Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

Már nem is tudom: mennyi ideje vándoroltam. Régen elhagytam az utolsó falut, s régen találkoztam az utolsó kocsival.

Óra nem volt nálam, még az út elején elvesztettem. A rám sötétedő éjszakákból rám virradó nappalokba léptem át, s egymásba folyó nappalokon és éjszakákon át vándoroltam. S közben elfelejtettem a napokat, és elvesztettem az időt.

Csak mentem egyenesen előre, magam előtt láttam a vörhenyes, végtelen, őszi pusztát, a délutánok halavány derengését, az országút hosszú, sárga, egyenes csíkját s a föld pereméig sorakozó nyárfákat. S éreztem, hogy marja és horzsolja az éles, északi szél arcomat és didergő testemet. S mégis úgy tetszett, hogy semminek sincs köze a valósághoz: minden bizonytalanságban lebeg, olyan, mint egy vászonra vetített, reszkető kép, melyet a következő pillanat elfújhat – örök sötétségbe téphet. Magam sem voltam több bizonytalan lebegésnél, s a nap csak felfestett visszfénye egy távoli napnak – vőrösizzó fényreszketés a nyugati ég alján.

A legkülönösebb az volt a dologban, hogy mialatt előrehaladtan a jegenyesor jobbról és balról ugyanabban a tempóban visszafelé baktatott.

Nem tudom, meddig mentem még, csak a szembetámadó szél egyre erősebben vágott. Lassan közeledett az alkony. A fáradtan szekerező nap kocsirúdja nyugatnak hajlott, s a földhöz ütődött.

Ekkor hirtelen jobbra tértem, a barnuló, giz-gazos mezőre, ahol minduntalan szúrós szederinda, vadkomló és koldustetű akasztotta járásomat. De azért csak továbbhaladtam, bár a nyugati ég alján felgyújtott, óriási máglya már parázsba omlott.

Nem tudom, meddig botorkáltam még, mikor a lassan szétterülő félhomályban – északkeletnek csapott véggel – nádfedeles házat pillantottam meg. Jobb kéz felől, valamivel odébb: házak derengtek a szürkületben. De ebben nem voltam egészen bizonyos. A nádfödeles viskót azonban tisztán láttam. Az volt az utolsó ház. Egészen kiesett a pusztába, szinte kihullott az elhagyatottságba.

Részvéttel közeledtem felé.

Alacsony kapuféle állta utamat: nyomorúságos, palánkszerű alkotmány. Két görcsös kapufa s három-négy hosszú, girbe-görbe [39] dorong – csak úgy áthajítva és hevenyészetten rászegelve. Könnyedén elhúztam, és beléptem az udvarra.

Arasznyi volt az egész, s rettentően sivár. Hiányzott belőle minden élet. De a kerítés szélén, a pusztaság szomszédságában ácsorgó eperfát sohasem fogom elfeledni. Ahogy két csonka, tépett karját meredten felfelé nyújtotta, olyan volt, mint a tehetetlen, béna, emberi könyörgés – vénségtől nyomorék, megroggyant lábon. S hogy szaggatta ezt az egyetlen fát a süvöltő őszi szél! Akár édesanyám szürke nagykendőjét, amint ott állott kifújt vörös-barna arccal a tornácon, vagy apám szertezilált, ritka, ősz haját. Ó, hogy sajnáltam őket, hogy így kellett velük találkoznom, fagyoskodva, egyedül, a falu legvégén – az utolsó házban,

Nem emlékszem már, hogy köszöntöttem-e őket, csak arra, hogy azt kérdeztem tőlük: „Hát itt laknak apámék?” – S szótalanul elnéztük egymást, mint akik tudják, hogy ennek így kell lenni. Talán eltöprengve le a hajtottuk a fejünket, de nem sírtunk. S én fölléptem a tornácra, és megfogtam az apám kezét – néztem milyen földszürke, s megnyomtam az ujjammal, mire lassan bemélyedt, mint a tészta vagy puha agyag és úgy maradt. Ekkor megborzongtam, és éreztem, hogy apám meghalt. S anyám is meghalt. S odabenn a házban most jéghideg van, és nem lehet többé tüzet rakni.

Fáradtan hátrapillantottam. – Istenem, nem látni már semmit az ég alján, csak halavány, piros csikót – mondottam magamban.

– Vissza kell mennem.

– Vissza kell mennem – fordultam feléjük, és úgy sajnáltam őket, hogy ittmaradnak a nagy pusztaság szélén, az utolsó házban. S hogy a sötétben majd ott ülnek egymás mellett a jéghideg szobában, s hiába várják a hajnalt.

Visszaindultam. Talán nem is köszöntem el. De arra még emlékszem, hogy anyám utánam szólt:

– Hová mész most, fiam?

– Nem tudom, anyám – hajtottam le fejemet, s miközben rám sötétedett az este, tovabotorkáltam a giz-gazos, lábat gáncsoló pusztán, többször elkérdezgetvén magamtól: