Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

Költői magányod műhelytitka
Csak úgy rejt mindent, mint a kalitka:
drótfalakkal s üvegablakokkal.
Kár oly nagyra lenni a titokkal,
mert a dróton át mindenki láthat,
s hidd el, barátom – dróton s üvegen
rövidlátó tekintet is áthat.
E költő-magány s műhelytitokban
verseket forralsz kis lombikokban;
s míg csönded őrzik hű komondorok,
nagy hókusz-pókusz közt elkészülnek
a versképletek és a verssorok…

De ha mégis megkörnyezi házad
kérő szóval egy koldus vagy barát,
a műhely titkos, gőgös, fagyos lesz,
mint havas csúcsával az Ararát.
De te álmodsz emberszeretetről,
verseid fő eleme a jóság:
vegyítesz egy kicsit abból, ebből,
míg úgy véled, versed már valóság.
Pedig éhgyötrelmet teli hassal
és nyomort álmodni úri göncben,
vers-szóért futni a patikába
(vagy rímet böngészni: „bába”, „lába”),
már nem egészen költői dolog.

De mert tudjuk, hogy nálad a hangsúly
legfőképpen a bőségen forog,
az alkotás szárnyain csak szállj föl,
s szaporodjanak a rímek, sorok:
kot-kot-kot-kot-kot-kodács,
minden napra egy tojás;
minden napra egy tojás;
költő, szállj föl: hess, hess, hess,
minden napra három vers. [41]

Egy verset a jóságért,
kettőt a hiúságért:
az előbbit álmodjad,
más kettőben magadat
nevezd el prófétának.
S ha majd ál-prófétálnak
hamis sorok és rímek,
lesznek méltó társaid:
ál-barátok, ál-hívek.

Műhelytitkod nem titok,
én majd mégis sunyitok,
hunyorítom szememet
és amíg te kevered,
kavarod a mérgeket,
kiállok a kapuba,
s hangosan kiabálom:
itt a nagy vers-vegyészet,
fújjátok csak, zenészek!
Hepide és Hepuda,
no, most szóljon a duda!….