Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

I.

Panykin Iván, a planétás ember új papagájt vásárolt. „Négyszáz dinár, elég szép pénz – gondolta, de megéri!” Csodaszép, rózsaszínű állat volt, csak a szeme és szárnya körül csillogott haragos zöld árnyalat. Lámpafényben kísértetiesen hatott ez a szín, és Panykin hamar megszerette a jószágot. Különösen amikor megtudta a madár legkiválóbb tulajdonságát: pár szót rikácsolt mindössze, de oroszul! A neve azonban határozottéin nem tetszett neki. Lórinak hívták, és ez olyan fantázia nélküli név egy papagájnak!

Bezárta a jószágot a magával hozott kalickába: most már mindegy, bátorította önmagát, megtörtént a vásár. Kitervezte, útközben betér majd Rodzenko Misához a törvényszékre, talán a Misa tud egy jó nevet. Rodzenko szegről-végről rokona volt, művelt, okos ember, jelenleg ajtónálló. Talán a szakálla és szép hangja segítették magas hivatalához.

– Ó, ez a Misa – motyogta útközben – szerencsés ember, hiába! Nagyanyja mondotta mindig: „Misát a Kazáni Szűz áldása kíséri.”

Elégedetten baktatott a papagájjal. November volt, a novembert csípős szél kísérte, amely meglebbentette a női szoknyákat, és gesztenyeillatot fuvarozott az utcákon. „Friss maróni tessék, gesztenye tessék! Az árusok kínálgatták portékájukat, és Panykin szimatolni kezdett, majd a bajuszába nevetett hirtelen. „Nini, gesztenye! Gesztenyét kellene vinni Rodzenkónak, hisz él-hal érte. Nagyot néz majd a rokon, ha beállít a madárral, meg is szidja majd, de ha meglátja a gesztenyét… – Panykin csettintett egyet a nyelvével. Jó ember ez a Misa, csak ismerni kell.

Megállt egy kirakat előtt ravaszul, mintha az árut nézné, közben szabadon maradt kezével a pénzét számolgatta zsebében Már a fogásukról ismerte a pénzeket, a kenek két dinárost, a dinárost meg a zseb alján megbúvó féldináros apró ércet, amely mintha amazok gyermeke volna, úgy simult testükhöz. Melegre markolta a pénzt zsebében, pillanatnyi tanácstalanságban. Eh, mit, mégiscsak vásárol gesztenyét két planéta árán!

Megkerült vagy két utcasarkot. Majd a törvényszék közelében vásárol marónit, hogy meleg maradjon. Hirtelen ismerőst pillantott meg: Maszlov hadnagy kínálta gesztenyéjét hangos szóval az [30] utcaszegleten.

Nagyon megörültek egymásnak, Panykin letette a kalitkát tűz mellé, és összecsókolózott a gesztenyéssel.

– Iván Alekszandrovics, ön meghízott – bókolt az árus kifogástalan úri tónusban, amely itt egészen groteszkül hatott a madár itt – azzal jelentősen a papagáj felé hunyorított szemével. Mintha ezer kérdés lenne a kacsintásában. Iván Alekszandrovics Panykin úgy érezte, hogy neki most beszélnie kell. Meghítten telepedett a tűz mellé ő is. Maszlov valamikor hadnagy volt az ezredében, a balsors azonban most egyformává tette őket. Sok melegséggel szólalt meg az öreg – hiszen annyi beszélnivalójuk akadt!

Panykin Iván, a hírharang mindent tudott abban a különös világban, amelynek életét ezek a száműzöttek élték. Reggeltől estig járta a várost a papagájával és planétáival – a planétákkal, amelyekre embersorsok voltak írva. Ő azonban azok sorsát is követte akikhez valaha tartozott. Híreket szállított, és összekötő volt a városban szerteszórt menekültek között. Most látta viszont Maszlovot, aki hosszú idő óta nem került nem elé. Talán két év előtt találkozott vele – hogy megizmosodott azóta!

– Megnősültem, uram – mondotta a hadnagy szégyenlősen, és állát vakargatta, amely borostás volt.

– Mit mondasz, hadnagy, megnősültél?

– Üzletünk van a feleségemmel, ez a marónisláda, ni!

– És nyáron?

Nyáron? Maszlov szeme a levegőbe meredt egy pillanatra, aztán nem sok meggyőződéssel mondotta:

– Hát ami éppen akad.

