Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

I.

Csúnya dolog, hogy az aprópénzt megint kerekre szabták, és nem nevezik többé ezresnek a tíz-fillérest. A Palota szálló hallja egyike foteljében Siró Zoltán erről álmodik már öt perce. Ijedten, mélyen álmodik. A lépcsőkről az 1930-ik év korai őszének élénk színeiben asszonyok és férfiak rajzanak ki az esteledő városba. Mindenki megcsípi tekintetével az álmában viaskodó férfit, akit öt perccel ezelőtt helyezett el a fotelban Emmi. Emminek a beraktározási vállalkozónál akadt sürgős dolga. Zoltán és Emmi még 1928-ban nála raktározták be ötszobás lakásuk bútorát. Egy évig fizették a beraktározási költséget, de már 1929-ben kölcsönt vettek fel az ingóságokra, és most már csak arról volt szó, hogy némi összeg ellenében hajlandó Emmi a bútorok tulajdonjogáról is lemondani. Szombat van, és ki kell fizetni a heti hotelszámlát. A fényes múlt maradványaiból az e heti hotelszámlát kell kifizetni. A fényes múlt maradványa egy ötödik emeleti világítóudvarra nyíló szoba kifizetetlen számlájára kellett.

Siró Zoltán harminckét éves. Negyvenhét kiló. Köhög. Emmi huszonnégy éves. Ragyog. Tavaly még voltak az ékszerei, de nem hagyta el a fiút. Amint a nagy lakást, úgy fogyasztották el az ékszereket, az autót. Zoltán nem bánta volna, ha a leány előbb hagyja el. De Emmi itt maradt, változatlan ragyogással, kihívó fiatalsággal. Ilyen szörnyű bajok között, hogy mellette maradjon a leány, Zoltán sehogy sem tudta elképzelni. Öt évvel ezelőtt, amikor egy éjszakára elcsalta magához, másnap este nagyon csodálkozott, hogy még mindig nem ment el. Igaz, hogy néhány pohár pezsgő szédületében, örökre szóló meghívóval szólt a leányhoz, de egy huszonhét éves férfi szótárában az „örökké” szó nem jelent örökkévalóságot, viszont egy tizenkilenc éves leány „sohasem hagylak el” rebegése az évek rohanásában folyton élesedik, és mind elszántabban viharzik.

Így történt, hogy Zoltán az első naptól kezdve nagy nyugtalansággal leste, hogy mikor hagyja el Emmi, de a leány csökönyösen a férfi mellé vette magát.

*

1930 szeptember havának a polcán egy vázában két levágott virágszál: Emmi és Zoltán. [49]

A szállodából már mindenki kiment a szeptemberi langyos esteledésbe. Nagy csend volna itt, ha a kőrút lármája nem éktelenkednék be. De a lárma Zoltánt nem zavarja. Mélyen alszik immár tizenöt perce. Olykor egész testében megremeg. Bizonyosan azt álmodja, hogy Emmi már visszajött, és fel kell ébrednie. Zoltán már öt esztendeje így cseni az álom perceit. Öt éve nem aludt egyfolytában két órát. A leány minden éjszaka birtokba veszi az életét. Hajdan, két-három évvel ezelőtt pazarul szállták meg az éjszakákat, ma csak kávéházról kávéházra, csavarogva, büfékben hajnalodva hurcolja magával a fiút a leány. Pedig a fiú nappal sem alhatott, mert mindig dolga volt. Valaha naiv és mégis nagyszabású pénzharcok miatt már kora reggel autóba ült. Ma mindenféle bíróságok citálják reggel nyolc órai tárgyalásokra és kihallgatásokra, vagy pedig állítólag üresedésben levő állásokra különféle előszobákban várakozik. Ezerkilencszázharmincban, ha jártál baj és gond nélkül bíróságok folyosóin, bankok vagy kereskedelmi irodák várószobáiban, mindenütt letörten várakozó embereket találtál, akiknek nappalai reménytelen menekvési tervekből, új életkezdési szándékukból álltak. Zoltán is ezek közé került, de tervtelenül s talán csak azért, hogy itt is, ott is egy félórás álmot lopjon. Hiszen alhatott volna otthon is, esetleg egész délelőttöket is, de jó volt elmenni otthonról, nem lenni Emmivel, aki még így is mindig a sarkában volt. A fiatalember soha egy rossz szót sem szólt a lánynak. Mindig gyöngéd, figyelmes, finom volt hozzá. Hacsak egyszor is tudott volna gorombán szólni, akkor azt kiáltotta volna: „Emmi! Elég volt, menj el!" Az anyagi romlás kezdetén nagyon hitte, hogy Emmi végre elhagyja. Tele volt reménységgel. Mindenét elvesztette, de Emminek még megvolt a húsz ruhája, tizenkét pár cipője, százhúsz pár selyemharisnyája, ékszerei, szépsége, fiatalsága. Remélte, hogy a leány ezeket a kétségtelen értékeket megmenti, és ifjúsága számára új pozíciót keres. De csalódott. Emmi érthetetlenül vele maradt akkor is, mikor a ruhái kimentek a divatból, és ékszereit megették, megitták, lelakták.

Zoltán már húsz perce alszik. Boldog álmokat lát. Azt álmodja, hogy Emmi nem találta otthon Hartmann urat, a beraktározási vállalkozót, és leül az irodában, és várja, szakadatlanul várja. Pedig Hartmann úr úgy ment el, hogy többé nem jő vissza, beleugrott a Dunába. Mégis Emmi törhetetlenül várja vissza. Hartmann már Paksnál úszik, és erről – bár napok teltek el, – nem tud senki, sem a családja, se a hatóság, Emmi sem. Ő csak várja Hartmann urat, akit már Noviszád mellett visz a víz. Így telnek a hetek, hónapok, az évek, Hartmann úr már régen beleömlött a Fekete-tengerbe. Zoltán boldogan álmodja álmát, most már aludhat, nem ráncigálja fel többé Emmi. Így teltek el Zoltán éle[50]tének boldog évei egy hatvanperces álomban.

Pedig Emmi már ott állt az álmodó előtt.

Emmi…

Finom jelenség. Alakja az 1930-ik év női alakjával kompromisszumot kötött. Olykor itt-ott eszik, és az édességekről nem tud lemondani. Így hát apró lábaiból kiinduló testét lágy vonal, vezetéssel mindenütt hús párnázza, de azért mégis karcsúnak tűnik. Szép feje van, gesztenye, hajából csak keveset bocsát homlokára, melynek nyíltságát derülten folytatja az alig festett arc, a nedves tekintetű szemek, a finoman metszett száj. Szinte az ártatlanságig emelkedő frissessége mintha kihívóan dacolna e kor tudomásul vett, sőt szentesített romlottságával szemben.

Megcsípte a fiú karját, de az meg sem moccant, mély alvásban röpült az álom szárnyán. De Emmi most már türelmetlenül ébreszgette Zoltánt, és így a fiúnak fel kellett ébrednie. Meredtre nyílt szemei tele voltak rémülettel. Álom volt minden. Itt a való, Hartmann nem úszik a Dunában, Emmi nem ül az irodában, itt áll előtte. Fegyelmeznie kellett magát az éledő hallban. Figyelem nélkül hallgatta Emmi híreit a kegyetlen Hartmannról, akit végre legyőzött, és elhozott tőle kétszáz pengőt. Aprókat nyújtózkodva hallgatta Emmi legközelebbi terveit. A Szigetre mennek vacsorázni, Zoltán már-már visszaesett az ötéves közönybe, de végre megemberelte magát, valahonnan energiát lopva elérkezett a bátorság első mozdulatához. Egyelőre csak megszólalt:

– Nem megyünk a Szigetre. Aludni akarok. Lefekszem… Elég volt. Ebből a szállodából is elég volt. Hazamegyünk.

