Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

A költők keresése sohasem tudatos, a közönség legtöbbször érthetetlennek ítéli a furcsa útkeresést, az újat akarást. Innen magyarázható Petőfinek, Adynak, Blocknak, Whitmannek, Leopardinak, Mallarménak keserű sorsa: félreismerés, elhagyatottság, gúny, fitymáló mosoly, „hiszen ő maga sem tudja, mit akar”. A költő nem tarthat védőbeszédet és magyarázkodó előadásokat, az igazi költő érzi, hogy útja új igazságokhoz, új szépségekhez fog vezetni, és tudja, hogy a holnap őt fogja igazolni. Megelőzi korát? Nem, csak magasabb csúcsról tekinti a világot, megérzi a holnapot, az új eszméket, az új lelket, az új kataklizmákat. Ez a megérzés természetesen érthetetlen azok előtt, akik értelmi úton és a tegnap előítéleteivel akarják megközelíteni a költő alkotásait. Ezért ezt a költőtípust nem érti akadémiai elismerés, kora későn vagy egyáltalán nem becsüli, mert megérzései, igazsághirdetései homályosak, érthetetlen szimbólumokba burkoltak, meglátásai sértők vagy groteszkek, kinyilatkoztatásai a fennálló rendet és világot gúnyolják, támadják.

Csuka Zoltán, noha minden sorában a holnap költője, érdekesen üt el ettől a típustól. Nála az érzelmi elem háttérbe szorulj, megérzései tudatosan, tisztán, józanul és logikusan csendülnek fel verseiben. A költőnek kongatni kell a tűzharangot és becsülettel, felelősségének tudatában, hittel hirdetni, hogy „józan aggyal és belátással másképp is lehetne” a jobb világot, a teljesedett holnapot megteremteni. Ez a hang nem ismeretlen, ez Csuka Zoltán igazi hangja, de még egy kötetében sem volt ilyen nyugodt, öntudatos és erősen csengő, mint legújabb kötetében, a Tűzharangban. Igaz, eddig sem menekült szimbólumok, homályosságok claudeli misztikumok felé, hangja mindig biztos és józan volt, mint [61] akinek rendíthetetlen a hite, mint aki minden szavának egyszerű, mondhatni boldog igazságát a legteljesebben átérzi. Ez a biztos, józan hang azonban a Tűzharangban sokat nyert csengésében, erőben és prófétai nemességben. Úgy érezzük, hogy a Tűzharang hangja igazi harangcsengés, amely sokakat riaszt fel tunya tespedtségükből, hogy erre a hangra fel fognak figyelni messzi emberek, akik lelkesen köszöntik az igaz szót, a messzi sugárú világítótornyot, a tűzharang bátor tiszta, mindent betöltő kongását.

Csuka Zoltán már a Mindent legyűrő fiatalságban hirdette az új világot, hatalmas költői hite nagy erejével, biztonságával és teljességével már ebben a kötetében is kibontakozik. De a mindent legyűrő fiatalságban ez a nagy, tiszta holnapba vetett hit sokszor a felső fokban, diadalmas diszkantokban tobzódik, az indulatok lendülete fegyelmezetlen, a megnyilvánulási, a kivetítési forma sok színben, sok hangnemben vibrál. A kötet mozgalmasabb, nyugtalanabb és nyugtalanítóbb. A Tűzharang hangja (hangon nem a német Ton-t, hanem a Klang-ot értem ez alkallómmal) mély, megrágó kongás, s ehhez a dongó, dübörgő alaphanghoz szinte a hangtani szabályok szerint társulnak a harmonikus felhangok. Hogy a zenei képnél maradjak, a Tűzharang hang-ethosza más, tisztultabb, szilárdabb. Ez a hang-ethosz a dór skála étoszához hasonlítható, amelyet férfiasnak mondtak a görögök, de amely minden férfiassága, harciassága mellett megnyugtatta a hallgatót. A dór skála hatása – akárcsak a Tűzharang hangja – egységes erőteljes, és megnyugtató. A költő lángoló holnap-hite már nemcsak megdöbbenti, hanem meggyőzi és megnyugtatja az olvasót tisztaságával, egyszerűségével és teljes biztosságával.

Végtelen az a horizont, amit Csuka Zoltán elénk tár. Csak előre néz, mindig a holnapba néz, mint a nagy Hittől megszállott apostol, mint csillag után menetelő napkeleti király, aki egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy egy világot megváltó gyermek született a vezérlő csillag alatt. Nem ismerek még egy költőt, aki ennyire a holnapban élne, hinne, lélegzene, vergődne és vigasztalódna, mint Csuka Zoltán. Sohasem tekint vissza a múltra, még analógiákat sem keres letűnt korszakokban – a történelemből nem lehet diadalmas holnapot építeni. És amit a mában meglát, abban is már a holnap int. Nem tud hinni a halott apa elmúlásában, az őszben az örök, szüntelen életerőt látja, a régi, romantikus aratásban a holnap traktoros gabonagyárait, a csárdásban a pántlikás halálfejet, a perasti baglyok huhogásában, az omladozó romvárosban a zuhogó és feltartóztathatatlan hajnalt. Csak az érdekli, ami a holnapé, ami haladást, hitet, beteljesülést jelent. Talán Ugandából vagy Alaszkából fakad az élet, a szerelem is [62] épít, „csókkal, hittel visszük egyre magasabbra a szürke köveket”, a fegyver kalapáccsá válik az új ember kezében, és már tisztán énekel a „világosság szimfóniája”. De e nagy, lobogós életszerelem mellett még a kedves csókjában is megérzi a ma tébolyát, az áruló tudósokat, akik gyilkos gázokat, halálsugarakat, soha nem képzelt poklokat kotyvasztanak műhelyükben. De nem hiszi, hogy a gonoszság és a butaság elpusztíthassa az embert, az életet, az igazabb, teljesebb, tökéletesebb holnapot. Optimizmusa acélos és törhetetlen. „Az őrület és butaság minden zajlásán túl is tisztán és hívogatóan hevernek a józanság széles országutai, amelyeken egykor az egymásra talált embertömegek vidám marsa fog himnuszozni” – írja könyvének első oldalára, és ettől az optimista világ- és életszemlélettől alig tér el a Tűzharang költője. Az emberek egymásra találnak, új fény, új hit lángol majd szemükben, új dalt zeng a munka, s az új munka mindenki számára az új világot építi.

Nagy hite, ezerszínű holnaplátása és egyre biztosabban zengő hangja a „Látomások versei"-ben olvad össze a legtökéletesebben. Csuka Zoltánnak ezek a legerősebb és legértékesebb versei, melyek páratlanul állnak a modern magyar irodalomban, sőt külföldi hasonlóságok után is hiába keresünk. A holnapba iramtól, képzelet eddig csak elbeszélő formákban öltött testet, eddig csak rajzolgatták a holnap arcát, de nem érezték meg. Csuka Zoltán a próféta módján, de homályos jóslások helyett józanabb, tisztább, élesebb képeket tár elénk. Ezért nem hasonlatosak ezek a látomások János apostol jelenéseihez. Paul Claudel ódáiból is sokszor elővillódznak a jövendő borzalmas kataklizmái, de a misztikumok áhítata és szépsége eltakarja a holnap igazi arcát. Több rokonságot találunk Jules Romains unanimista vízióiban. Csuka Zoltán is egynek érzi magát a ma és a holnap millióival, ő is azt vallja, amit Romains: élni fog a tömegben, az egylelkűségben akkor is, ha már teste meghalt (l’rmée dans la ville). Sőt van valami abból a nyers, kemény emberszeretetből Csuka Zoltánban is, amit Jules Romains bírálói „la brutalité de son amour” „une farouche énergie intelectuelle et fraternelle” megállapításokkal jellemeznek. Jules Romains azonban csak felolvad a tömegben, mint az én önálló cseppje, de nem menetel a holnap felé. Csuka Zoltán igazán csak a holnap messzi távlatában oldódik fel, ma még a harangot kongatja, hogy a józanság, a bátor és tiszta értelem emberei összegyűljenek a harangszóra. Mindig a holnapba néz, képzelete nyugodtan berreg és repül, mint repülőgép a szélcsendes azúrban, és kollektív tökéletességek felé vezet az útja. Igaz, hogy ezen az úton nem egyedül jár, de egyéni módon. A mai, úgynevezett baloldali német líra is kollektív eszmények felé halad, de valami ólmos realitással, amely a képzelet szárnyaira nehezedik. [63] Oroszországban, a kollektív gondolat igazi hazájában azonban hiába sejtenénk analógiákat, az orosz költőknek ma már más a mondanivalójuk, őket nem nyugtalanítja az, ami egy nyitott szemű közép-európai költőt nemes borzalmakba és hevületbe sodor.