Panykin szeretettel megsimogatta a pléhalkotmányt. Vagyontárgy, komoly üzlet, hiába. És ami a fő, ha megszólal a riadó, pénzzé lehet tenni gyorsan. Abban talán volt egy kis disszonancia, hogy a hadnagy feleséget vett maga mellé, az utcáról nyilván. Ó, Istenem, a fiú sokat szenvedhetett – itt el kell hullatni néhány vigasztaló szót. Odavonta a másik fejét maga mellé, és suttogni kezdett neki.

– Már csak ezt a telet bírd ki, fiam, és ne csüggedj!

Maszlov szeme kissé bambán meredt rá. Egy pillanatig mintha azon gondolkozott volna – mi az, hogy csüggedni? Az öreg azonban rendületlen nyugalommal folytatta:

– Információim vannak, egészen fentről, tudod. Egészen fentről. Csak a telet bírjuk ki.

A világ vasigazságaival szemben Panykin Ivánnak mindig voltak külön értesülései. Csodálatos, kiszínezett reménységek voltak ezek – fittyet hánytak a valóságnak és ha nem is vált be soha egyetlen jóslata, a planétás ember úgy suhant híreivel a [31] városon át, úgy csöpögtette azokat a szárnyszegett szívekbe, mint ahogy az orvos fecskendezi biztos kézzel a morfininjekciókat az emberroncsok testébe.

Aztán ott ültek még sokáig ketten, és a tüzet nézték a kis vaskályhában, amelyből ropogós, friss maróni csábító illatot küldött a november estbe. Az aszfalt felől kirakatok fénye csillant feléjük, a két gubbasztó felé.

A papagáj lassan elunta a várakozást, talán fázott is, és hangos elégedetlenséggel adott kifejezést. Panykint ez a jeladás visszarántotta a valóságba – már pakolt is.

– Bocsáss meg, Maszlov, elfecsegtük az időt, már mennem kell.

És meghajlással köszönt el az árustól. Az csak kezével tudott búcsút inteni, mert közben néhány apró gyerek jött gesztenyéért. S a kuncsaft, ha gyerek is, előbbre való.

– Akárcsak az én keresetem, az utcából él a hadnagy is – motyogta Panykin, és zsebébe süllyesztette a vásárolt csemegét. – Pedig ő fiatalember még, mással is próbálkozhatna. Öreges léptekkel vonult aztán előre az esti lámpafény fel-felvillanó bűvkörében. Különös figura volt Panykin Iván, mi tagadás. Kabátja elütött a járókelők ruhájától, zárt és fényes gombú katona-kabát volt. Orosz kabát. És egyáltalán nem illett hozzá a fekete kalap, amely fejét befedte. Mindez azonban már régen nem keltett feltűnést ebben a városban, ahol egy generáció szeme sok csodát látott már, s a csodák sorában nem szúrt szemet Panykin, Ivánnak, a planétás embernek és idegen világból ideszakadt sokezer társának ittléte sem.

II

A törvényszék épülete körül sötétség állta útját. Egy mellékutcában húzódott meg a palota, és Panykin tapogatózva ment a félhomályba burkolt főbejáraton át a kapusfülke irányába. A megnyílt ajtón keresztül vagy öt lépcsőt kellett megtennie lefelé, a szuterénhelyiségbe. Itt volt Rodzenki Misa lakása.

Sűrű füstfelhő ült a kis szobán, ahová benyitott.

– Zdravsztvujtye – köszöntött lefelé a lépcsőn Panykin, és előhúzta zsebéből a gesztenyét. – Csemegét hoztam, Misa! – folytatta, és ravaszul mosolygott. A szakállas a dörmögő medve szívélyességével fogadta, és félretolta rögtön az újságot.

