Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

Ha tehát ma a földön termelt javak összesítésével világtermelésről és az összes, bármi módon elfogyasztottak összeadásával világfogyasztásról beszélhetünk is, már a világjövedelmet és ennek elosztását emlegetni határozottan túl korainak tűnik fel.

A rendszertelen, minden világgazdasági szükséglet-előszámítást megcsúfoló termelés, másrészt a hasznos anyagoknak és állományoknak, a legközelebbi nemzedékek örökségének egyenesen hajmeresztő pocsékolásához is vezetett. A szénbánya-tulajdonosok, a kőolajfúrók csak arra törekszenek, hogy minél többet emeljenek ki a föld öléből, és szolgáltassanak ki a tűznek – akkor, mikor szaktudósok már évtizedekre kiszámítják ezen istenáldások kimerülésének várható időpontját. Igazi rablógazdálkodással irtottak ki nagy értékű őserdőket (a már ma is fabehozatalra utalt Amerikai Egyesült Államokban évente négyszer annyi faállományt vágnak, mint amennyit ültetnek), merítették ki sok helyütt a talaj termőerejét, nagyszerű állatfajokat, aminő például a bálna, sodortak a kihalás szélére. Még látni fogjuk, hogy ilyesmit embertársaik egész fajtái irányában is elkövettek. A természet által jóságosan rendelkezésünkre bocsátott anyagok és erőforrások pazarlói azzal szeretik magukat áltatni és lelkiismeretüket megnyugtatni, hogy az előhaladó technika mindenkor talált, tehát a jövőben is találni fog pótlást mindenre, ami az ember keze alatt elfogy. Ez ugyan éppen olyan, mintha valaki azt mondaná: eddig egyszer sem haltam meg, tehát nem is fogok meghalni soha.

VI.

Igaz, hoz a mai termelők érdeke némi rendszert a termelésbe, de megint nem az emberiség összérdeke által megadott rendszert. A mai termelő vállalkozót csak annyiban vezeti és vezetheti annak szempontja, hogy [91] mire van minél több embernek szüksége, amennyiben az illetők a termény előállítási költségét és hasznát, tehát árát megfizetni is tudják. Amennyiben erre nem képesek, és nincs állam vagy jótékony intézmény, mely ezt helyettük vállalja, akár éhen is halhatnak, mint egyes években az oroszok, kínaiak, indusok milliói. Amiért azonban fizetőképes emberek árt, talán magas árt is hajlandók adni, például pipere-cikkek, annak előállítására készséggel lekötik a talán hasznosabbra is fordítható tőke és munka korlátlan mennyiségeit.

A másik rendszer a mai termelésben: a termelési eszközök minél teljesebb elharácsolása minden tényleges és lehetséges versenytárs elől, tehát lehető teljes egyedáruság szerzése egyes fontos anyagokra, pl. a kőolajra, szénre, fémekre, erdőségekre, termőföldre. Meg a forgalom eszközeire és útjaira, a hajókra, a tenger- és hegyszorosokra. És talán mindenek előtt a fizetések eszközéül szolgáló fémre: az aranyra, általában a pénzre. Az ilyen monopóliumok megszerzése céljából az államok rendszerint készségesen rendelkezésre álló eszközeit is fel szokták használni, és ebben azután nem riadnak vissza a legrútabb cselszövényektől, még a háború rémségeinek fölidézésétől sem. Hiszen egy minden vagy sok embernek szükséges cikkben teljesen keresztülvitt monopólium valóban képessé teheti szerencsés bírlalóját az illető cikk árának oly magasan tartására, hogy a válság arról az oldalról legalább nem fenyegeti. Ám ez elég sovány vigasztalás azok számára, akik ama cikk így tartott árát megfizetni nem képesek.