Emmi megdöbbenve figyelte a férfit, aki nagyon izgatottan viselkedett. Kérlelte, hogy nyugodjék meg, miért viselkedik és beszél zavarosan. De Zoltán izgatottan csak azt hajtogatta: „hazamegyek, aludni akarok.”

A leány szorongón kérdezte a fiút, hogy hova akar „haza”- menni? Csak nem gondol volt irodája megmaradt egyetlen szobájára, mely csak egy lomkamra?

– Igen – szólt konokul Zoltán –, ma visszavonulok a „Tengerentúli” szobába. És te itt maradsz. Maradj itt. Egyedül akarok lenni. Aludni akarok.

A hall közönsége figyelni kezdett. Édesen leste a folytatott párbeszédet, melyből akárki meglássa, nyomban botrány viharzik ki.

A nyomorúságos 1930-ik esztendőben finom hotelek halljaiban sűrűn bonyolódtak te kényes, kínos botrányok, urak nem csak urakat, hanem hölgyeket ütöttek arcon, és viszont. Letört síber nagyságok zavartan hajoltak le leütött szemüvegeikért, és a bordó szőnyegű lépcsőkön estélyi ruhába öltözött párok hisz[51]térikus sivalkodással kergették egymást. Gyönyörűséggel voltak szemtanúi a jeleneteknek azok, akik még nem voltak soron.

De Emmi megadta magát, követte az elinduló fiút, és kiosontak a hall éhes nyilvánossága elől a körútra.

A körút. Itt már lehet hangosan, szenvedélyesen gyűlölködni, támadni, égő szavakat szórni. A botorkáló, fáradt emberek, az utca tetszélete oda se figyelne, ha Zoltán és Emmi folytatnák a harcot, mely imént a fiúból kiindult, belemerítve az évek néma tiltakozása tengerébe.

És mit akart a fiú? Csak aludni akart. Egy álomban eltöltött teljes éjszakáért viaskodott. Emmi ijedten gondolt arra, hogy Zoltán kialussza magát, és ettől oka is volt félni. Pihent éjszaka után bizonyos, hogy megszűnik minden gyávaság és gátlás benne. Meg meri mondani, hogy szakítani akar, és talán úgy is fog cselekedni. Mégis újra megadta magát.

– Igazad van, gyerünk a Tengerentúliba. Van ott egy széles sezlon, két úti takaró, diványpárnák a fejünk alá.

A New-York előtt jártak. A langyos estben a teraszon zsúfolva ült a közönség. Zoltán megint nyilvánosságot kapott, amikor a terasz előtt megállt, és összetett kézzel könyörgött a lánynak, hogy hagyja magára, ez éjjel egyedül akar lenni. Könnyezett. És csak áradt belőle a szó:

– Öt esztendeje vagyok veled. Soha egy éjszakát nem voltál tőlem távol. Öt éve. Az első naptól kezdve készülődöm, hogy tisztázzam az életem veled szemben. Könyörgöm, Emmi, úgy légy jó egyszer, ahogy én szeretném. Váljunk el legalább egy éjszakára!

A fiú szeméből omlottak a könnyek. És a teraszon úgy ömlött el a figyelem, mint az egyik sarkán vízbe mártott kockacukorban a nedvesség. És a figyelemből csak itt-ott fakadt komisz, cinikus, mosoly. A teraszról elindult a részvét a síró férfi felé, és a szemekből elítélő tekintetek égtek a leányra. „A férfi letört, bőgőrongy! A leány friss, ragyogó. Valószínű, hogy ez idegroncs mellett virágzott ki" – állapították meg az egyik asztalnál… „Ez az ügy most kezdődik, mert a fiú sír. 1930-ban a finisnél csak a nő sírhat” – ironizált egy másik asztal, ahol csak asszonyok ültek.