Szép szál ember volt Rodzenko Misa, szemüveges arca értelmet árult el, gúnyos értelmet sugárzott. Panykint nézte, aki a szobában járkált, és a magával hozott papagájt igyekezett jól-rosszul elrejteni előle. De ma nem volt harcias kedvében a vendéglátó gazda, nem vett tudomást a madár létezéséről. Minden figyelmét az ajándékcsomagnak szentelte: szemezni kezdte a gesztenyét jóízűen. [32]

A sarokban kis vaskályha állott, és tűz ropogott benne. Tipikus szegénykályha volt, olyan átmenetféle a kályha és a konyhai tűzhely között. Nem volt magasabb egy négyéves gyermeknél, tetején karikák ültek. Egy nagy karika, amely a kályhát egészen befödte, aztán két kisebb, végül a közepén egy egészen apró. A legkisebb korongnak homorú hasa volt, és a tűz felé púposodott. Az ilyen tűzhelyen nagyszerűen felmelegszik a teavíz meg a káposzta, s a szegények eledelének szaga úgy beleveszi magát aztán a falakba, hogy semmilyen szellőztetés nem űzi ki onnan.

Csak nagy sokára, negyedórás szünet után törte meg a csöndet a vendég.

– Maszlovval beszéltem, Maszlov hadnaggyal az ezredemtől. A Katjusa fiával – tette hozzá jelentőségteljesen.

S mert a másik nem válaszolt, sietve megtoldotta:

– Tőle való a gesztenye is.

Ha a gesztenye Maszlovtól való, akkor Katjusa fia gesztenyét árul az utcasarkon. Ezt mondta a szemérmes szavak értelme. A hosszú évek valami titokzatos tolvajnyelvet termeltek ki a száműzöttek között – kerülni mindent, ami arra emlékeztet, hogy Panykin Iván, a mindenható cár ezredese nem úr többé, Katjusa fia sem az. A legnagyobb úr most Rodzenko Misa, mert ő kapus a törvényszéken, állami ember, hivatala van ismét. A fájdalmas meztelenség és a nyers igazság ellen így is lehet védekezni. Szavakkal, amelyeket elhallgatunk, vagy máskép mondunk ki. A másik – az így is megérti.

Rodzenko Misa azonban nem szerette ezt a tolvajnyelvet. Az ő értelme reálisabban fogta fel az eseményeket, ő egészen másként reagált a valóságra – hivatalt vállalt, állampolgár lett idegen országban – öntudatosan vállalta új helyét a társadalomban. Optimista, gúnyos szemei voltak – ez az optimizmus meg tudott alkudni a valósággal. Misa sohasem hitt rokona „magas értesüléseiben”.

– Panykin fiatal ember még, kár érte!

Csak ennyi szava volt Katjusa fiának sorsához. És ezzel pár szóval súlyos ítéletet mondott. Gesztenyét árul – tehát reménykedik még. Csak átmenetnek tartja a megpróbáltatás kemény éveit. Éppen úgy, mint Panykin Iván. Csakhogy ez – öreg ember már. Ennél megbocsátható a soha bele nem törődés. De Katjusa fiáról úgy tudja, hogy erőteljes, fiatal ember még. Mért nem tanul tovább?

Behunyta szemét, és egy képet idézett maga elé, Katjusa fiának alakját. Amikor meglátogatta a katonaiskolában, a szomorú 14-es esztendőben, amikor elszabadultak az apokalipszis fúriái. Száz rubelt adott neki, az avatás előtt álló fiatal alhadnagynak. Vissza[33]emlékezett, hogy a boltíves folyosókon a fiatalember kezet csókolt neki, és vidám, gondtalan táncléptekkel tűnt el az egyik bolthajtás mögött. És Pszkovban, ahol ismét látta – az már 1916-ban volt – tiszttársai körében ül Maszlov. Integetett is feléje – majd később beszélünk Misa bácsi! De már nem beszélt vele, neki akkor hirtelen el kellett utaznia, és – Rodzenko Misának most nagyon fájt egyszerre, mert nem beszélhetett akkor Katjusa fiával. Nem is tudta meg soha, milyen ember lett belőle. Most gesztenyét árul az utcasarkon, és – reménykedik.

III.

Mindez úgy tört rá az emlékezések tengerében, mint a hirtelen jött dagály. Elhárító mozdulatot tett kezével a homloka körül – talán a hullámokat akarta elsöpörni onnan. A hullámokat, amelyek egyszerre belesajognak a szívbe, az értelembe. Nem ízlett már a gesztenye sem, hiszen Katjusa fia árulja azokat az utcasarkon…

– Ez a Panykin a maga planétáival mindenfelé elcsavarog a városban, és mindig hoz híreket – gondolta. – Pedig olyan jó lenne, ha az ember nem hallana már semmiről, ami az otthonra emlékeztet. Csak gubbasztani a kis fűlkében itt, olyan újságokat olvasni, amelyek nem írnak a közeli hazatérés lehetőségéről – ami úgysem lesz igaz soha. Napközben pedig poros aktákat törölgetni az emeleten fent. Kivetni a kérges, öreg szívből mindent, ami a múltra emlékeztet.

