Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. február) 2. szám, 73–144. p.

(2. folytatás)

Egy estélyen aztán bevonult Emmi is. Tizennégy éves volt. E napon jelenítette meg az Éj Királynőjét, és délelőtti jelmezében mutatták be szülei a társaságnak. És Emmi, a korán fejlett leány táncolt is a vendégek előtt. Emmi szívesen táncolt. A gyereknek erőszakkal nyitották ki a szemét. Már tetszett neki a szereplés, mely nem ma este kezdődött el. Az iskolai előadások túlzott gyorsasággal hozták el számára a »férfit« is. Nagyobb fiúkkal játszott szerepet, melyben csókolózott is. Istenem, egy anya, egy Saigoné, mi mindenre képes gyermekéért!… A maga kései örömeiért.

Salgóné estélyein megjelent egy vidéki gazdag malmos (háború! malmos!) leánya is. Excentrikus, bolond leány volt. Szinte erőszakkal robogott be Salgóék életébe, hogy Edét itt utolérje. Halálosan szerelmes volt Edébe, a szép fiúba. Csak aki nem akarta, az nem látta, hogyan erőszakoskodott ez a malmosleány Edével, hurcolta függöny mögé, hogy egy jóízűt harapjon rajta.

Ez a leány, Sudár Lián (isten tudja az igazi nevét) ezerkilencszáztizennyolcban, amikor minden elveszett, győzött. Ede – ebben az utolsó pillanatban még tartalékos hadnagy – feleségül vette Liánt.

Lián árva leány volt, anyja már régen nem élt, apját egy évvel ezelőtt vesztette el. Huszonhat éves volt, mikor a huszonegy éves Ede nőül vette. Ede szerencsét csinált. Liánnak, ennek a fekete, kövér nőnek ezer hold földje, két malma és mezőgazdasági szeszgyára volt. E birtok – állományba kebelezte be Lián Edét is. Mert a fiú tévedett, Lián nem osztozkodott vele, sőt Edéből is csak vagyontárgy lett, egyelőre Lián szerelmének tárgya, melynek jó karbantartásáról [75] egyáltalán nem gondoskodott, sőt! Persze ez az állapot akkor derült ki, mikor az asszony ráunt, és a maga életétől függetlenül csak finanszírozta a fiú anyagi és szerelmi életét. Salgóék akkor még nem tudták, hogy sorsuk beteljesedett. Átsiklottak egyik forradalomból a másikba minden baj nélkül. Bealakultak, átalakultak, ahogy kellett. Pénzüket ravasz helyekre dugdosták el, és azt hitték, hogy feltámadtak, amikor elindult a nagy konjunktúra. Salgót nem zavarta, hogy állásából kitették, hogy valamikor megálmodott nyugdíját nem adták meg neki. Mulatott azon, hogy most néhány darab »fecniből« (így nevezték az idő tájt az ezrest) kellene megélnie. Előszedte aranyait, melyeket előrelátóan félrerakott. Volt neki sok aranypénze, ötven aranyórája, száz aranylánca, sok karkötője és ezenkívül öt kilogramm arany jegygyűrűje. És e nemes készlettel ráfeküdt a tőzsdére. Bankbizományi irodát nyitott. Salgóéknak megint fölragyogott a csillaguk. Salgó, míg köztisztviselő volt, nem merte vagyonát a kirakatba tenni. Most azonban mint független, szabad ember a Svábhegyen villát vásárolt, azt pazaron berendezte, és sok nyári éjen szédületes tűzijátékokkal gazdagított kerti estélyeken viharzott náluk a fényes élet.

Egy ilyen éjszakán ültette kocsijába Siró Zoltán Emmit, aki elment vele néhány csók után az első hívásra.

Néhány hónap óta járt Zoltán Salgóékhoz. A Tengerentúli érdekeltségbe bevonták Salgó Miksát, innen volt a barátság, amely a családig ért el.

Siró Zoltán elvitte Emmit, és másnap a szülők házasságot követeltek, de Zoltán kiskorú volt, s apja beleegyezése nélkül csak szeretőt tarthatott.

Az idő mindent meggyógyít. Nagy bajok a kicsit felejtetik. Salgót a nagy és kicsi, korrekt és aljas papírok tönkretették. Néhány héttel ezelőtt még kincseket, – igaz, hogy akkor már idegen kosztpénzeket – vertek el egy éjszaka, de utána jött az eddig ismeretlen kérdés, miből élnek meg a következő huszonnégy órában. Végül ezerkilencszázharmincban egyetlen egzisztenciájuk maradt: Ede zsebpénze, melyet a fiú a feleségétől kapott. De nagy volt a veszedelem, hogy ez az egzisztencia is megbukik, mert Lián válni akart. Lián e szándéka ellen harcolt Salgó és felesége már hónapok óta. És e küzdelem kulmináló jeleneténél lépett be a családi otthonba Emmi. [76]

IV.

Egy szomorú cselédke nyitott ajtót Emminek. A sötét előszobába lárma hangzott ki. Bent egyszerre négyen beszéltek, nagy lármával.