Erre az utóbbi esetre és egyszersmind a világgazdaság mint szervezet nemlétezésére kirívó adalékot szolgáltat a mai gabonaválság, melynek során az amerikai farmerek termésük felgyújtására gondoltak, miután a búzaár a learatás költségeit sem fedezné – ugyanakkor, amikor Kínában az emberek milliói állnak az éhhalál előtt. Tegyük fel, hogy amaz amerikai farmereknek sikerülne az összes többi világ gabonatermését beszüntetni és ezzel a maguk számára az egész világra nézve gabonamonopóliumot szerezni, ez bizonyára megszabadítaná őket eladási, értékesítési gondjaiktól, de semmit nem segítene a Kínában éhen halókon, hacsak nem abban, hogy meggyorsítaná, megrövidítené haláltusájukat. Azóta már az amerikai tejtermelők szövetsége is megszólalt: az Unió tehénállományának tízszázalékos leapasztását [92] kívánva – nem takarmány- és legelőhiány miatt, hanem csakis a tejárak magasabban tartása végett.

A termelőkben általában megvan a törekvés, hogy cikkeiket minél több fogyasztóhoz eljuttassák, ebben a tekintetben legföljebb a határhaszon elérése által,- melyen túl a termelés további költséggel kiterjesztése nem hozna többé új nyereséget, korlátoztatják magukat, de nem a bár legtöbbet hangoztatott nemzeti, faji, vallási ellenszenvek által. Példa erre a nagy hadiszercégek, melyek ha csak profit mutatkozik számukra, a legnagyobb készséggel fegyverzik föl állítólagos hazájuk valószínű ellenségeit. Anglia, Németország, az Unió buzgón szállítanak munkagépeket a legkülönfélébb országok vállalkozói számára, akik ezzel a fölszereléssel tudják csak megteremteni azt a mezőgazdaságot, ipart, mellyel azután a gépeiket szállító országnak támasztják a legveszedelmesebb versenyt. Ez a minden termelőnél egyforma törekvés megint a világgazdaság kialakulásának egy jelensége lenne, ha a cikkeknek a fogyasztókhoz eljuttatása nem történnék annyira világgazdaság-ellenes módon.

Az még hagyján, hogy minden eladó kínálja, dicséri az áruját, hogy a házak falaitól és esténként a tetők feletti égboltozattól kezdve a legkomolyabb könyvek borítólapjáig, a hamutálcáktól a villanyos kocsik oldalaiig és a színházak vasredőnyeiig minden csak valamely kakaó, sósborszesz, cipő, autóabroncs kiválóságát és olcsóságát hangoztatja előttünk. Hagyján az is, hogy a válságokon keresztül még működni képes vállalatok mind kevesebb sajátképpen! termelő munkáskezet és mind több terjesztőügynököt alkalmaznak, úgyhogy a propaganda-költségek nem egy cikknél már sokszorosát teszik ki az előállítás költségeinek, ami az illető cikkeknek a fogyasztó szempontjából merőben megokolatlan megdrágulását vonja maga után. Ez még mind a világforgalom kíséretében kialakuló világpiacnak egyes árutípusok által való betöltéséhez és ez úton legalább az illető cikkekben világgazdaság kialakulásához vezethetne.

Az igazi baj ott kezdődik, ahol a termelők, ahol az eladók csoportjai a piacokat nem rendes gazdasági verseny útján, hanem egészen más módokon igyekeznek a maguk kizárólagos uralma alá hajtani, minden verseny eltüntetésével egyedáruságot, monopóliumot szerezni az eladás terén, ha ez az általam előbb érintett módon a [93] termelés terén nem sikerült nekik, és ez úton ismét bármely árt kisajtolni azokból, akiknek az illető cikkekre kényszerítő szükségük van. A verseny kizárásának, a monopólium megszerzésének még aránylag szelíd eszköze a ma sokat emlegetett dömping, az áruknak még a termelési költségeken aluli árakon is kínálása, hogy azután, ha a versenytársak így eladni nem bírnak, és inkább beszüntetik kínálatukat, a kellő tartalékokkal rendelkező dömpingelő ismét fölemelhesse árait, és busás fölülnyereséggel hozhassa be, amit feláldozott.

Az egyszerű dömpingnél világgazdaság-ellenesebbek a vámpolitika fegyvertárának vastag bertái, tankjai és bombavetői: a hazai piacon, de az illető állam politikai összeköttetései révén tőle függő más piacokon is bizonyos külföldi áruknak kibírhatatlanul magas vámokkal oly mértékben megdrágítsa, hogy az illető cikkek már nem szerezhetők be onnan, hanem csak a vám által, miként mondják: védett hazai vagy más kedvezményezett, olykor egyenesen ismét monopóliummal megajándékozott forrásból. A vámokkal egyidejűen a szállítási díjak különböző megszabásaival, egészségügyi mezbe öltöztetett forgalmi nehezítésekkel, újabban a külföldi cikkek megfizetéséhez szükséges devizák megtagadásával és ultima rációként egyenes tilalmakkal is zárják el a mai államok érdekcsoportjaik versenytársai elől a valami módon rendelkezésük alá került piacokat, azt gondolva, hogy a már vázolt nemzetközi munkamegosztásban ez úton is saját nemzetbeliek, adóalanyaik számára biztosíthatják vagy kaparinthatják meg a jövedelmezőbb, kellemesebb, előkelőbb teendőket, így azután a kialakulni látszó világpiac ismét sok kisebb, mindenféleképpen szűkített és korlátozott helyi piacra bomlik szét, melyeken ki van zárva, hogy a legolcsóbb és legjobb termék jusson el minden esetben oda, ahol a legnagyobb szükség van reá, és ahol leginkább megbecsülik.

Világpiaci árakról többet hallunk ma, mint bármi másról; általános a panasz a mezőgazdaság, bányászat és első ipari kikészítés terményeinek világpiaci árhanyatlására, mely mind nagyobb arányban teszi lehetetlenné a termelés eddigi szintjének fenntartását. Azonban a további ipari kikészítők és kivált a fogyasztók számára a világpiaci árak egységes esése csak elméletben létezik; a valóságban messze a világparitás fölött kell megfizetniük azt, amire szükség van, és- pedig majd minden országban más és más mértékben. Ma a kenyérgabona [94] Németországban háromszor-négyszer oly drága, mint né mely közeli országokban, vagy ha úgy tetszik: a világpiacon. Teljes joggal mutatnak rá a nyersanyagárak nagy hullámzásaira és ezekkel szemben a kész termékek, kivált az élelmi cikkek szívós ártartására is. Protekcionista rendszabályokkal éppen csak a védett cikkeknek, de nem a beléjük fektetett munkának árát sikerül biztosítani, mely ha névlegesen tartja is színvonalát, a bér vásárlóerejének csökkenése folytán elveszti értékének kisebb-nagyobb részét.

Az áraknak – áruk és szolgálatok árainak – kiegyenlítése és legalább nagyobb időszakokra állandósítása (stabilizálása) nélkül nem lehet szó világgazdaságról; ha ilyen kialakult volna is, bele kellene, hogy haljon vérkeringésének számtalan helyen történő kíméletlen lekötésébe. De egyáltalában létre sem jöhet addig, amíg egy termelési ágba – az őstermelésbe – fektetett munka és tőke jövedelmezőségében olyan messze visszamarad más termelési ágakba – a kiegészítőiparba és kereskedelembe – fektetett munka és tőke jövedelmezőségétől, amíg a mai értelemben és terjedelemben agrárkérdés létezik.

A verseny kizárása ma nemcsak a vállalatok ellen irányul, hanem még a legszürkébb munkások ellen akik készséggel mennének a világ bármely tájára, csakhogy a maguk és családjuk szerény megélhetését megkeressék. Ma mind több ország tilalmazza mind ridegebben külföldi munkások bejövetelét és keresetvállalását – nem alap nélkül, miután az illető országok bennszülött munkásainak nagy része is kereset nélkül lézeng az utcán, – hamár valami kereset mutatkozik, ez maradjon csak azoké, akik előreláthatóan az országban költik el azt, az ország termékeit fogyasztják, fizetik meg, és nem szállítják keresetük javát oda, ahol már más termelők vevői lesznek. Sajnos, a munkakereset ilyen zárolásai még az országhatároknál sem állnak meg; az átkos politika tekintetéből olykor a saját ország polgárainak és gyarmati alattvalóinak kisebb-nagyobb részét is kizárják, mindenféle bevallott és letagadott, részint nevetséges, részint szennyes, részint véres eszközökkel a keresetek nagy részéből, a munkavállalásból épp úgy, mint a tőkésvállalkozásból és birtokszerzésből, olykor még az ezekhez szükséges tanulásból is. Ezzel azután lehetetlenné válik a szolgáltatások árainak, a kereseteknek kiegyenlítődése, nem[96]csak világszerte, hanem már egyes országokon belül is; márpedig ilyen kiegyenlítődés nélkül elkerülhetetlenek maradnak a légüres térben termelés és a kenyér után üres légbe kapkodás szomorú jelenségei, a mind-untalan meglepetésszerűen kitörő válságok. És a világ különféle pontjain minden, legsilányabb kereset után mohón kapó, minden emberi igényről könnyen lemondó pária-tömegek tenyésznek ki, melyek még talán a rég- és nemrég múlt idők rabszolgáit is megirigyelhetnék, melyeknek versenye megrontja a kedvezményezett, uralkodó népek gyermekeinek keresetét, leszállítja ezek fogyasztóképességét is, és ezzel letöri a látszat szerint legkedvezőbb helyzetű nemzeti gazdaságok fejlődési lehetőségét. Erre kitűnő példát szolgáltatnak az Észak-amerikai Unió államainak „szegény fehérei”, akiket a mindenféle nyomással igénytelenekké tett feketék ki nem bírható versenye tett ezeknél a feketéknél is nyomorultabbakká. Ne áltassuk magunkat, különösen ne áltassák magukat a pillanatnyilag másoknál talán kedvezőbb helyzetben levő országok gazdaságának vezetői: hiába építenők ki a világfogalom eszközeit a legtökéletesebben és szabadabban, amíg az egyes országokon belül egyes kiváltságos csoportokért és nem az ország összlakosságáért történik minden, addig nemcsak helyesen fölfogott államnemzeti gazdaságról nem lehet szó, de még sokkal kevésbé világgazdaságról és ennek egyensúlyáról.

A kereset egyedárusítására irányzott emez erőszakossághoz képest még szelídnek mondhatók, – bár éppen elég ember életét zavarják meg, tanulmányait akadályozzák, még egészsége helyreállítását is gátolják – azok az intézkedések, melyekkel az államok ma polgáraik egész csoportjai, osztályai vagy valamennyiük számára részint politikai okokból, de részint éppen csak a pénznek az országban tartása végett megnehezítik, sőt meggátolják a külföldre utazást, külföldön gyógyulást, tanulást, szórakozást, még külföldi fizetési eszközök beszerzésének korlátozása vagy tilalmazása útján egészségre, művelődésre kívánatos, egyenesen még csak nem is tilalmazott külföldi cikkek megrendelését is. ²) [96]

VII.

A mai üzleti vállalkozó – ember vagy ország – minél többet akar eladni minél több embernek minél nagyobb nyereséggel. Be is rendezkedik a lehető legnagyobb léptékű termelésre, szállításra, e végből állótőkeként beveti az üzletbe utolsó tartalékait, a megszakadásig megfeszíti hitelét. A szeme előtt lesirámlott tömérdek szomorú, ellenkező példa után is a régi jó „akinek az Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá” kaptafájára azt várja, hogy aki egyszer termelni tud, annak majd csak akadnak vevői is. Ne ítéljük el ezért túlságosan a mai termelőt: ez rendszerint nem lát maga előtt más lehetőséget a megélésre, boldogulásra és – élni csak kell. Boldogulni is; ez utóbbi, az anyagi és erkölcsi előhaladás reménye nélkül a munka teher, az élet nyűg mindenki számára. A megélés, boldogulás érdekében az üzleti vállalkozó éppoly könnyen küldi halálba lehető a versenytársait összes munkásaikkal és egyéb pereputtyukkal együtt, mint – mondjuk a déltengeri fejvadász a szomszéd törzsek vele egy területen vadászgatni óhajtó tagjait.