Csak most vette észre az új papagájt, amely a pince melegétől megelevenedve rikácsolni kezdett. Sok szemrehányással nézett rokonára Misa.

– Hát megvetted mégis – mondotta, talán csak hogy más irányt adjon gondolatainak.

– Négyszáz dinár volt mindössze, és jobb lesz, mint a régi – védekezett Panykin az el sem hangzott támadás ellen. Aztán önkéntelenül védőleg megsimogatta a kalitka oldalát.

– Okos madár – tette hozzá meggyőződéssel. – Oroszul is tud! – Valami lealázó volt abban, hogy oktalan állat gagyogja itt, messze idegenben a szeretett szókat. Sok baja volt már Ivánnal, aki rajongott a madarakért, papagájokért, állandóan emberi érzést akart nekik tulajdonítani. Ivánt különben mindenki nevette kenyérkeresete miatt, és ez bántotta az ő tekintélyhez szokott életmeggyőződését. Pedig kaphatott volna – szolgai állást például a törvényszéken. De persze, nem akart, mert akkor ki járna egész nap a városban, hírek után? Misa nagyon feldühödött most is rokonán, és nem állhatta ki, hogy rá ne kiáltson az állatra:

– Rusnya dög, te! [34]

A következő pillanatban már megbánta szavait. Mert Panykin felpattant, és hóna alá kapva ketrecét, beburkolta néhány újságlapba, amelyeket hevenyében felkapott az asztalról, és indult kifelé. Iszonyú sértődöttség ült az arcán: utálatos ember ez a Misa. Meg akarta kérni, hogy nevet adjon az állatnak – szép nevet, fantáziája színes emléktárából –, hát most adott nevet neki! Mosdatlan szájú, nyers ember lett belőle. Már nem a főtörvényszék bírája – közönséges kapus. Egészen úgy beszél.

Misában azonban győzött a megértő ember. Visszaráncigálta rokonát a lépcsőről, lekapta a kalapot a fejéről – azt is tőle kapta a múlt télen –, leültette egy székre, és – megcsókolta. Testvéri csók volt, az igaz emberé, aki megköveti, akit megbántott. És Iván megbocsátotta hamar a madarán esett sértést.

– Misa – mondotta telt szájjal –, te megértesz, ugye rokon?

A papagájt a nagy sürgés-forgás, a hirtelen jött himbálás méregbe hozta. Görcsösen bekapaszkodott a faágba, amely kalitkája egyetlen dísze volt, és rikácsolni kezdett. Azt a pár orosz szót köpte ki magából elkeseredetten amit hajdani gazdája beléjevert. – Na, szép madaram, kérlelte Panykin, csendesen csak, nem bánt többé a Misa bácsi.

A kapus elnevette magát. Kénytelen volt nevetni, régen hallotta már ezt a ;gügyögő hangot emberi szájból. Katjusa ötlött eszébe egy pillanatra, talán ő beszélt valamikor így karon ülő kisfiához, Nikolajhoz. Istenem, milyen régen volt az! Ellágyulva ült le Iván mellé, vállára tette a kezét, és szeretettel nézett szemébe.

– Mesélj valamit, őreg, kérlelte.

– A madarakról?

– Na jó, nem bánom, a madarakról…

Ezeket a történeteket már százszor hallotta Rodzenko Misa. Talán azért, mert az ő gyermekkora is szerepelt bennük, azért lágyult el. Alexej is szerepelt bennük, Alekszej, az öreg szolga, aki álmatlan, nehéz gondú éjszakáin néki is meg szokott jelenni néha. Valami sóhajféle szállt ki a melléből, a szakállába dörmögött valamit. Talán azt, hogy a tűzre kéne tenni már. Az öreg rokona, ni, megint ellágyította. Milyen régen volt mindaz, amiről Iván szól – iszonyú térbeli és időbeli távolság szakadt fel a kis pincelakásban. Misa, mondom, nem szerette, ha a múltat emlegetik – de ha megtörtént mégis, nekifelejtett szomjúsággal feküdt a szavak elébe. S a végtelen történet mint soha véget nem érő virágszál, úgy fonódott a bús november estbe.