Emmi belépett a szobába. Egyszerre csend lett. A szobában szanaszét álltak, megmerevedett gesztusokkal: apa, anya, Lián és Ede. A bútorok mint árnyak vették körül a szomorú élőképet, melyet alig mutatott meg a nagy csillár egyetlen jó körtéje. Az asztal félig volt megterítve, melyen egy házi sütésű kenyér, papiroson felszelt hús volt. A meg nem terített részen vasalt férfiing és vagy száz gallér, meg egy csomó stoppolásra váró harisnya hevert.

Ede mozdult meg először, fölvette az asztalról az inget, gallérokat, és átment a másik szobába.

Salgó is cselekedett. Az asztalra ejtette a kezét, úgy, hogy az ököl ütött is, mintha jelezni akarná, hogy beszélni akar, hogy mindent megmagyarázzon.

Lián a pamlagra ült, és az ott heverő újságot gúnyos mosollyal lapozta.

De mindez csak nagy zavart akart leplezni, valami csúnya dolgot akart letakarni.

Salgóné volt a legkönnyedebb. Ő megszólalt:

– Édes Emmim! Milyen kedves vagy, hogy meglátogattál bennünket. Te vagy köztünk a legboldogabb. Vacsoráztál már, lányom?

Salgó nagyot ütött az asztalra.

– Tudjon meg Emmi is mindent. Mindent! Őt ugyan nem nagyon érdekli családunk tragédiája, ő kivonult családunkból súlyos gyalázat árán. Ma, ma, ma, ma este érzem igazán, hogy családom morális fékét ő vitte el… figyelj ide!

Emmi némán, szenvtelenül nézett az apjára. Nézte, mint egy attrakciót. Tudta, hogy most egy végtelen szónoklat következik.

És mindenki unottan nézett a romlott öregre, és senki sem kereste rajta a frakkot, kezében a pezsgőspoharat, ahogy állt és szónokolt a hajdani nagy estélyeken. De az öreg még ma is hiú volt, Edét követelte be a másik szobából, hogy ő is hallja szavait. Ede meg is jelent. Szmoking volt rajta. Ártatlan, édes mosoly volt az arcán. Az apja pózát látva melegen mondta: „Halljuk!” és hogy az érdeklődést fokozza, Liánhoz lépett, és kivette kezéből az újságot.

Salgó folytatta nagy beszédét: [77]

– Emmi, figyelj ide! Tudd meg te is, ha már hazatévedtél, aki annyifelé tévedtél már, hogy családunk befejezte misszióját, ha ma este nem menthetjük meg azt, ami megmenthető. Emmi! Egykor, nyoma veszett időkben meg akartunk téged menteni. Ez nem sikerült, és tudjuk, hogy már te is reményeid letört lombjait gázolod… De most öcséd sorsa fordult balra. Lián el akarja hagyni őt. Őt, aki isten és ember előtt magáénak vállalta, és sorsát sorsa mellé tette.

Lián közbekiáltott:

– Apus, ne szónokolj! Helyetted megmondom én, hogy Edustól el akarok válni, és el is válok. Hogy ez sikerüljön, ezért már mindent megtettem. Bevallottam, hogy Edust vagy húsz férfival megcsaltam.

– Nem igaz! Nem igaz! – sivalkodott Salgóné. – Ez a rögeszméje!

Salgó vette át megint a szót:

– Igen, a rögeszméje! Két napja járunk vele idegorvosokhoz. Mindegyik vállakozott, hogy rögeszméjéből kigyógyítja. De Lián makacs, nem akar a betegségéből kigyógyulni.

Lián felugrott a pamlagról. Ordított:

– Nem igaz! Értsétek meg, hogy anyagilag nem bírom tovább. Edus évek óta tudja, hogy több fiúval éltem együtt, sokszor szemtelenül pletykázott is rám barátaimnál. Ajtót nyitott a fiúknak! Igaz, Edus?… Én sajnállak, Edus, ha módomban állna, tovább is támogatnálak, de a nagy adók, az orosz dömping, keveset hagytak meg nekem. Mondtam Edusnak, váljunk el. Beleegyezett. Edus jó fiú. Sajnálom Edust, akinek nincs egyebe, csak a szmokingja meg a hadnagyi sapkája. A szegény fiú beleegyezett. De apus nem engedi. Anyus nem engedi. Tartásdíjat nem tudok fizetni. Mentem az ügyvédhez. Megmondtam neki, hogy csalom Edust. Nevetett, mondta, hogy mondjam meg az uramnak. Mondtam, hogy szóltam már, de az nem ér semmit. No, gondoltam, megmondom anyusnak. Megmondtam. És mi történt? Idegorvosokhoz cipelnek, és a vizitekért nekem kell fizetni. Az idegorvosok mind hajlandók kigyógyítani a rögeszmémből, hogy megcsalom az uramat… Ha értene valamihez Edus, megtenném ispánnak vagy raktárosnak a malomban. De nem ért semmihez, nincs egyebe, mint a szmokingja és a hadnagyi uniformisa, amibe én beleszerettem, amit én már meguntam. [78]

Emmi az ajtóban állt, ahonnan belépése óta el sem mozdult. A földre nézett, és bizonytalan sorsa mellé rakott mindent, ami előtte itthon történik.