Csuka Zoltán látomása zaklatott képzeletünket is megrázó pokol: tonnás tojások pottyannak le a levegőből, és millió ártatlan ember testét rohasztja el a gáz. Minden elcsendesülés, új, fekete halál lépked át a kontinensen, új baktériumok hemzsegnek elő a romokból, a rothadó hulla-millióktól méreggé válik a víz, a tenger, az ég tiszta kék arca is kormos, sötét fintorba torzul. Az erőszak utoljára agóniás tébolyban tombolja ki magát, hogy azután maga is elpusztuljon, mint egy ámokfutó. Reng a föld, kontinensek vonaglanak, gejzírek, tűzlángok okádják a halált, s a megrészegült föld tele pofával falja a holttestek borzalmas özönét. De ezután elvonulnak a rettenetes fellegek, lehullanak a hályogok, és világos lesz minden. Minden megoldódik és feloldódik egy tiszta, egyszerű, soha nem ismert harmóniában. Új népek, új munkások jönnek, hogy felépítsék az új világot. Az élet hömpölygő folyama zúg és énekel, az élet himnusza diadalmas fortissimókban orgonázik a Látomások verseinek utolsó, mindent feloldó akkordjában. Csuka Zoltán a pokoli kataklizma elképezelése után sem veszíti el a jobb jövőbe vetett hitét, azt a zúgó, ragyogó optimizmust, amely szétmállasztja a gonosz, buta bakacsint a holnap egéről. Van ezekben a versekben valami beethoveni, valami a legnagyobb szimfóniából. A titán mindent felkavar lelkűnkben, borzalmas vihar rázza az idegek sürgönypóznáit, villám cikázik, és végítéleti dübörgés indítja meg a földet lábunk alatt. A scherzo támolygó tébolya, az adagio sikoltó fájdalma már a kétségbeesésig sodorják a lelket. De ekkor a Látomások verseiben épp úgy, mint a Kilencedikben felharsan az élet igenlése, „die Bejahung des Willens zum Leben”. A zenekar diadalmas ujjongásába ének csendül, Schiller ódája, és az egész kar énekli:

Duldet mutig Millionen,
Duldet für die bess’re Welt!

Csuka Zoltán utolsó akkordjaiban ez így hangzik:

S mint pusztító vihar után a boldog méhkas,
fölzsongott a föld minden parányi része,
s égi mezők bolyongó kaptárjában, a földön,
mint boldog kórus harsogó, új danája
zengett a munka, az áldásthozó
mindannyiunkért,
az összességért.

Egy pillantra sem inog meg a talaj, a hit biztos alapja a költő lába alatt, miképpen a Titán zenéjében sem érezzük sohasem a csüggedést, az elcsuklást, a tagadást. Csuka Zoltán a hit kemény [64] sziklaormán áll, „auf dem Glauben, Sonnenberge” – ahogy azt a schilleri óda mondja, s ahogy a Kilencedik diadalmas allegrójában a kar énekli.

Ezért nem lehet a tűzharang kongását feledni. Ez a hang betölti lelkünket, zúgása megremegteti minden sejtünket és idegszálunkat. Minden azért, mert igaz és elhivatott költő kongatja a tűzharangot.

***

Könyvművészeti szempontból erről a könyvről külön cikket kellene írni. Elsősorban Baranyiné Markov Zlata plasztikáit kell felemlítenünk, amelyekkel három verset illusztrált. A kiváló szobrásznő hűen, megértően adja domborműveiben Csuka Zoltán poézisét. Maga a plasztikai elgondolás is csupa költészet, de valami meleg, asszonyos lágyság vegyül ebbe a plasztikai átköltésbe. Ez a lágyság, amely különösen a Csárdás vonalaiban jut legszebben érvényre, rokonszenves, szinte elragadóan művészi. Baranyiné lágysága azonban semmi esetre sem jelent erőtlenséget, csupán igazi művészi egyéniségnek kivetülését a formában.

A Tűzharang a noviszádi Uránia nyomdából került ki, ezért ez a kötet méltó párja az ugyanott készült Mindent legyűrő fiatalságnak, mindkettő a fejlett tipográfiai ízlés és művészet dokumentuma. A címlap egyszerűsége és nyugodt elrendezése megkapó. A köntös szinte összhangban van a könyv lelkével.