IV.

– Ha a gólyák csapatostul jönnek délről, – mondotta mindig Alexej –, baj van Kaukázusban. Ilyenkor felperzselt falvak jelzik a menekülők útját. A vad tatárok megrohanták a falvakat, leölték [36] a lakosságot. A gólyának nincs hova fészket rakni, a kémény lerombolva, üszkösen a földön hever – a gólya okos madár, gyerekek! – Alekszejt utánozta Panykim Iván hangja, a rég elporladt szolgát, mikor az a madarakról és a világról mesélt nekik.

És a gólyáknak igazuk volt, mert nagyapa harcba szállt, fegyvert öltött pár nap múlva – emlékszel, Misa? Te nagyon kicsi voltál, igaz, nem emlékezhetsz, de azt tudod, milyen okos ember volt Alekszej! Milyen sokat tudott a világról, tengeren is járt, ismerte a sirályok vijjogását, mestere volt a galambturbékolásnak. Egy ízben – emlékszem – gyászruhát öltött. Faggatni kezdtük, és Alekszej sírástól elcsukló hangon mondotta, hogy anyját gyászolta. Anyja halt meg, súgta meg neki egy fecske, amelyik onnan, délről jött, Alekszej falujából. És valóban, pár napra hivatalosan is megjött a halálhír.

– Alekszej megtanított a madarak nyelvére, megtanított, hogyan kell ápolni őket, ha szárnyuk megsérül. Mert én értem ám a madárnyelvet – tette hozzá titokzatosan, és Rodzenko ebben a pillanatban eszelős felvillanást látott az öreg szemében. – A rokon, úgy látszik, kész – döbbent rá rájött megint az órája. – Csöndes részvéttel nézte Panykint, a rögeszméit hallgatta, és szíve bele-fájdult a sajnálkozásba. Jól emlékezett ő is Alekszejre, a bolondos öreg szolgára, és ahogy végignézett Ivánon, úgy találta, hogy ez most veszedelmesen hasonlít arra. – Hajlott hátú, öreg ember lett a rokon, – gondolta –, pedig világéletében katona volt, most is rajta van a cár kabátja. Valamikor egy ezred rettegett a haragjától – most itt ül, és szenilis hangon rég elhalt emberek rögeszméit fűzi tovább. – Ez a vég – gondolta Misa –, a szenvedés, nyomorúság betetőzése.

V.

A tűzhely csöndesen duruzsolt a kis kályhában. És a hatalmas, kétemeletes palota mint fojtó lidércnyomás feküdt a kis szoba felett. – A pince már közel van a sírhoz, az is a föld alatt van, – gondolta Rodzenko, mert szófoszlányokat hallott a halálról. A beteg madarakról, amelyek bánatos, sokat tudó arccal gubbasztanak a sír küszöbén.

Már nem is rokona az a Panykin Iván, aki itt ül vele szemben. Már régen nem az. Idegen ember, tört szárnyú aggastyán az öreg planétás. Ö sokszor látott ilyen planétást, régi vásárokon hangos szóval hirdette mind, hogy a papagáj mindig igazat mond, amikor sorsunk céduláját húzza elő csőrével a ládából. Hogy nevetett valamikor – még tegnap – ezeken a badarságokon. Hogyan is tudná az a madár, melyik cédulára van ráírva az ő sorsa?

De ma – sok mindent hallott megint. A Katjusa fia – igen, az is itt van a városban. Gesztenyét árul. Persze, hogyan is [36] gondolhatta – talán éppen ő lett volna kivétel, éppen őt nem sodorta volna el a nagy vérzivatar nyomán kerekedett végzetfelleg? Senkit sem kímél a sors, azokat sem, akiket szeretünk. Ma sok mindent hallott megint Rodzenko Misa. És most, szemtől-szemben ül a planétás emberrel, és évek hosszú sora óta először csodálkozik. Azon is, hogy idekerült a pincébe, azon is, hogy szemben ül megint a papagájjal. Az évek szürke egyformaságában vannak napok, amelyek szinte kihívóan az emberi agyba és szívbe csöpögtetik az elégedetlenség mérgét.

