikor már a vonat dübörgése is hallatszott, s a tömeg sok csomaggal a kijáratok felé hömpölygött, ő lázasan révedező szemekkel, sápadtan, szédülő fejjel várta őket.

Messziről egy öregedő hölgy integetett feléje.

– Nini, ő az! – gondolta és előresietett. A mozdulat csakugyan az övé volt, de nem volt egyúttal Anna is. – Ismét hallucináció volna? – komorodott el Nikolájevics. De Helén ott volt az öregedő hölgy mellett, és egy bakfis öntudatlan, kedves kacérságával szintén integetett.

– Mi van magával, az Istenért, – suttogta, magázásra fordítva a szót. Szinte megijedt, mikor meglátta elváltozott arcát és negyvenéves asszonyhoz illő [110] ábrázatát. – Ennyire megváltozni? – gondolta. – Vagy talán mégis szerette férjét? Vagy talán… a haláleset? Legalább tizenöt évvel idősebbnek látszott nála.

– Elvégre nem oly könnyű halottnak tartani a gyertyát, ki atyja gyermekemnek – felelte, mintha csak gondolatait egészítette volna ki.

Sikerült kissé megnyugtatnia. Egymást karon fogva indultak el. S ő elégedetten érezte maga mellett Helént, a fiatal, erős ártatlanságot. Rajta semmi nyomot sem hagyott Tarnif halála. Inkább előnyére vált a háromhavi, Oroszországban való tartózkodás. Helén naivan és bizalmasan támaszkodott rá, és akaratlanul is ösztönözte, hogy ránézzen. Anna, a szenvedély erős intuiciójával látott be tudat alá, és elpirult. Maga sem tudva, miért, kihúzta kezét. Mire ő, éppen úgy, zavarában elengedte Helén kezét, s így szétválva, hallgatagon, erőteljes léptekkel, szabadon haladtak az otthonuk felé.

– Nem tévedek talán? Valóban úgy fest most, mint egy negyvenéves asszony, megvénülten, redős arccal, szeme körül ráncokkal, hervadtan. Tíz év múlt el, vagy csak négy hónap azóta, hogy elváltak? Vagy az én szerelmem csökkent, és most látom olyannak, amilyen a valóságban?

Hallucináció!

Így töprengett magában.

*

Mikor megteáztak – beszélgetésük egészen szívélyes volt, semmi nyoma nem látszott annak a kínos lelkiállapotnak, amely az állomástól hazáig tartott. Majd felkelt, hogy elmenjen.

– Mi az, nem maradsz, nem hálsz itt? – kérdezte tőle suttogva, hogy Helén ne hallja.

–Félek, hogy kellemetlen lennék neked – súgta bizonytalanul. – Az a halott, gondolhatod…

– Maradj! – hajolt hozzá közel az asszony.

S ő beleegyezett.

– Igen, igen, mára nézve igazad van, – suttogta újra – de holnap nem leszel számomra kellemetlen.

S régi módján, igézően, különös mosollyal nézett rá. Mint a boszorkány: ijesztette is, meg vonzotta is.

– Boszorkány – súgta Nikolájevics, és reszketett.

Az asszony a tükör előtt állott. Nikolájevicsnak úgy rémlett, mintha összenéztek volna, amitől az élő asszony elsápadt.

Ránézett: már nevetett.

*

Másnap az ebédlőben Anna és Helén beszélgettek. Lassan ment be, Anna Helént fésülte, s mikor feléje fordultak, bámulva állt meg: két nővér-arc nézett rá kedvesen.

Az utazás fáradalmait kipihenve, kedvelt púderekkel kendőzve; illatosan, a kozmetika minden csodáját és titkát kihasználva, a gyászoló Anna hódítóbb, bájosabb és szebb volt, mint bármikor azelőtt.

Ő kezet csókolt neki, és alig hallhatóan mondta:

– Varázslónő!

– Nehogy még egyszer boszorkánynak szólíts! – felelte neki ujjával fenyegetve.

Nikolájevics megkérte, sétáljanak a térig, és töltsék az estét a Lirique színházban.

– Hát nem látod, hogy Helénnek láza van? Itthon maradunk.

A gyermek homloka valóban forró volt, s szemeiből, melyek körül keskeny vonalak hullámzottak, nehéz, lázas fény tört elő.