De Emmi végre megállította a fiút, szavait és könnyeit. Megígérte, hogy magára hagyja, csak hazakíséri, rendet csinál, aztán elmegy. Mosolyogva emelte fel Zoltán leejtett kesztyűjét, aztán belekarolt, és kedveskedve vezette el a terasz mellett, ahonnan csodálkozásba merülten bámultak utánuk. Elindultak a Tengerentúli lakásra.

II.

A Tengerentúli szállítmányozási részvénytársaság 1923-ban alakít meg. Részvényeit a tőzsdén is jegyezték. Nagyszerű papiros [52] volt, és tőzsdenyelven „Te-Tú-nak nevezték. A Te-Tú mindjárt az induláskor száz tisztviselőt alkalmazott, bár soha egy csolnakban elférő árut sem szállított a tengeren túlra, sem tengeren innen. A hangos című vállalatnak értékpapírokon és valutákon kívül más szállítanivalója nem volt, de ez áruban a készlet bőséges volt, annyi, hogyha tengert nem is, de Dunát rekeszteni lehetett volna, különösen az értékpapírokból. Mégis mind el lehetett adni, sőt a készletnél még többet is. „Apja meg sem született, és fia már a háztetőn nyargal! Mi ez?”– teszi fel a kérdést az elemi iskola első osztályú könyve. „Füst” – oldja meg a kérdést a tankönyv… Igen, kitaláltak egy részvénytársasági címet, és még nem történt a keresztelésnél egyéb, és máris a kapkodták a papírjait. És a kitalált „cím” már új alcímeket gründolt. A nem létező apavállalatnak már fiú, és leányintézetei voltak. Ez mind sok részvényt termelt. Nem létező apaintézetek nem létező és leányintézetekkel vérfertőztek… A háztetőn nyargalt már a füst, mely csodálatosan nem égette senki szemét. Évek sorja múlt el, míg végre a füstből kitört a láng, mely fölégette egy társadalom tetőzetét, és a leégés még most is tart… tart, le egészen mélypont alá, melynek mélységét ki sem lehet mérni.

De e tragikus machinációkhoz mindig egészséges pénzt hívtak segítségül, és a Te-Tu alapját is egy egészséges pénzzel rendelkező ember teremtette meg. Ez a pénzember Siró Zoltán volt. A fiú apjától kapta a pénzt, nem is nagyon sokat, de éppen elegendőt ahhoz, hogy egy konjunktúra-intézmény kereteit kiépítsék vele. Aztán megint kellett egy kis valódi pénz, és Siró Zoltán elhozta. Ellenértékül őt ültették be a vezérigazgatói székbe. Az nem volt akadály, hogy Zoltán csak huszonhárom éves volt, sohse volt kereskedő, hogy gazdasági szakismeretek teljesen hiányoztak belőle. A vállalkozás igazi gazdáinál ez mind csak előnyt jelentett. És látszólag nem is történt semmi hiba. A vállalathoz dőlt a pénz. A komitensek elhozták a fedezetet. Nagy volt a bizalom. Ezekben az időkben mindenki bízott a másikban. Így történt, hogy a vállalat annyit keresett, hogy intézeti palotát is vásárolhatott, és a szörnyű lakásínség idején. Siró Zoltán szeretőjével egy ötszobás lakást szállt meg, melynek ajtajára ki volt szegezve a tábla: „Vezérigazgató lakása”.

Vezérigazgató! A háború utáni évek karrierjei e címben specializálódtak. A kávéházban a jól öltözködő vendégeknek „igazgató úr” megszólítással udvaroltak a pincérek. Vezérigazgató. Ez a szó magasztosította, fényesítette, gúnyolta, gyanúsította az embereket.

Lám, Zoltán is huszonhárom éves korában megszerezte ezt a rangot, és e magas rangjában részt vett a tönkrement, lerongyolt, vesztett háború utáni Budapest hazug életében, ahol mindenki abból [53] élt, uralkodott, lebzselt, züllött, ami pusztulásnak indult: erkölcs, hit, hűség, valuta.