A papagáj artikulátlan rikácsolása édes anyanyelvére emlékeztetett. Nézte az állatot, amely rokona jóvoltából régen kikerült már a ketrecből. Nézte a színes madarat – az meg reákacsintott csúnya, de értelmes szemével. Mintha olvasni akarna tekintetében. – Csak fél szemmel kukucskál a jószág, nincs szüksége a másik szemére, végtelen az ő tudománya, – tolmácsolta egyszer Panykin. – Ha rád tekint, tudja az életed.

A csapkodó papagáj nyelve folyton pergett. Jól érezte magát a melegen. Mintha egy harmadik ember is lenne a szobában, gondolta Misa.

– Planétát vegyenek, planétát tessék!

– Planétát tessék! – Rodzenko fülében visszhangzott a kiáltás és hirtelen vágy fogta el: eleget tenni a madár felszólításának. Kibányászni a holnapot – hát mondja el, mit tud a papagáj!

Panykin Iván megértette ezt a pillanatot. A jó kereskedő gyakorlott kezével nyúlt a kis láda felé, amelynek rekeszeiben a szivárvány minden színe ott ragyogott. A kampós csőr egy darabig kóválygott a láda fölött – rejtelmes percek voltak ezek. A madár tétovázva nézte a színegyveleget, aztán hirtelen elhatározással belekapott az egyik rekeszbe, és már ott is volt csőrében cédula.

A planéta.

Gyors mozdulattal nyújtotta át Rodzenkónak – nesze neked, ember, a remény! A remény, amely idemenekült a planétára. Előbb komoly, nagy újságok címoldalán foglalt helyet, de mindinkább fakult, halványodott. Az évek lekoptatták róla a komolyság mázát, már csak a szóbeszéd tartotta fenn. S mert nem lehetünk meg nélküle mégsem, íme egy szép napon átszökött a planétára, hogy ott élje tovább – Rodzenko Misa számára is! – örök, meseszerű életét.

Mi volt ez a remény? Az, hogy egy szép napon felkerekednek, és mégiscsak megindulnak mind, akiket egyszer a sors széjjelszórt a világba. Hazatérnek – Oroszországba.

„Önt rövidesen nagy szerencse éri. Nagy útra kel, távoli országba megy…” – olvasta Rodzenko a naiv és feszes sorokat. Mosolyogni próbált, de nem sikerült a mosoly. Alku[37]dozni próbált önmagával: „Nézd, ez badarság. Tanult, művelt ember vagy, valaha azt mondták rólad, hogy Oroszország első bírája leszel. Te nem hiszel csak mindenben, Rodzenko Misa?

De úgy volt vele, mint a legtöbb ember a jóslás rejtélye előtt. Rátört az emberi kétség – hitte is, meg nem is. Nem-e felettünk, rajtunk kívül álló erők intézik sorsunkat? Ezek pergették úgy életét, hogy idekerült a pincébe. A palotából. Az énje úgyis kettéhasadt egy évtized előtt, úgysem a maga életét élte már régen.

Rodzenko Misa, a pétervári főtörvényszék bírája tényleg nem hitt a planétában. De Rodzenko Misa, a szolga?

Nézte a kis, színes papírt a kezében. A formája, a színe, az illata idegen volt. Papír volt, de nem akta, újság vagy könyv – maga volt a reménység, a hit. Planéta volt egyszóval. És ebben a pillanatban Misa meg tudta érteni a szerelmes cselédlányt, aki odaáll a papagáj – a jövendő titkainak bálványa elé.

Mert nemcsak a planétán éledt fel a remény, hanem Rodzenko Misa szívében is.

– Talán igaza van a madárnak, – suttogta halkan –, talán útra kelek messze, idegen országba.

S arra gondolt: milyen furcsa, a planéta idegennek nevezi azt az országot, amely legközelebb áll szívéhez.

Ezen az éjszakán Rodzenko Misa sokáig álmatlanul forgolódott ágyában. Egy óriás, zöld színű papagáj csipkedte a szívét, szájában gesztenyeillatot érzett, és a rég elhalt Katjusa tekintete ringatta álomba éjfél körül.

VI.

A papagáj nem tévedett. Már november végén bekövetkezett a planéta jóslata: Rodzenko Misa messze, idegen országba indult. Ő ugyan nem így akarta – mégis mosollyal az arcán költözött el. Orosz barátomtól tudom ezt, ő mesélte el a történetet is, amikor együtt jöttünk vissza – Misa bácsi temetéséről.