– Mit szólsz mindehhez, Emmi? – kérdezte szemérmetlenül Lián.

– Csak azt, hogy menj el! – válaszolt fojtott hangon Emmi.– Lián, menj el!… Lián! Még mindig itt vagy?… Ede, kergesd el… Ede… Apám!… Anyám! Lián menjen el!

És Lián szólt: – De előbb tisztázni kell a dolgokat!

És az apa szólt: – Tisztázni!

És az anya szólt: – Tisztázni!

És Ede?… Ede már nem volt itt. Elosont. Majdnem megzavarták mai estjét. Majdnem belekeverték a mások ügyébe.

– Hol van Ede? Ede nincs itt? Ede megszökött? – kérdezte felbőszülten a leány.

Lián elmenőben gúnyosan válaszolt:

– Nem láttad, hogy szmokingban volt? Bizonyos, hogy finom helyre ment. Jó helyeket tud.

– Micsoda züllöttség… Feneketlen – mondta halkan maga elé Emmi, és égő szemekkel nézett az apjára. – Apám! Mi lett belőled, mi lett belőlünk?

Az apa felkelt az asztaltól, s a lánya elé botorkált. Magyarázatot adott a lányának. Érzelem és gúny játszott a szavaiban:

– Szeretnéd, ugye, ha benn ülnék a városnál. Európa és az egész világ azt szeretné, ha még ott tartanánk, hogy én mint kezelőtisztecske ott ülők a városnál. Európa is szeretné visszahozni a múltat, a tisztességet. Azt mondod, Emmi, hogy mi nagyon züllöttek vagyunk. Tudd meg, hogy elzüllött egész Európa, és a többi világrészek is. Elzüllöttek a hegyek és a völgyek, elzüllöttek az esők, a szelek, a viharok. Elzüllött a tél, a tavasz, a nyár, az ősz. Elöntötte a világot a pokol sara… Nézz az anyádra, nemrégen még ő vigyázott a Terézváros erkölcsére. Hajadon anyák tisztességét foltozta, gondviselője volt árvának, szegénynek, betegnek. Mindennap egy csomó baj, nyomor élén elnökösködött. És most? Holnap nincs miből főzni ebédet… Én talpra akartam állni. Belementem még egy üzletbe. Megpróbáltam. És mi volt fáradozásaim bére? Leányom, ártatlanul vádolnak, le akarnak csukatni. Mi lesz ebből a szegény asszonyból, ha engem becsuknak? [79]

Salgó sírt. Saigoné is zokogással kísérte férje szavait, és egyre csak azt hajtogatta: »Mindenki elhagyott bennünket.« Egyszerre mintha elvágták volna sírását, indulatosan Emmi elé lépett. Szikrázott a szeme, amikor a lányát támadta:

– És te? Eljöttél kritizálni? Apádra, anyádra rákiáltasz, hogy züllöttek vagyunk? Megtagadsz bennünket? Lógsz azzal a kölyökkel, ahelyett, hogy másfelé boldogulnál. Vagy miért nem veteted el magad vele? Apád meg én jól tudjuk, hogy az apja dúsgazdag ember.

A leány megrázkódott. Nem volt hajlandó szüleivel a maga sorsáról beszélni.

– Hallgatsz, ugye? Nem akarod megmondani nekünk, hogy az apa miattad nem akar a fiáról tudni. De ha te elmennél ahhoz az öregúrhoz, bizony szívesen hozna áldozatokat: a fia szabadságáért.

– Hogy én?!… – kiáltott fel rémülten a leány.

– Igen, te! Megmutatnád magad neki, és megmondanád, hogy annak a sok évnek ára van.

Salgónak tetszett a felesége ötlete, és tovább építette:

– És ha te nem mégysz el, elmegyek én. Én! Az apa! Akinek jogában áll leánya sorsát megvédeni. El fogom mondani Siró Zoltán úrnak, hogy fia engem erkölcsileg megkárosított. A mocsárba, igen, a mocsárba rántotta leányomat, és csaló vállalata, a Tengerentúli, engem vagyonilag tönkrezúzott. Ezért fizetni kell. Ezért fizetni kell! Jóvátételt kell fizetni. Nem, Emmi, fölösleges, hogy te menj, ezt én jobban tudom elintézni. Egyenesen megtiltom, hogy egy lépést is tégy. Apai szigorom teljességével megtiltom, hogy sorsodba e perctől kezdve beleavatkozz.

A leányra csodálatos nyugalom szállt. Szánakozva mosolygott apján, akinek nyomorultsága rikítóan tárult elébe. Milyen tájékozott, élelmes ember. Lián végleg elmondta szülei mostani egzisztenciáját és most az apa új egzisztenciára tör. És ezt a lánya szerencsétlenségéből akarja kiküzdeni. De hát szerencsétlen ő? Eddig nagyon ezt hitte. De most boldogan érzi, hogy öt éve makulátlanul szereti Zoltánt, és hűséggel kitartott mellette. Mily jók most ezek a szenvedő évek. Ha nem tartott volna ki, ha tűrte volna, hogy egy kis vagyonkával elküldi a fiú, akkor talán ott tartana, ahol ezek, hiszen tőlük származik, és így közéjük zuhant volna vissza. Áradó melegséggel fordult a szívéhez, mely ez érzését harmonikusan dobogja ki. És ha néhány óra óta nem is re[80]ménykedett abban, hogy Zoltán mellett maradhat, e kérdés e pillanatban nem volt lényeges számára. Az volt fontos előtte, hogy merte ebben a süllyedt házban azt érezni, hogy az ő szíve tiszta.