Az irodalom, színház, művészet műveletlen, neveletlen, rossz ízlésű emberek konfidensévé süllyedt. Az emberek elfelejtettek rendesen beszélni. Harminc-negyven szóból állt a szótáruk. Néhány részvény nevét emlegették. Ebédnél, kávéházban, tánc közben, csókok közt lihegve szónyomorékokat ropogtattak: „Ganz, dan. Teudl dit. Ufa. Ofa. Nova…” S mindenek tetejében: „Bank! Bank!” Ebben az időben tizenhat éves gyerekek bankirodákban diszponensekkel tárgyaltak, és hétéves gyerektől kérdezte a tanító: „Két darab ezres, meg három darab ezres hány ezres?”

A képzelet létráján ijesztő rohanással nyargaltak felfelé a számok, és elhanyagolható mennyiséggé vált a millió.

A pénz meghalt, és az emberek, mint hiénák, a pénz hulláját, mely egyre jobban püffedt, szörnyű fertőzéssel rágták el egymástól.

Az utcasarkokon, kávéházak, vendéglők helyén ragyogó bankok nyíltak, melyek pénztár-ablakai előtt egy nagyváros minden népe tolongott, és mint hazárd kártyások rakták le tétjeiket.

Ezek az évek voltak a vezérigazgatók korszaka. Ezekben az években robogott ki éjente a vezérigazgató kíséretével az éjszakába. Tündéri látvány volt a nagyvárosi éjszaka. E kor hősei, ha a nő úgy diktálta, éjszaka kinyitották az autókereskedő és a szőrmeárus boltját, és vásároltak a drága nő kívánsága szerint. Mulatók az örömkergetés kakofóniájától harsogtak, és csörömpölt minden ez utolsó delíriumban. Úgy látszott, hogy itt soha, de soha nem következik be a hűvös hajnal, és nem kel fel többé az édes, drága, teremtő munka…

De elmúltak a konjunktúrák, az intézetek likvidáltak. Kialakult egy új társadalmi osztály, az állás nélküli vezérigazgatók osztálya. Siró Zoltán intézete is likvidált. Ma már csak egy szoba maradt meg belőle. Ez a szoba kietlenül hirdeti a bukást. Az egyik sarokban néhány üzleti könyv hever. Pókhálósak. Már régen nem keres bennük adatokat sem a bíró, sem a hitelező. Középen hanyagul bezárt bőröndökből női ruhák csücskösödnek ki. A falon egy uniformis kép: Zoltán főhadnagyi rangban. Ott lóg még egy figyelmeztető tábla: „Az idő pénz!” A padlón gyertyacseppek, melyek mutatják az olykori éjszakai látogató útját a sezlonig.

*

Emmi egy bőröndben turkál. Zoltán a sezlonon hever. A leányra les, aki végre elébe áll, és halkan mondja:

– Hát elmegyek…

– Menj, édes Emmi!

– Zoltán… Nagyon szeretlek. [54]

– Igen… Tudom… Nagyon fáj… Én még sosem szerettem senkit… Gyere el holnap! Jó volna, ha csak holnapután jönnél. Nem volna baj, ha soha többet nem kéresnél. Neked volna jobb. Mit tudod te, kivel akartál együtt élni. Soha semmi szükségét nem éreztem, hogy neked magamról egészen belülről valamit mondjak. Mondtam-e csak egy mondatot is magamról? Mit tudsz rólam? Csak az alsó és felsőruháimat, minden fajta étvágyamat, köhögésemet és buta tájékozatlanságomat ismered.

A leány remegve válaszolt:

– Erre én sose gondoltam. Ez a pár év elszaladt. Mindig más dolgod volt. Kezdetben minden jól ment, igazán csak az utolsó évben nem volt barátságos a helyzetünk. És igen, mi mindig beszélgettünk egymással, de mindig csak arról, amiről te akartál. Kezdetben azokról, akik kevesebbet keresnek, mint te, mostanában azokról, akik még nyomorultabb helyzetben vannak, mint mi. Te szívesen beszéltél erről s én azt hittem, hogy ez téged kielégít, s más beszélnivalód velem nincsen. Most azt mondod, hogy nem tudom, ki vagy. Istenem, hát mit tudjak felőled? Hiszen szeretlek.