Ez a ténykedése sokszor a legnagyszerűbb eredménnyel jár; egész szakmák munkástömegei, egész országok lakosságai süllyednek máról holnapra a legsötétebb nyomorba. De azért a győztes vállalkozó, vállalkozócsoport vagy vállalkozó nemzet mégsem éri el a célját, miután a mai emberiség létszáma; a reszelők és cipősámfák, a rádió-hangerősítők és parabellum-pisztolyok termelésének megtízszerezésével sem szaporítható kétmilliárd lélekről csak hárommilliárdra, és kivált a fizetőképes egyéneké nem vihető fel, mondjuk, százmillióról akár csak száztízre is. Az emberiségnek ez utóbbi, a vállalkozók szemében mindenesetre legnemesebb töredéke a konjunktúrás évtizedekben a technika haladása és a gazdasági élet föllendülése során minden marxista katasztrófajóslat és Verelendungstheorie ellenére terjedni, a bérkeresők mind több rétege irányában mélyülni látszott, azonban a legutóbbi válságok során ismét folyton és rohamosan fogy – abban a mértékben, amint az egyelőre szerencsés vállalkozóknak sikerülne minden hasznot, minden gazdasági erő feletti rendelkezést magukhoz kaparintani, míg az emberek tömege, talán többsége, a nyereséges termelés folyamából kivetve pusztán „fogyasztó”-vá lesz, de nem árufogyasztóvá, hisz [97] ehhez nincs fizető vásárlóképessége, hanem saját testszöveteinek az éhhalál menetében elfogyasztójává. Lloyd-George erőteljesen megrajzolt képe szerint ma munkanélküliek tüntető seregei vonulnak el fölös élelmiszerekkel és ruházati cikkekkel zsúfolt raktárak előtt. A munkásoknak a létminimumra szorulásáról szóló marx-lassallei elméletre, a Vasbértörvényre” tehát ma abban az értelemben cáfol rá az élet, hogy a munkásoknak kedvező alkalmazási viszonyok föltételezésével több jár a puszta megélhetés eszközeinél – a valóságban azonban még ennyi sem. Sőt az úgynevezett túltermelési válságok során a vagyon, a fizetőképesség mind kevesebb kézbe összepontosulása folytán a határhaszon is lejjebb száll, már nem több, hanem kevesebb helyezhető el nyereséggel az egyes cikkekből, ami újabb vállalkozórétegek elszegényedését, proletarizálódását, fogyasztásra képtelenné válását vonja maga után.

Beszéljen valaki világgazdaságról akkor, mikor a termelők világszerte azt állítják elő, amit senki sem tud elfogyasztani – nagyrészt azért, mert ugyanazon termelők tették erre embertársaikat képtelenekké!

VIII.

A gazdasági hatalmak közül legszélesebb áttekintést, legtöbb előrelátást, legnagyobb mozgáslehetőséget, no, meg lelkiismereti aggályoktól mentességet a nemzetközi pénztőkének szoktak tulajdonítani, és ezért ettől a tőkétől várják a vulkánfelületek füstkéményeinek és lávaforrásainak módjára mind sűrűbben felbukkanó bajok orvoslását, sőt a világgazdaság megszervezését is.