– Nos, mit szólsz a tervemhez? – kérdezte az apa, aki el volt bűvölve haditervétől.

De Emmi hátranyújtott kézzel már a kilincset fogta. És búcsúzóul csak ezt mondta:

– Kérlek, légy szíves, ne avatkozz be az életembe, különösen arra kérlek, ne akarj engem eladni. Rossz portéka vagyok, nagykorú vagyok, nem vesz meg engem senki… Ha lesz még egyszer egy tiszta gondolatotok, tiszta érzéstek, nagyon boldog lennék.

Elment.

És a szülők egymásra néztek, ijedt tanácstalansággal. Erkölcsileg lestrapált lelküket megütötte a szél. Nem tudtak megállni a bukásban, zuhantak soha ki nem mért mélységbe. És ki tudta volna megállítani őket a zuhanásban? Volt-e olyan erő ezen a világon, mely bárkit is alátámasztott volna, hiszen ez idő tájt már minden erő és hivatalos tényező a mélység fenekét, a mélypontot vágyta. Hivatalos kormánnyilatkozatok rebegték: »reméljük, hogy elértük a mélypontot.” Mindenki várta, hogy a nyomorúságát lefelé húzó teherlift végre egy nagyot zökken…

V.

Emminek most már csak egyetlen gondja volt. Az első megállónál elcsípni a villamost, mielőbb eljutni hotelbeli szobájába: lefeküdni aludni. Furcsa, ma megtörtént minden, hogy ne tudjon aludni, hogy nagy szomorúságok és szennyes dolgok miatt álom nélküli, kegyetlen éjszakát töltsön el. Ám nagyon sok volt egy napra a kegyetlenségből. Ennyi már csak levágja az embert.

A villamosmegálló felé sietve hangosan mondta maga elé: »aludni akarok«. Elmosolyodott. Zoltánra gondolt. No, most külön-külön mindketten aludni akarnak.

*

Reggel kilenckor ébredt. Felült ágyában, és már tódult feléje minden, ami tegnap este öttől-tízig történt vele. Gyűrött párnájára hanyatlott, és nagyon siratta magát. Családja szégyene talán csak azért kínozta, mert tudta, hogy annak ő is részese. – Mit tett ő, hogy élt ő? – kezdte magát vádolni. [81]

A családi otthonban már ő is elromlott, mert hogy szegődött volna másképp öt évvel ezelőtt a fiúhoz, aki ma bizonyosan elküldi őt.

– Nem fog elküldeni! – szegte fel a fejét. – Nem fog elhagyni! Ha én ezt a lelki nyomorúságot eddig elbírtam, most, ma győzni fogok – beszélt makacs hangon maga elé.

Kiugrott az ágyból, és a tükör előtt nézte magát, amint tiltakozva rázza a fejét. És látta magát, ahogy őt Zoltán sose látta, és gyönyörködött abban a pirosló lázadásban, mely arcát elöntötte.

Dél felé elindult Zoltánhoz.

*

Zoltán már várta.

A fiú tegnap este nyolc órától reggel tízig aludt. Emmi távozása után nyomban elaludt, és így le sem vetkezett. A pamlag szélére ült, és gyűrött ruháját simogatta. Nagyon vágyott a mosdásra. Jó volna, ha itt volna Emmi, ő hajlamos volna arra, hogy a mosdóba kalandos utakon vizet szerezzen. Lustán állapította meg, hogy nem mosakodhat meg. És még más hiba is van. Tegnap dél óta nem evett. Egy fillérje sincs. Emminél maradt az a kétszáz pengő, amit Hartmann adott. Ejha, mosdani akar, enni akar. Csupaéletösztön. Ez az Emmi milyen okosan tenné, ha nem jönne el. Egy nap alatt tisztázódna minden. Tud-e magán segíteni, vagy vissza kell hívni Emmit. Ő, aki annyi rendelkezést írt alá sorsdöntő ügyekben, vajon el tudná-e szánni magát arra, hogy lemenjen az utcára, autót béreljen, és elrobogjon vele Kiskertre, az apjához, és megadja magát neki. Mert csak erről van szó. Odaállni az apja elé, megmondani neki, hogy elküldte a szép leányt, és többé nem mozdul el Kiskertről, vigyáz a dohánypalántázásra, szőlőpermetezésre, aratásra. A fiú kineveti magát, majd elkomorul. Keserű szájjal mondja maga elé: »nincs megoldás«… Mégis jámborul arra gondol, hogy majd csak lesz valahogy, de előbb Emmivel kell tisztázni a dolgot. És várta Emmit. Jó szívvel gondolt a leányra, de megállapította, hogy ha még halálosan is szeretné, nem élhet vele tovább. Álláshoz nem juthat, és így nincs miből élni. Egyet tehetne: elvehetné feleségül. Erre sose gondolt, de most megtenné, ha az apja pénzt adna azért, hogy azután elváljon. Mosolyogva viccel magával: »és azon a pénzen, amit apámtól kapnék, esetleg tovább élhetnék Emmivel. Amilyen ügyes Emmi…« De az ő apja! [82]

