Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

Dudás Kálmán: Ősz

Most hullnak el a legyek, mint apró akkordok,
s a tikkadt utak a lomha erdőszélen
esőt sóhajtoznak kanyargva fehéren;
a hegyek ruhája aranyló, hűvös fagyal,
s a csupasz szurdokból ébredt szellő íze fanyar
(mint elsöpört áljmok illata unt valóság tövén),
az erdő nagy, szennyes-sárga sörény,
s most pereg ki fölötte az őszalkony barna lelke,
máshol a hamvas, horpadt ég-arcon szerte
rubinszegélyű felhők szétszórt rongyai csüngnek sután;
őszi sirámok fanyar uszálya leng a folyóra
(a folyó ájult néma, mint vágyak hattyúi elsírt dal után)
Az estelőben sajgó sejtelmek selymes serege susog, susog,
s halált-bugyogó szín-tremolákkal
seszínű meztelenné árvul a föld;
valahonnan a Végtelenből ezüst-szőke-hajú, pilledt ködkórusok
sírnak ide bús-bús halálmelódiákkal…
A kifestett rózsák – mint érett asszonytestek –
halálra-hervadnak október mérges csókleheletében;
– most e nagy, sápadt, szép halálzenében
szeretném lefogni, mert szeretlek, szeretlek, szeretlek!
lelkeden lengő, ájult pillangóját szerelmednek,
s odatűzném, Édes,
tűnő ifjúságom bús gobelinjéhez:
minden-fölszépítő aranyló keretnek…