Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

Úgy hullott rám az éjszaka, mint a lehelet. Sárga csillagainak fénye megtört, és leesett meztelen testemről. Előttem, görcsös füzesek alatt a kis folyó folydogált sűrű, piszkos vizével lassan, csendesen, és vitte hátán a hínárt meg a kalap alakú vízi leveleket. Hosszú árnyékom a víz képére esett és megremegett, mint a kiáltásom:

– Hó, hahó! Ki itt az úr az éjszaka vizén?!

A hangom, ahogy elröpült messzi irányba, felköltötte az alvó madarakat, békákat. Azután nagy karikák rajzolódtak a vízre, mert ijedt, vörös szemű békák ugrottak fel álmosan rejtekhelyükről. A rozzant híd nem messze tőlem néha megropogott egy-egy unottan botorkáló kocsi alatt, s szembe velem, a túlsó parton egy kereszt állt, Krisztusnak megrokkant gipszteste kifestve rajta. Csak egy karja volt, mint a háborús rokkantaknak, és egy lába. Szinte nevetséges volt, ahogy itt lógott a kereszten lehervadt fejjel, egy karral és egy lábbal. A hold is kacagott az égen, ahogy vörös pofáját kimutatta nagy sárga fogaival és komikus szájával, amely a füléig ért.

– Érdekes, mi? – szóltam a holdhoz, aki erre közelebb jött, és piros lámpájával rávilágított a keresztre.

– Hol hagytad a lábadat, koma? – röhögött, és röhögtem én is.

– Ha legalább a karja megvolna – kacsintottam a holdra –, de így félni kell, hogy egyszer egy erős szélroham letépi, mert nem tud megkapaszkodni – és összetörik darabokra.

– Ne féltsd te őt! Azért isten, hogy vigyázzon magára – válaszolt a hold, és így tréfálkoztunk tovább a csillogó víz fölött a hold meg én. Akkor aztán piros lámpáját másfelé fordította, jobbra meg balra, mintha keresne valakit, akivel talán folytathatná a tréfálkozást.

– Na, megyek, mert még dolgom van. A nap úgyis szemrehányásokkal illet, hogy mindig elkések. De hát tehetek én róla, hogy nyár van, és így neki több dolga van? Télen viszont ő alszik. No, jó éjszakát!

Megvillogtatta gyér fogait, és elhúzta a száját barátságosan, amikor elment egy felhőbe burkolózva. Egyedül voltam újra a fűzfákkal és a zöld vízzel, aki rabló hátán a hínárszigeteket hordta, meg a kereszttel, amely úgy feszült neki az éjszaká[45]nak sánta lábával, mintha az égig akarna törni. S egy pillanatig úgy is tűnt, mintha felágaskodott, megnyúlt volna hatalmasra, áttörve a nehéz légréteget. Kellemetlen gondolat volt, és nem gyötrődtem tovább vele. Testem forró volt, mint a parázs, a bőröm égett. Egyetlen mozdulattal belevetettem magamat a vízbe. A zöld víz és a ragadós hínár úgy tapadt hozzám, mint szerelmesem a csókok örömei alatt. Prüszköltem, és ráztam a vizet magamról. Alábuktam olajos felületén le, egészen gödrös talajáig, majd újra meg újra feljöttem a csillagok fénye alá. Egyszerre csak, amint ösztönösen hátranéztem, egy testet láttam a víz színén feküdni mozdulatlanul. Hosszú, sárga test volt, és mintha világított volna, mint a lassan égő viasz. Megijedtem, mert hiszen az előbb még senki se volt a közelemben. Rettenetes érzés volt. Nem tudtam, a partra ússzak-e, vagy az ember felé, aki mozdulatlanul feküdt a víz színén. Az első percekben ilyen fejvesztett voltam. De akkor eszembe ötlött hirtelen, hátha valami hulla lesz, melyet messziről hozott ide a víz. Valami öngyilkos, aki így utazik hínáros ágyon, az olajos víz színén. Mindenekelőtt kiúsztam a partra, mert rémületem így is kimondhatatlan volt. De nem hagyott nyugtot a gondolat, hátha mégse halott, és rászóltam:

– Halló! Ember, jó ember, ki vagy?! – Erre egy kissé mintha megmozdult volna egyik karjával. Akkor hát mégis él. Rákiáltottam még egyszer, most már a rémülettől türelmetlenül:

– Ember! Beszélj, ha élsz. Beszélj, vagy vigyen el az ördög! – Egy szót sem szólt. Erre okos ötletem támadt. Felkaptam egy göröngyöt a lábaim alól, és megdobtam vele. Valahol a fején koppant, és utána elmerült. De feljött abban a pillanatban újra, és láttam levegő után kapkodni.