Anna ismét kábulásig tartotta kicsiny kezében a férfiét.

– Mi történt ezzel a nővel? Hát vele? Talán csak az ő idegeinek játéka ez, mely érzékszervei számára változtatta meg az asszonyt? Vagy tényleg öregebbé lett, és képes volt megfiatalítani magát?

Eszébe jutottak háromévi kölcsönös szenvedélyüknek bágyadt időszakai. Igen, gyakran lépett fel valami kínos fáradtság, valami fellélegzéshez hasonló szünet, amikor mintha szakítottak volna, de ami után még forróbb szerelem következett. Elmosolyodott magában, amikor éjjelenként életük különböző esetére és helyzetére gondolt. Egyszer egy denevér gereblyéhez hasonló csontjait mutatta neki. Kebléből húzta elő. „Ezek bármely ember szerencséjét és szerelmét elragadhatják annak a számára, ki keblében hordja őket” – mondta meggyőzően az asszony, ki mint szláv, babonás volt.

– Kétségtelen, hogy öregebb, de utóvégre mi közöm hozzá? – gondolta egyszer, mikor félálomban figyelte a mellette félig nyitott szemmel alvó, mindig mosolygós gyerekarcú asszonyt.

*

Ez a csodálatos változás számtalanszor ismétlődött.

Egyszer, pár nappal a boldog, mámoros szerelem után, reggeli szürkületben ismét egy öregasszonyt látott maga mellett az ágyban. S míg a hosszú, száraz orosz [112] szentek képei előtt függő mécsesben pislogott a fény, ő fáradtan, szelíd undorral és szégyenérzéssel nézett rá.

– El kell válnom tőle… végezni kell… – gondolta magában. – Ni, mekkora Helén… az ő Helénje. Drága Helén, hónapok óta lázban szenved… Igen, ő már öregasszony, kinek nagy lánya van.

*

Ezekkel a súlyos gondolatokkal merült álomba, és egész éjjel aludt.

Mikor egy óra körül felébredt, Anna nem volt mellette. – Helén rosszul van gondolta. Odakünn szélvihar dühöngött, zuhogott az eső, a szobában, a falakon, függönyökön, de még az ágyban is érezhető volt a zord idő.

Lassan bement.

Az éjjeli mécs pislogó világítása törte meg a sötétséget, és Helén ágyánál a gyermek fölé hajolva valami hosszú, leeresztett hajú alak fehérlett. Bámulatba ejtette ennek az alaknak a remegése. Lassan, lábujjhegyen közeledett, hogy jobban lássa. Anna nem vette észre. S ő látta, hogy tapasztotta száját lánya vérző keblére, mily vágyódással szívta vérét, amely a félhomályban bámulatos visszfénnyel buggyant a terítőre. Minden szívásnál Anna teste gömbölyűbbé és fénylőbbé vált, arca hódítóbbá és szebbé lett.

Borzalommal gondolt a boszorkányokról szóló hallomásaira és gondolataira. Az ajtó melletti szögletbe húzódott, összefonta karjait. Arca, teste megmerevedett, szemei kidülledtek, s a vad emberek hitére gondolt. Hát nem azt állítják azok, hogy csak fehér embert kell enni, és azonnal hozzájutnak annak eszéhez, erejéhez és hatalmához is? Hát a grönlandiak félrebeszélnek, mikor azt mondják, hogy a bűvölő képes az ember beteg lelkét a szarvas, vagy fiatal gyermek egészséges lelkével felcserélni? Aki, igen, szerencsétlen! Most már tudta, honnan van szépsége, varázsa, örökké lányos üdesége, amellyel elbolondította ez az öregasszony őt, a fiatalt. Most már tudta, mért szenved Helén belső bajban, miért fekszik lázban, és miért lett napról napra sápadtabb és komorabb.

– De talán félrebeszélek? – gondolta. – Nem hallucináció ez? Nem azért jött talán, hogy meglátogassa és betakarja?

A gyermek hörgött álmában. [113]

– De nem, ez nem hallucináció! Íme, szívja a meleg, gyermeki vért. Itt a vér, valóban vér, vér…

– Mit csinálsz, szerencsétlen?! – Az asszony fölugrott, és nagyot sikoltott. Delíriumában, a szívástól véres állal és orral szörnyű, karcsú hiénához hasonlított.