Menten kitagadná. Ezt különben már kijelentette, mikor a viszonyát megtudta, és attól tartott, hogy a viszonyból házasság lesz. De más baj is van. Apja nem tudja, hogy az a pénz, amit adott, mind elúszott. Zoltán megint elmosolyodott. Milyen nagy gyerek ő! Nem meri bevallani, hogy a zsebpénzen bengáli gyufát vett, és hogy a csinos zsebpénz tűzijátékra ment el. Igazán jöhetne már ez az Emmi.

VI.

A fiú zavartan fogadta a belépő Emmit.

– Nem haragszol, hogy tegnap megaláztalak? Nem szép tőlem, hogy elküldtelek.

– Hála Isten, jót tett neked az éjszaka. Nyugodt vagy, Zoltán.

–Igen, nyugodt vagyok és tudod, ennék is valamit. Éhes vagyok.

– Menjük el innen! Nézd, milyen szép idő van kinn. Egy teraszon megreggelizünk.

– Nem, Emmi, maradjunk! Ha most elmegyünk innen egy teraszra reggelizni, folytatjuk ott, ahol tegnap abbahagytuk. Én nem is bánnám. De nézd… az csak egypár napos meghosszabbítás lenne. Nincs pénzünk. Ezt a szomorú viszonyt még anyagiakkal sem tudjuk alátámasztani.

Felkelt a pamlagról, a leány elé állt, és halkan mondta:

– Emmi! Ma reggel rájöttem, hogy ezen a világon csak neked tartozom számadással. Most elmondok mindent, hogy lásd, nem vagyok oka semminek.

– Menjünk innen – könyörgött a leány –, oly kegyetlen ez a szoba. Gyerünk át Budára, a hegyek közé. Az jobb környezet. Jól fog hatni rád. Máris oly ideges vagy.

– Nézd, ez itt a végállomás. És amit elmondok, ahhoz nem illenek más díszletek. Hallgass meg engem, Emmi, ne tégy ellenvetéseket!

A leány megadta magát, és a fiúra figyelt.

– Tudod, Emmi – beszélt a fiú –, mi súlyos egyenlőtlenségben töltöttünk el egymás mellett öt esztendőt. Összeért a fiatalságunk, de úgy, hogy te hol nagy lánggal, hol szelíd fénnyel, hol letipró ragaszkodással, de mindig hűséges szerelemmel vettél engem körül, míg én… nem szerettelek. Láthattad szinte kezdettől fogva, hogy engem mennyi[83]re összetört ez az egyenlőtlenség. Ez és nem az átkozott gazdasági viszonyok pusztították el idegeimet, melyek tegnap oly nagyon felmondták a szolgálatot… Emmi, nagyon sajnálom, hogy tegnap megbántottalak azzal, hogy elküldtelek. Bocsáss meg! Tudom, hogy megbocsátasz, mert erre mindig hajlamos vagy. De bocsáss meg nekem azért is, hogy ilyen hosszú együttlét alatt nem engedtem meg neked, hogy megismerj engem. Te nem tudsz felőlem semmit, de én ismerlek téged.

Emmi tagadóan intett.

– Azt akarod mondani, hogy én sem ismerlek téged? Hát hogyne ismernélek, hiszen évek óta vezetsz, rendelkezel velem, és ezt mindig nagy aktivitással cselekedted. Hiszen annyiszor akartam tőled elmaradni, de te mindenkor új arccal, új akarattal ölted ki belőlem akaratom csíráját. De ezenkívül azt is tudtam, hogy honnan eredsz. Ismertem szüleid, testvéred, egész környezetedet. De mit tudsz te felőlem?… Ide figyelj, Emmi! Most mindent elmondok. Érzem, tartozom neked vele, hogy elmondjam az életem, és feltárjam előtted azokat a szomorúságokat, amelyek benne vannak, és amelyek körülvesznek engem. Amikor még minden sikerült, eltompultak ezek a szomorúságok. Valahogy úgy volt ez, mint amikor egyik szervünket megtámadó betegség egy időre elmúlik.

Zoltán egy pillanatra elhallgatott. Nézte a leányt, aki egy bőröndnek támaszkodva mélyen figyelt.

– Az apámról sem beszéltem soha.

– Igen, beszéltél. Egyszer elmondtad, hogy mennyi földje és pénze van. És többször mondtad, hogy apádnál jártál pénzért.

– Ebből még nem tudsz róla semmit… Várj… Anyámat, bizonyos, hogy még nem is említettem előtted. Tudd meg, hogy én nem ismerem anyámat.

