Kidőlt a nagy oszlop,
kínban hördült Európa gazdasági rendje,
jó vezércikkírók tolla villámsebesen futott,
s vidám önteltséggel írta a nagyszerű nekrológot,
redakciók mélyén bánatosan peregtek az írógépek,
s a tőke fájdalmát dübörögték a rotációsok.
Kidőlt a nagy oszlop,
s ím gazdasági rendünk széles zenekarai
bánatos gyászindulókat trombitáltak,
s millió munkanélküli homlokán ismét
mélyebb lett millió ránc.
S lám, ekkor tűnt ki:
az oszlop, mely büszke házunk homlokán klasszicizmust
gőgösködött,
nem márványból volt, még csak hitvány téglából sem,
belsejében patkányok tanyáztak, férgek és tetvek
fröccsentek szét, és a rossz papírmasé alól
ezer csalás és szélhámosság szennyes vize ömlött széjjel.
Rajta hát, költők, énekeljétek a nagy emberek bukását,
rendünknek, akik díszei voltak, a mártírokat,
akiken átzúgott korunk fájó fergetege, a gazdasági válság,
akik zuhantak, s akiké ím a tragédia,
míg Európa szédülten áll, s benne bomlott mellkasok
zúgása orgonázik,
s az igaz fájdalom
milliók arcán csak néma és szánakozó mosoly. |
Fejlesztette: GAS Softwares