Zoltán felemelkedett, gyengéden megsimogatta a leányt.

– Ne… Most hagyjuk… Menj, Emmi, holnap várlak. Ne nevess ki… ez nem rögeszme… Fáradt vagyok, szívet tépően álmos vagyok. Nem is vagyok.

A fiú arca az utolsó szavaknál grimaszos mosolyba gyűrődött, és talán nem is érezte a föléje hajló leány csókját.

*

Emmi este nyolc óratájt ért le az utcára. Nem volt kedve szállodai szobájában tölteni az éjszakát. Elhatározta, hogy meg látogatja szüleit. Lassú léptekkel haladt a családi otthon felé. Szülei messze, a Thököly út végén laktak, ahova a Teréz körútról két évvel ezelőtt nagyon leverten hurcolkodtak el. De kellett nekik nagyon a harmincmilliós lelépési díj, amiért ötszobás lakásukat eladták. Emmi ebben a lakásban csak egyszer látogatta meg őket, annak is van már másfél esztendeje, akkor is csak azért járt otthon, hogy az okmányait elkérje, mert olyan hiú remények éledtek benne, hogy Zoltán feleségül veszi. Most ismét hazamegy, éjszakai menedéket kérni. Emmi nem volt rossz gyerek, ha távolról is, de jó viszonyban élt szüleivel, bátyjával, és ha kellett és tudott, mindig segített rajtuk.

Nem ült villamosra, örült, hogy még húsz percbe is telik, míg hazaér. Addig senki sem zavarja meg abban, hogy majd megszakad a szíve…

Mégis elérkezett a Thököly úti házhoz, és mindjárt felért a második emeletre…

III.

Emmi apja ifjúkorában a Kereskedő Segédek Egyesülete pénzbeszedője volt. Az 1901. évi képviselő választásokon váratlanúl [55] nagy szerephez jutott. Részt vett a Radoca–Vázsonyi választási harcban. Egyike volt a legügyesebb, a legjobbtorku, a leghasznosabb korteseknek, természetesen Vázsonyi Vilmos oldalán. A dicső kimenetelű harc a derék kortesnek, Salgó Miksának is nagy sikert hozott. Kinevezték a városházára kezelőtisztnek. Hivatalában nagyon megbecsülte magát, szorgalmas, pontos munkás volt. Tisztelte a rendet, hivatalában pontos időben megjelent, és onnan idő előtt sose távozott. Minden munkát vállalt, és hibátlanul teljesített. Különösen nagyszerűen tudott kimutatásokat készíteni, melyeket kitűnő szimmetria- és színérzékkel, piros és fekete vonalazású keretekbe foglalt. Jutalma nem maradt el, állásában véglegesítették, így hát teljesedésbe ment nagy álma: a biztos, nyugdíjas állás. Boldogan vitte meg a sorsdöntő hírt feleségének, és még fiacskáját, a négyéves Edét is külön szónoklattal nyugtatta meg, hogy most már módjában áll őt nagy emberré nevelni. Salgóné nagyra tartotta ura pozícióját, és segített is neki a méltóság fennhordásában. A kedves asszony kezdett társadalmi életet élni, és az urától megtanulta, hogy hogyan kell a bőbeszédűséget formába önteni, ezért a kerületi Nőegylet és az Abbázia kávéház legélénkebb hangvivői közé emelkedett. Azt természetesen elhatározta, hogy Edén kívül több gyermeke nem lesz; de ez a terve nem sikerült, hogy, hogy nem, 1906-ban Emmi megszületett.