– Ez szomorú – szólt halkan a leány. – Mindig éreztem, hogy családi tragédia árnyékában élsz. Sokszor, különösen akkor, ha fáradt voltál, és semmihez sem volt kedved, láttam, hogy bajaidon kívül előttem ismeretlen kínok is gyötörnek. Ilyenkor meg akartalak kérdezni, hogy nincs senkid? De nem mertem kérdezni. Éreztem, hogy kérdéseimmel csak terhedre lennék. És én mindent, ami bonyodalmat, zavart csinál, kerültem. Ez azért volt így, mert ha tele is voltam vígsággal, gondtalansággal, ez csak színészkedés [84] volt. Mert nekem is volt gondom és bánatom; féltem, hogy elhagysz. Látod, Zoltán, te sem ismersz engem. De nem is akartam, hogy megismerj. Azt akartam, hogy félreismerj, hogy olyan leányt láss bennem, aki nem fél, akinek nincs gondja-baja, tele van lenyűgöző akarattal… akit nem rázhatsz le a nyakadról.

– Ezt én tudtam.

– De nem engedtem meg, hogy nyilvánvalóvá legyen, mert ha ez egyszer hangosan kiderül, akkor én mehetek… És nem engedtem, hogy kiderüljön előtted az sem, hogy tudom azt, hogy nem szeretsz engem.

A fiú a leányra bámult, aki néhány szóval mindent megmondott, ami kettőjük élete lényege volt.

– És most – kérdezte a leány –, hogy minden kiderült… menjek el… el akarsz hagyni… szakítsunk?

Zoltán a leány elé ugrott. Indulat tört ki rajta. Toporzékolva mondta:

– »Szakítsunk!«… Eh! ettől a szótól felindulok. És mondd, ha szakítanánk? Mit szakítanánk el? Az előbb mondtad el azokat a hazugságokat, amelyekben nyakig jártunk. Hát ezeket a hazugságokat nem kell széttépni? Normális emberek csak széttéphetik. De én irtózom a »szakítás« szótól. E szó értelmét nem tudom. Én nem tartozom sehová. Nem vagyok része senkinek. Nincs kitől elszaladnom…

Elcsendesedett.

– Szakítás…– beszélt maga elé nagyon halkan. – Jól kifundált. kegyetlen szó. Távol élek az értelmétől. Emmi, azért akarom elmondani az életemet, hogy megértsed az én pusztulásomat. Sajnállak téged, mert csak azon töröd a szíved, hogy szakítunk-e, vagy nem szakítunk. Be kell vallanom, hogy együttélésünk hosszú során sokszor szerencsétlennek éreztem magam azért is, mert a szívem nem tudott felmelegedni hozzád. De hát az én lelkem sivár volt mindig, apró gyerekkorom óta. Hallgasd végig történetemet és akkor mindenre magyarázatot találsz.

– Végre itt az ideje annak, hogy meghalljam azt, amit régen kellett volna tudnom. Beszélj, Zoltán!

*

– Tíz hónapos korom óta az apám nevelt. A szülői házban nem emlékeztetett engem semmi anyámra. Gyerekkoromban nem kerestem, nem is hiányzott. Apám internátusba adott, idegenek között éltem. Szünidők alatt alig akadt [85] egy este, melyet apámmal együtt töltöttem. Ö zárkózott jellem, bár külseje teljesen ellentmond egyéniségének. Piros, heves tekintetű ember. Ma ötvenhat éves. Szálfa ember. Dús haja teljesen ősz. Mindig ősznek ismertem. Gazdag ember volt mindig. Sokat örökölt, és sokat gyűjtött. Mindig lehangoltnak, sokszor levertnek láttam. Bevallom, számomra örömet sosem szerzett, mindig szigorú volt hozzám, és tanulmányi éveimben szigorú kezekre bízott. Apámhoz való viszonyom csak fegyelmezéseket, elszámolásokat, kötelezettségeket jelentett. Első megütközésem apámmal hadba vonulásomkor esett meg. Hazamentem elbúcsúzni. Bort tett az asztalra. Húszéves bort. Annyi esztendős voltam én. Sok pohárral kínált meg. Nem rúgtam be, de nagyon elérzékenyedtem. Anyámra gondoltam. Már régen tudtam, hogy anyám él. Apám az érettségi után, amikor a jövőmről beszélt velem, odavetett egypár mondatot felőle. Kegyetlenül kínlódva védekezett és vádolt. Akkor sajnáltam apámat. Nem erőszakoltam, hogy többet is mondjon, talán féltem is attól, hogy többet megtudok. De ez este, – talán azért, mert háborúba indulok – anyám utáni vágyak ülték meg szívemet. Búcsúzáskor szóltam, hogy szeretném látni. Háborúba megyek, ott pusztulhatok, szeretnék beszélni anyámmal. Apám a búcsúzás pillanatában e kérésemre felszegte a fejét, és kegyetlenül mondta: »Fiam, húsz éve nem keresett anyád. Nincs szüksége rád. Mit akarsz tőle? Ha tudnám is, merre él, nem küldenélek hozzá. De nem tudom, hol és hogyan él?« »Vétkezett anyám?« – kérdeztem vakmerőn. »Anyád konok volt, rossz volt! Átkozottá tette életem.«

– Először láttam apám arcán a tragédiát. Apám sötét volt. Búcsúzáskor szomorúan ölelt meg. Kocsim már elindult, de utánam kiáltott, hogy várjak még. Berohant a házba, és percek múlva egy lezárt borítékot adott át. A vonatban feltéptem a borítékot. Anyám arcképe volt benne.

Ez a búcsú nagy törés volt apám és köztem. A háborúba indultam, a végzet sötét romantikája gyűlt bennem. És e romantikába nagyon beleillett volna anyámmal való találkozásom. Apámnak meg kellett volna tenni mindent, hogy anyámat láthassam. Nem hittem, hogy nem tud felőle. Nem hittem, hogy anyám sose akart engem látni. Bizonyos, hogy a váláskor örökre eltiltotta tőlem. Mert tiltani, eltiltani, megtiltani nagyon jól tudott. Olyan volt mint egy megfellebbezhetetlen hatóság. Végzéseket, rendeleteket, határoza[86]tokat adott ki. Cselédségével csak írásban érintkezett… Nagyon boldogtalan lehetett mellette szegény édesanyám…

– Ezek a gondolatok kínoztak a vonatban, mely napokon át marsolt velünk Galícia felé. Ezeket a gyötrődéseket hurcoltam magamban sáros gyaloglásokban, éhezésben, ütközetben. Néha írtam egy tábori lapot: »Apám, élek.« Aztán ezt is abbahagytam. Vajon kínlódik-e? Töri-e szívét a kérdés, hogy él-e még a fia? És furcsa, de jólesett, elégtételül szolgált, hogy nem tudta merre vagyok, élek-e még, mint ahogy nem tudta, hogy merre van, él-e még az anyám…

1916. június 4-én Csernovic alatt megsebesültem, fogságba estem. Nem beszélek fogoly- életemről. Tűrtem. Millió fogoly életét éltem. A két forradalom alatt bolyongtam a nagy rendetlenségben. Ez a bolyongás volt az út hazafelé. 1921. év őszén léptem át falum határát.

Zoltán félbeszakította elbeszélését. Mint árnyék imbolygott a szobában. A leány szorongva nézte a fiút, aki visszaroskadt a pamlagra, és fejét tenyerébe ejté. Szeretne szolgálatára állni, teát, szendvicseket hozni neki, de nem merte semmivel sem megzavarni.

A fiú felemelte a fejét. Lemondóan legyintve mondta:

– Ez mind semmi! Ami most következik, az korunk jól ismert ponyvaregénye, rémdrámája. Azóta olvastam könyvben, láttam színpadon, de amikor velem történt meg az eset, azt hittem, hogy a világon egyedül csak velem történhetik meg.

– Mentem az országúton. Falumbéliekkel, köztük apám cselédjeivel is találkoztam. Mind ismertem. Nem akadt egy is, aki rám ismert volna. Egy sem köszönt. Végignéztem magamon, s ami már régen fel sem tűnt előttem, észrevettem magamon az elmúlt hét esztendő szennyét, rongyosságát, testem romlását… De megyek apámhoz. És elfelejtetek vele minden rosszat, a fájdalmat és félreértést. Már régem, lehiggadtam, és a megtett sok ezer kilométert mind az apám felé tettem meg. Forrósodó szívvel értem házunk elé… És megtörtént a találkozás. Apám íróasztalánál ült, amikor beléptem. Idegenül nézett rám. Nem ismert meg. Egy pillanatra megdöbbentem, de aztán hozzárohantam, eléje hullottam: »én… én vagyok! Apám!« És elmondtam ezt százszor is, de apám csak tompán nézet reám. Vizsgált. Vergődött. Hallgatott. [87]

– »Ön azt mondja, hogy a fiam« – szólt végre. »Két évvel ezelőtt ugyanígy betoppant hozzám egy legény, és ő is éppen ilyen megrendítően mondta, hogy a fiam. Ő is ilyen rongyos volt, és dobálózott intim adatokkal. Csaló volt. Lecsukattam. Magát nem fogom vallatni. Éhes? Akar egy rend jó ruhát? Egy kis pénzt? Adok. De menjen isten hírével! Ne szomorítsa meg egy apa szívét. Az én fiam Csernovicnál elesett. Engem erről hivatalosan értesítettek.«

– Sose felejtem apám jégarcát. Ki se hallgatott, nem kérdezte, hogy mégis mivel tudnék bizonyítani. Szinte azt kellett gondolnom, hogy nem is örülne, ha kiderülne, hogy a fia vagyok. És mert nem mentem el, tovább öldösött szavaival. Beszédéből gúnyos mondatok hulltak, és állandóan agyonütő tekintettel nézett reám… És mégsem haltam meg ezekben a percekben. Meredt csodálkozással figyeltem apám beszédét, melybe az ablak előtti öreg diófáról lehulló diók kopogtak bele.

