Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

Fekete Lajos: Valaki megáll és kérdez

A huszadik század derekán valaki megáll
és kérdez: hol vagytok, őseim?…
– Hol vagytok őseim? – kiáltom szerte a szókat,
a mezőn, nyárvégen, villámvert, korhadt
fa alatt. Mellettem virág fesel, kései rózsa,
a fű már fonnyadt a lábam alatt, hajnalban
eső volt, s egy elázott méh dong, vergődik egy kóró
lelankadt, gyöngycsöppes ágán, majd felrepül kezemre,
felkúszik ujjaim körmös hegyén, aztán beletéved
a tenyerembe, és megszúr. Egyet szisszenek: fáj,
s a szúrás helyén most kibuggyan a vérem: élek!
Élek! – A vérem meleg és piros. Benne élek
e bágyadt rohanásban: a napfénytől porzó
nyárvégi reggelben, az ősz elé rohanó, hervadt
mezőn, s kiáltok még egyszer: hol vagytok, őseim?
A messzire szakadt unoka szint’ innen kérdez,
innen: a huszadik század derekáról: hol vagytok,
őseim?… Kik voltatok, akiknek csókja,
torz szerelme, vágyakból tépett, vad lihegése
az ismeretlen, ős messziségből, a rengeteg idő
mai végére egész idáig szeretett. –
Hegyrengető, völgyrengető, vállrengető, faragatlan,
nagy mozdulataitok mely táján történt az örök-
idején messzi világnak? – Mért nem hagytatok
hírt, jelet, nyomot; akár egy csiszolt kavicsot,
egy kőbe torzult, megriadt arcot, egy idáig érő,
ijedt kiáltást, – olyat, amilyet hördültetek
meghökkent jaj közt, amikor vad elől futottatok.
Mi volt bánatotok, és mi volt a vígságtok?
Hogy öleltétek az asszonyt? Hogy feledkeztetek
apáink asszonyteperő izmai alá?
Hogy… és hogy… Száz hogy és hogy…
Ha tudnátok, micsoda fájdalom nem tudni tovább,
mint a legutolsó ősz nagyapánkig…
Messzi őseim – egyszer idézlek álmaimban,
hogy számon kérhessem a könnyelmű percet, [43]
a magamat nemző könnyelmű percet, amellyel
útra küldtetek. Messzi, nagy útra,idegen útra
egész idáig, ebbe a napos reggelbe;
ebbe az ősz elé rohanó, hervadt mezőbe,
amelyen állok a huszadik század derekán,
egy villámvert, korhadt fa alatt, s kiáltom szerte:
hol vagytok, őseim?…