A második gyerekkel megnőtték a gondok, és az Salgó Miksát új feladatokra, helyesebben még fokozottabb szorgalomra serkentette. Kollégái elől szinte ellopta a munkát, amit azok éppoly örömmel tűrtek, mint ahogy irigykedtek, amikor Salgót érdemei jutalmául fontos munkakörben a közélelmezési osztályba helyezték át.

Salgó éppen idejében, 1912-ben érkezett meg karrierje ez állomására. Két év alatt módjában volt itt nélkülözhetetlenségét bebizonyítania. 1914 augusztusában tehát szó sem lehetett arról, hogy a harctérre vonuljon. Közérdekből itthon tartották. És ez nem minden. A háború nyomorúsága hamarosan megszülte a közélelmezési szemeket, melyek egyre-másra bocsátották ki a liszt-, kenyér-, tej- és cukorjegyeket. Ebből sok hivatali rendetlenség támadt, míg végre Salgó Miksa felé irányultak a hivatali szernek; és a derék férfi egyszerre csak ott állt az ínség adminisztrálása élén. A jó tisztviselő igazi jutalmát nyerte el Salgó, rábízták a népet, egy milliós lakosságú város követelőző gyomrának kellett naponta elsősegélyt nyújtania. Nagy dolog ez. Ennyi és ennyi az étel-gyógyszer. A recepteket becsületesen, pontosain kell szétosztani. Salgó nem aktákat intéz el, nem tolhatja az elintézést egy hétre sem el. Minden napra ki kell adni a szenvedő embereknek a receptet.

És Salgó kitűnően dolgozott. Nem sajnálta sem a maga, sem a beosztott hivatalnokok idejét. Salgó dicsősége volt, hogy min[56]denki könnyen, bonyodalom, időveszteség nélkül megkapta élelmezési jegyeit. Arról viszont nem tehetett, hogy a jegyekre a nagy tolongás miatt csak idegfoszlató várakozás után szolgálták ki az élelmiszereket.

Salgó tisztessége sok vívódás után megingott. Eleinte csak dupla adagokra szóló jegyeket hordott haza a hivatalból. Ezt is igen ártatlan okból tette. Szenvedélyes szivaros volt, és Ede fia is cigarettázott már. De a dohány, különösen a finom szivar, eltűnt a trafikokból. Salgó negyvenkét éves volt, és egyetlen mélységes szenvedélye már csak a szivar volt. A trabukó volt életének tartalma, parázsló szenvedélye, abban izzott erotikája volt. A nagy szenvedélyek gyakran aljasságokra vetemítik az embert, és Salgó nem is tudta, hogy becsülete néhány darab trabukón bukott el. Cukorjegyeket cserélt szivarokért. Jó ideig csak kicsinyben mentek üzelmei. Titkos úton érkezett, finom szövetekből öltözködött apa, anya és gyermekek. Éttermekben, kávéházakban csodálatos ételeket szolgáltak fel számukra. És Salgónéról a nagy terézvárosi bérház minden lakója irigyen állapította meg, hogy nem érzi meg a háborút, sőt egyenesen jót tesz neki. E pletykakörben azt hirdették, hogy lakásukban, a pincében vagonszámra áll a liszt, ládaszámra a cukor, és a szekrényben az ezresek százai bújnak meg. De ez még nem így volt igaz. Annyira nem, hogy Salgóék arra merészkedtek, hogy a házból elköltözködtek. A nagy nyilvánosság ellenőrizhette, hogy csupán a húszéves kétszobás bútorokat hordatták el. De azt mégis mindenki tudta, hogy az öreg bútorokat eladták, és az új, Teréz körúti fürdőszobás, utcai lakásukat új bútorokkal rendezték be.

Salgóné az Abbáziában mentegetőzve magyarázta, hogy húszéves házasság alatt minden elpusztult, de Miksa a legderekabb férj, új gondokat szed a nyakába, adósságot csinál csak azért, hogy kis otthonát rendbehozza.