»Ahogy mondtam, két évvel ezelőtt is járt itt egy fickó. Voltak bizonyítékai. Bizonyos, hogy a fiammal együtt szolgált, és bizalmasa volt neki. Éppúgy ön is bajtársa volt neki, tudja és felkészült rá, hogy elmondja a fiam élettörténetét, benső titkait. De ez nem ér semmit. A rút csalást ezer hurokkal tudtam két évvel ezelőtt is megfojtani. De ezek közül elég az, ha önre nézek. Az ön szeme kék, a fiamé acélszürke volt. Hagyjon engem békén, ne zavarjon! Elég, ha futni hagyom.«

– Apámra néztem. Ellenségesen mondtam: »Az ön számára mindegy, hogy él-e a fia, vagy meghalt. Én Siró Zoltán vagyok, de nem tudok semmi bizonyítékot adni magamról. Csernovicnál megsebesültem, és amikor egy orosz kórházban magamhoz tértem, már nem volt meg a levéltárcám, melyben anyám képét őriztem.

– Apám szinte diadalmasan vágott a szavamba. »Megvan minden. A Vöröskereszt elküldte. Megmondtam ezt a másik csavargónak is.«

– Hát megvan. Ez volt talán a bizonyíték, hogy meghaltam. De én mégis élek. Mit tehetek én arról, hogy ellenbizonyítékom nincsen. Csak egyre emlékeztettem, hogy a fia, mikor elment a háborúba, az anyját követelte öntől.

– »Erről is tudott a szélhámos. Tudta ő is a fiam titkát… De üljön le… Látom, hogy fáradt… Az a másik próbál[88]kozó is beszélt a fiam édesanyjáról. Nézze, én szóba állok magával. Ha feltárom magam, talán mégis megkímél… Napokig kétségek kínoztak. Bevallom, már szentül hittem, hogy a fiam él, előttem áll. Az a másik sokkal tehetségesebb volt. Házamba fogadtam. Lestem utána… Míg végre kiderült.«

– Apám teli volt izgalommal. Kétségbeesetten kiáltotta: »mit akarnak tőlem?… Tudják, hogy gazdag vagyok! Két évvel ezelőtt járt itt az a lelketlen, és most ön áll előttem.«

– A másikat becsukatta. Tudnia kell a nevét.

– S apám bevallotta, hogy a másikat nem csukatta be. Csak engem ijesztgetett vele, mert remélte, hogy elfutok. De engem most nem érdekelt, hogy bajtársaim közül ki volt az a hitvány. Engem csak az érdekelt, hogy az a másik már majdnem elhitette vele, és engem nem ismer meg, nem ömlik vérem a vérébe, ahonnan elindult. Vajon a véréből indultam-e el? Talán nem is az apám. Szörnyű gondolat rohant rám. Fulladozva szóltam: »úgy tudom, hogy ön az apám, de lehet, hogy tévedek. De mondja meg végre, hogy hol az anyám? Anyám felől mégis bizonyos lehetek… Ön ruhát és pénzt kínál. Adja csak vissza, amit a Vöröskereszt adott önnek: anyám fényképét.«

Apám teli izgalommal mondta: » az én fiamnak acélszürke szeme volt«

– Nagyon elszomorodtam. Így emlékszik rám. Már másodszor mondja, hogy szememet acél-szürkének látta. Mit tudom én? Sose néztem a szemembe. De talán ő se. Kegyetlenül mondtam neki:

– És ha csak egyszer meztelenül látta volna a fiát, most egy anyajegyről megismerné. De ön, aki felnevelte a fiát, sose látta sem a testet, sem a lelket. Hiába kínzom agyamat, szívemet, hogy előkotorjak egy emléket, melyet észrevétlenül ad az apa a fiának… De én nem lovagoltam sohasem a térdén, nem turkáltam hajában, nem tanított meg semmi játékra, nem énekelt nekem soha… nem csodálom, hogy nem ismer meg. Nem ismerte a hangomat, nem tudta, milyen a szemem.

– A rettenetes ember megtört… Nevemen szólított… Én már alig voltam magamnál. Sírtam, sírtunk…

– Apám a szobámba küldött. És én mentem át az udvaron. Öreg kutyánk, a drága Bodri, gyermekkorom egyet[89]len nagy élménye boldogan ugatva fogadott. A drága pára rám ismert… Mentem az udvaron át, házunk balszárnyán levő messze szobámba. Mindig ily messze éltem apámtól… S apám lesett utánam, látta a kutyát, látta a házban való otthonosságom…

– Nem tagadom, apám mindent megtett, hogy a borzasztó találkozást feledtesse velem. Főképpen ellátott pénzzel. Én úgy viselkedtem, mintha rendbe jöttünk volna egymással, de változatlanul közöttünk állt anyám árnyéka, ö tudta, ha nem is szólt róla, hogy némán állandóan anyámat követelem tőle. De erről hallani sem akart, inkább pénzzel narkotizált. Gyűlölte Budapestet, de engedte, hogy itt éljek, és tömte belém a pénzt. Adna most is, csak kérnem kell, de ennek most már újabb ára van. Ami ez után következett… De Emmi! Te alszol!

A leány lehunyt szemei részvéttel nyíltak a fiúra.

– Istenem, mi van még hátra?