Mi is az a sokat emlegetett és a maga egész valóságában soha meg nem látott valami, amit nemzetközi tőkének nevezünk? Nem más, mint potenciális gazdasági erő, több-kevesebb kézben összepontosult rendelkezési lehetőség az emberi világ fizető eszközei, pénze fölött. ³) Nem azonos ez a tőke a világ nagybankjainak kimutatható pénzállományával. A régebben tarkán sokféle fizetőeszköznek a nemesfémekre, majd ezek közül is – sokak szerint túl hamar – mindinkább az aranyra korlátozódása a világgazdaság kialakulásának egyik jeleként lenne üdvözölhető, ha az így kitermelődött tőke a szó helyes értelmében nemzetközi volna, valóban mindenütt ott lenne, ahol reá szükség van. [98]

Senkinek sem kell magyarázni, mennyit tehet a pénztőke mind egyesek, mind pedig sokak érdekében, persze egyesek és sokak ellen is. Egy nehézségekbe jutott, már-már kaput záró gyár gépei megint zakatolni kezdenek, régóta rövid heteket dolgozó munkásai már elbocsátott, de most újonnan alkalmazott szaktársaikkal együtt megint elfogadható összegeket visznek haza a bérfizetési napokon, lakóhelyük körül az üzletesek, iparosok megkapják követeléseiket, még újra, ezúttal készpénzért el is adnak a munkásoknak, mihelyt egy jelentősebb pénzkölcsön lehetővé tette a gyár számára újabb anyagok beszerzését, újabb bérek kifizetését. Viszont a legvirágzóbbnak látszó gyár is kiolthatja kazánjait, ha az őt „finanszírozó” pénzcsoport egyszer kénytelenségből vagy más irányú, újabb számításból megtagadja a neki nyújtott hitel meghosszabbítását, amikor is menthetetlenül gurulnak le a gazdasági lejtőn a nyomor pokolszakadéka felé a gyár különböző minősítésű munkásai családjaikkal, fogyasztási cikkeik szállítóival együtt. Egy már-már veszedelmes méreteket öltő konjunktúra még a túltermelési vagy válsági stádiumba lépése előtt lelanyhulhat a hiteladó tőke parancsára. Egész országok élete fölpezsdül egy kellő időben kapott hiteltől, viszont lekókad egy szükségelt kölcsön elmaradása esetén.

És a pénztőke mindenütt ott terem, ahol megfelelően gyümölcsöző és biztos elhelyezést kínálnak neki. Nyereség és biztonság – e kettő kell a nemzetközi tőkének – akár a szabadság és szerelemi, Petőfinek; nélkülözni egyiket sem hajlandó, de a nyereségért odaadja a pénze pillanatnyi közellétét, a biztonságért a végső esetben még nyereségét is. A nemzetközi tőke tehát készségesen, a legmérsékeltebb kamatra odakínál bármi összeget, ahol az évi részletek hiánytalan megfizetésére biztosan számíthat, tartózkodóvá, igényessé lesz, ahol a részletek törlesztése valamely okból kétségesnek mutatkozik. És futva menekül, mint egy karsztbeli föld alatti mederben a víz, eltűnik onnan, ahol az adós fizetésképtelenségének réme fölmerül. Így a tőke erősebbé teszi az erőset, az egészségest, és megadja a kegyelemdöfést a gyöngének, a betegnek.

