Régi költők példájára meg nem dicsérlek,
hajad illanó színét én meg nem énekelem,
szemed fényét nem fényképezem töredező képbe,
s forró szájadról nem zengek csókos himnuszokat.
Kezed szirmát versvázában meg nem őrizhetem,
s nem rögzítek színt, fényt, meleget és formát
sárguló papírra;
de énekellek téged, ami túl vagy mind ezen,
örökvirág vagy, s méhesztendőcskék döngicsélve járnak hozzád,
s mit együtt láttunk, az alkonyat bronzszépsége,
folyók vidám hátáról ahogy előfut,
vállról vállra emel s ezer alkonyat
röpít előre múlhatatlanul.
Csókjaid forróján életek miriádja sütkérezik,
kedves, te túl vagy mindenen,
s lábad előtt a halál sötét kutyája immár
juhászodottan fekszik, s a végtelenbe bámul.
Hajadból erdőgenerációk egymásra rétegződő élete
s friss illata hullámzik elő,
s szemedből a napok örök körfutása int.
Kezed szirmán ezredévek újuló pázsitja hűsen bársonyoz,
s az élet kórusában soha ki nem húnyó dal te vagy.
Nő vagy és ember,
testvér, barát és kedves,
forró szeretőm,
mindennap újra nászra kelsz velem,
s asszonyiságod teljével mindennap bőven ajándékozol.
Kedves, te vagy, ki velem folyton újra indulsz,
s indultál, mikor ősapánk gerincén voltunk forró rezzenés
s indultál, midőn anyám méhében már föléreztem jöttöd.
S velem leszel, ha elmúlásom csendjében egykor
áradó testem hamvai fölött ott virrasztasz a csillagokkal együtt
Elfogyhatatlanul s elhagyhatatlanul. |
Fejlesztette: GAS Softwares