Ede ekkor már a tizennyolcadik évébe lépett. Érettségi vizsga és katonai sorozás előtt állt. A családban nagy volt az izgalom, mert ha Ede az érettségin megbukik, nem lehet önkéntes, közönséges katona lesz belőle. És Saigoné azt hitte, hogy a közkatonákat a háborúban mind agyonlövik, de az önkéntesek alig lépnek egyett-kettőt, máris hadnagyokká válnak és a háborút csak az újságban olvassák. És Ede igen közel állt a bukáshoz, viszont az is bizonyos volt, hogy Edét besorozzák, mert szörnyen egészséges volt.

A fenyegető csapástál való félelem súlyos tanácskozásokat váltott ki a családban. De Salgóné ájuldozásai és Ede pesszimizmusa csak mosolyra derítették az apát. Egy ilyen viharos tanácskozásban eltöltött éjszakát követő szép májusi reggelen nyolc óra tájt Salgó hivatalába bandukolva mosolyogva ment el a [57] napi élelemért összegyűlt tömeg mellett. Nem szabad Salgót meggyanúsítani, ő nem a hajnal óta gyülekező és a rendőrök által páros sorban felállított embereken mosolygott, hanem a feleségén, a fián, akiket olyan páni félelem fogott el ama vacak érettségi miatt. Lenézte az egész ügyet. Ha ő akarja, Ede még a vizsgákra sem megy el, mégis kap bizonyítványt.

Sajgó már teljesein elromlott.

Délután a kaszinóban együtt kártyázott Ede osztályfőnökével. Ez a tanár nem romlott még el egészen, de mit tegyen? Fizetéséből egy hétig sem tudna megélni. Megélni, enni rendesen, ki nem akarna? És az élet elleni blokádot csak megalkuvás, apró hitványságok árán lehetett ez idő tájt ledönteni. Ki csodálkoznék ezen ma, amikor már tudjuk, hogy országok adták el így magukat csak azért, hogy a blokád megszűnjék, a nép ehessék, meleg ruhába öltözhessék, asszonyok selyemhez, a gyerekek narancshoz, az újságkiadók papiroshoz jussanak, és útlevelet adjanak a szülők sírjához…

Ede megúszta az érettségi vizsgálatokat, és bevonult katonának. A liszt-, a cukor-, a tejjegyek kurzusa egyre emelkedett, így hát Ede katonáskodása gyöngyélet volt. Egyszer még a front közelébe elvitték autón, ezért kitüntetést is kapott.

Salgóéknak nem volt többé gondjuk a fiukra. Ki tudta ő magát ebben a vészes zűrzavarban húzni. A szülők minden figyelme Emmi felé fordult, aki ekkor már tizenkét éves volt. A kislányt a legpazarabb élettel halmozták el. Ízléstelenül, de drágán rendeztek be neki külön szobát. Nemes márkájú zongorát kapott, de a szülők külön éltek kislányuktól, alaposan belemerültek az itthon maradottak háborús vigasságába. Emmi ezért kedvezőbb feltételek mellett fejlődött, szinte elütött a családjától, vagy talán az apja hajdani szorgalmát örökölte, és ezért jó tanuló volt ez az okos kislány. Nem is volt szükséges az ő érdekében a tanárnők között különféle kosztjegyeket osztogatni. De Salgóné mégis osztogatott. Az anyai szív hiúsága szerepet követelt a leánya, vagy amint kiderült, a maga számára. Mert hát a felső leányiskola növendékei gyakran rendeztek a sebesült, a vak katonák javára iskolai ünnepélyeket, és Salgóné a jegyek árán vitte keresztül, hogy Emmi az élőképekben kezdetben a törpék közt a Hófehérkét, később az Éj Királynőjét jelenítse meg. Salgóné lassankint a nemes munka organizációját teljesen megkaparintotta, és híressé vált zsúrjain már ő döntött mindenben. E zsúrokon, melyek vacsorákká szélesedtek ki, egyre jobban tolongtak az emberek, katonák és jó nevű polgárok egyaránt minden kényeskedés nélkül fogadták el Salgóék meghívását.