Ebben azután ki is merül a nemzetközi tőke előrelátása. De a gazdasági élet legalább elfogulatlan bírálójának és e réven kiválogatójának szerepét is éppen csak a pillanatnyi helyzet és kívánalom szempontjából [99] tölti be, míg az emberi faj életérdeke szempontjából olykor a legsilányabb az, amit a tőke támogat, és a legbecsesebb, amit pusztulni enged. Még önmagát sem képes a tőke egyes fő szerveinek, gócainak összeomlása ellen biztosítani; kell-e erre megdöbbentőbb példa az angol aranyvalutának, a világbizalom erős várának legújabb összeroppanásánál? Hallatszik ugyan olyan nézet is, hogy a font katasztrófája voltaképpen nem is katasztrófa, csak egy nagystílű óvó és előkészítő rendszabály, de ha így is lenne, ez sem változtatna azon a tényen, hogy a font ma már nem az, aminek még néhány év előtt az egész világ nézte. A nagyvilág pénzpiaca olyan, mint egy nagy képességű tábornok jellemzése szerint némely ország vezérkara: Ententeich, melyben nyugodt időkben színpompás kacsák és egyéb madarak úszkálnak, ezek azonban rögtön szétrebbennek, amint egy lövés eldördül. Vagy mint egy színház ünneplőbe öltözött, ünnepi hangulatba is ajzott közönsége, mely megriadt vadcsorda módjára, egymást tiporva rohan a kijáratok felé, mihelyt valaki – esetleg egész alaptalanul – tüzet kiáltott, és ezzel nagyobb szerencsétlenséget idézett föl, mint aminőt egy valóságos tűzeset jelentett volna.

Ily szellemi vértezettel kell a pénztőkének nemcsak a gazdasági érdekeltségekkel folyton érintkezésben, alkuban állnia, hanem a politikai, katonai hatalmakkal is, melyeknek igényeit saját működési lehetősége érdekében szolgálni kénytelen sokszor azon a határon túl is, mely saját érdekeinek, biztonságának megfelel. A szó legmesszebbmenő értelmében közveszélyes fegyverkezésekre, sőt háborús vállalatokra kénytelen kezelői esetleges jobb meggyőződése ellenére is pénzt kölcsönözni az államoknak; ebben, van a nemzetközi pénztőke legnagyobb kockázata és a legnagyobb üzemi kiadástétele, mely ugyan a tőkére nézve szerencsés esetben egy-egy háborús kölcsön legalább néhány éven át igen magas kamatozásában nyer busás jutalmat.

A pénztőke, illetve az azt immár egyedül képviselő arany az őt felhasználó államok gazdasági és fegyveres harcainak eredményeként saját bírlalói számára is nyugtalanító mértékben összetorlódik ott, ahol már semminemű kár helyrehozására vagy új javak termelésére nem szolgálhat, és elérhetetlenné válik más országokra nézve, melyeknek rá a legégetőbb szükségük lenne. Elsősorban ma azért, hogy a reparációknak nevezett háborús kötelezettségeinek megfeleljenek. Ezeknek a réparációk[100]nak, – még ha a győzők „méltányos” várakozása és hitelnyújtása folytán teljesíthetők is lesznek – törlesztése megint csak a termelés dömpingszerű túlfeszítése, a győző országoknak az ő termelésüket leversenyző árutömegekkel elárasztása, végeredményben a kereseti és élvezeti színvonal mindenütt leszorítása árán mehet végbe.

A fegyveres és gazdasági háborúk megszüntetésére, a nemzetközi hitelnek a világgazdasági megszervezés szolgálatába állítására a nemzetközi tőke legalább ez idő szerint nem képes; az minden vállalatba belemegy, ahonnan gyarapodva térhet vissza, még ha maga a vállalat csak romlást hoz is az emberiség nagy részére – és visszavonul minden vállalattól, mely nyereségét csökkenéssel fenyegeti, még ha maga a vállalat beláthatatlan tömegek megváltását hozná is. Mert hát a nemzetközi tőkének is élnie és boldogulnia kell tekintet nélkül mások életére, boldogulására. A nemzetközi tőkegazdaság fogalma szerint a világgazdaság egy fontos eleme lehetne, de ma bizonyára nem maga ez a világgazdaság vagy ennek lelke.

²) Az összes, még szocialista vezetés alatt álló országok gazdasági elzárkózására, a munkásoknak is mind nagyobb mértékben hazákhoz kötésére nézve világos és meggyőző fejtegetéseket találunk dr. Felix Sommary Wandlungen der Weltwirtschaft seit dem Kriege c. könyvében.

³) Heller Farkas meghatározása.