Nem halaszthattam tovább. Talán egy eszméletlen ember, aki azonban még él. Beugrottam a vízbe. Néhány csapással elértem! Megragadtam nagy hajánál, és húztam ki a vízből. Hosszúkás, sovány, sápadt arca volt. Szemei lecsukódva. Mindez csak egy pillanatig tartott, hogy megnézhettem az arcát. Utána már újra elmerült. Rettentő harcot kellett vívnom. A haját nem engedtem el. Kezem köré csavartam, és húztam teljes erőmből, míg a másik kezemmel szeltem a vizet, és igyekeztem a part felé.

Hosszú kínlódás után mégis sikerült. Kivonszoltam a partra, s lefektettem a fűre, szembe a csillagos éggel. Azután rázni kezdtem mellén a ruhát.

– Ember! Térj magadhoz! Ébredj fel! – Meg se moccant. De ebben a pillanatban ért vissza a hold és lámpájával ránk világított. Megnéztem jobban az embert, akinek megmentettem az életét. Kékcsíkos ing volt rajta meg egy olcsó nadrág. Ez volt az egész öltözéke. S csontos térde kikandikált a nadrágján. Fáradtan ültem le mellé. [46]

– Te nem tudtod felkelteni – szólt le a hold –, de én mindjárt felébresztem. – És még jobban ránk világított. A nap nem tudott ilyen világosságot teremteni.

– Ki ez az ember? – kérdeztem a holdat.

– Ó, én nagyon jól ismerem, és te is sokat hallottál már róla. Sokat virrasztottam fölötte. Különben ő majd megmondja neked, hogy kicsoda.

Ebben a pillanatban az ember tényleg felnyitotta a szemeit. Lassan, bágyadtan, mint a betegek.

– Ébredj fel, ébredj! – ráztam meg újra. – Ki vagy? – szóltam ismét türelmetlenül, mert most már kétségtelen volt, hogy magához tért.

– Ha én nem volnék – szólalt meg szelíd hangon –, nem volna senki e földön. Nem volnál te se, sem a hold az égen.

Nevetnem kellett.

–Megbolondultál, ember, hogy így beszélsz? Az imént még eszméletlenül feküdtél a vízen. Vagy talán ez a hála, amiért megmentettem az életedet? – Halkan, fáradtan válaszolt:

– Az én életem az örökkévalóság, és atyám kezében van, aki nem veszejt el soha engem, mert én vagyok a Béke, én vagyok az ács fia, aki éket verek a Rosszba, és megrepesztem azt.

– Nézd, öregem, engem nem állítasz a falhoz. Éppen eleget olvastam a bibliát, és láttam az emberi nyomorúságot. Nekem ne mesélj! Úgy látszik, megbolondultál ebben a hideg vízben… Még folytatni akartam a mondókámat, de akkor láttam, hogy az ember, aki az előbb még itt feküdt előttem a füvön – eltűnt. Eltűnt a szemeim elől, és nem látom sehol. Félelem fogott el, megmagyarázhatatlan rémület.

– Ember, hol vagy?! Várj! Hiszen még akartam valamit mondani. Ember! Én nem akartalak megbántani.

Sehol semmi nesz, csak a kétségbeesés és a gyötrődés, ez a marcangoló egyedüllét hatalmasodik el egyre jobban rajtam. Homlokom majd megrepedt, szemeim csakhogy ki nem estek a láztól. S ahogy a hold rám világított, mintha minden valami más színt és más alakot kapott volna körülöttem.

Gyorsan ész nélkül öltözni kezdtem. Oda kellett nézzek a keresztre, és rettenetes képet látnom. A gipsz-Krisztus csonka karjából és lábából vér folyt. Sűrű, vörös vér.

Ez sok volt. Most már nem bírtam tovább. Minden erőmből futottam a híd felé, ahol éppen akkor ment át nagy ujujuval a lakodalmas szekér.

– Mért vagy úgy megrémülve, pajtás? – szólt utánam a hold az égről. – Játék volt az egész. Unatkoztam, és elhatároztam, hogy [47] egy kissé majd megtréfállak. És sikerült is. Mondhatom, nagy szerűen sikerült.

Nevetett. Vörös pofája egészen eltorzult a nagy nevetésbe. Potrohos hasa is reszketett az őrült hahotázástól.

Végül nekem is nevetnem kellett. De hangomban volt valami fájdalmas durvaság, rettenetes volt a nevetésem, olyan, mint az őrülteké, és hideg verejtéket hozott a homlokomra.