– Nem, nem, ez kézzelfogható, ez nem agyrém!…

S megragadta az állatot, megfojtotta, agyonverte; megölte azon a helyen azt a testet, amely őt valamikor szerette.

Lényének és ezeknek a dolgoknak egy ismerője, néhai Belyánszki nótárius – aki abban az időben társa volt Párizsban – egész életében azt állította, hogy nagybátyám őrültségében verte agyon Tarnifnét és a lányát. Úgy látszik, a rendőrség is ezen a véleményen volt, mert nem zárták be, mikor reggel őrült tekintettel találtak rá a szoba közepén két karcsú nő testére hajolva. Saratonba vitték, mely békéjébe fogad mindenkit, kit a kétségbeesett Párizs vagy a jókedvű Franciaország küld celláiba.

Anyám mindjárt elment, hogy meglátogassa. Az öreg igazgató azt mondta: „Csendes őrült”. Anyám tiltakozott. Mi balkániak tudjuk, hogy a vámpírizmus nem képzelődés, hanem tény. Azt mondta az igazgatónak, hogy bátyja nem őrült.

– Asszonyom – felelte fejét csóválva az önhitt bácsi –, összetett lelki bomlások mindig nagy lelki organizáció és differenciáltság szülöttei. Az ön fivére finom, a tökéletességig fejlesztett és végtelenül érzékeny idegrendszerrel bírt. S ön tudja, hogy az ilyen finom dolgok könnyen elpusztulnak. Őrült, higgye el, és vigasztalódjék, hogy úgy, mint ő, egy vad vagy közönséges ember sohasem őrülhet meg.

Természetes, hogy ezt közülünk senki sem hitte el. Sok dolog és jel mutat arra, hogy a szerencsétlen nem volt őrült. A franciák ez alkalommal is kimutatták, hogy mennyire felületesek.

*

Nem az őrültek házában halt meg. A kérlelhetetlen végzet tudta, hogy ő nem bolond, és bűnéért megbüntet: puskagolyótól találva esett el.

Olvassák el ezt a levelet, amit halála után az említett Belyánszki küldött anyámnak! [114]

Párizs, 1871. június 3.

Tisztelt Asszonyom!

Nem sietnék önt a szörnyű és szerencsétlen esetről értesíteni, ha kötelességem nem késztetne rá. Bármennyire nehezemre is esik erről tudósítani, kénytelen vagyok mégis, mivel pénz van nálam, mit fivére és az én barátom gyógyíttatására küldött nekem. Vissza fogom küldeni önnek, mert már nincs rá szükség. Szerencsétlen fivére már az Isten ítélőszéke előtt áll. Május 30-án, mikor Párizsban a kommunizmus a végét járta, s a kormánycsapatok a városba bevonultak, nem tudom, hogyan, a szegény boldogult a városba került. Valamiképp kiszabadult az őrültek házából, hol e nehéz napokban a felügyelet és a fegyelem meglazult, és Párizsba jött. A kommunisták utolsó maradványai, kik a Pere Lachaise temetőnél védekeztek, az említett temető végén szürkületkor meglátták az arra haladót, és egyikük elkiáltotta magát: »Tiens, aristokrate!« Lehet, hogy előkelő magatartásából és illendő öltözékéről ítélték. Az örültek házában ugyanis – ahol ő volt – legalább a ruházat és élelmezés olyan volt, amilyennek lennie kell. Ugyanakkor Párizsban – mint tudja – sanyarú állapotok uralkodtak. Még patkányhúst is ettek. De lehet, hogy azért vélték arisztokratának, mert úgy festett, mint egy előkelő arisztokrata dacára annak, hogy ő is vonzódott a kommunizmushoz, és Szvetozar Munkásában Büchnert és Piszarevet is lefordította. Erre a rebellisek egyike odaszaladt, és talán a kommunista ideák sikertelenségei és közeli bukásuk fölött érzett végső kétségbeesésében ott helyben megölte szegény Bogdánt.

Fogadja Nagyságos Asszonyom… stb.

De itt van egy kivágás a Journal des Dèbats lapból is: „A kommunisták áldozata.” Ezen elsárgult, átmart papíron még neve is olvasható. Azt írja, hogy a kommunisták ismeretlen okból ölték meg.