Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

A külváros csupa gyárépületből és munkáslakásokból állott.

Egy őszi alkonyon ebben a külvárosban két gyereket hallottam beszélgetni, akik véletlenül, vagy talán a gondviselés különös rendeléséből – éppen ablakom alatt állottak meg.

Mondom – lehet, hogy éppen a gondviselés különös, „véletlennek” nevezett akaratából –, mert azóta még jobban tudom: „véletlen” nincs! Minden egy roppant és szörnyű, méreteiben fel nem érthető célból történik, s semmi sem múlik el nyomtalanul! Mindennek nyoma marad, még egy kis gomb történetének is.

Milyen nagy cél az, amelynek keretében egy kis gonmbnak is jelentősége van!

Milyen csillogó, csodálatos szépségek vannak abban a célban, ha egy kis gomb is csillogni tud!

Sokszor áll érthetetlenül az ember ebben a célban. Az ember, aki ütni tud; az ember, aki simogatni tud!

Én is ott állottam az ablak mögött rettenetesen megütötten. Minden, ami élet volt – letépték rólam. Uttalan lettem, és nem tudtam indulni semerre. Nem tudtam hinni. A világ romokban hevert, és én a romok alatt, üszkök alatt, füst és parázs és – hamu alatt.

Nem láttam az embert!

A ház gazdája harmadszor kopogott mögöttem: az új lakó írt van, és be akar költözni!… És este volt, és senkim, sehol semmim. Hová most? Én a végtelen, hittelen semmiben. Sehová se tartozom: idegen az idegenben!

És ekkor megszólalt a két gyerek az ablak alatt. A kettő közül a kisebbikre beszélgetésük folyamán szörnyű csapás zúdult. És csodálatos dolog történt éppen akkor, amikor azt vártam, hogy előttem segélytelenül megsemmisül az a szegény kisgyerek…

A gyerekek így beszélgettek:

Kisebb (s a város, a tündöklő nagy belváros felé mutat)? Nézd, mintha csillagok lennének!

Nagyobb: Villanylámpák azok. Olyanok, mint a gyárban vannak.

Kisebb: Te már voltál ott?

Nagyobb: Anyámat látogattuk meg a bátyámmal.

Kisebb: Anyád a városban van?[27]

Nagyobb: A kórházban van.

Kisebb: A kórházban?

Nagyobb: A gép levágta három ujját, ezért van ott.

Kisebb: Milyen a kórház?

Nagyobb: Ó, nagyon szép. Szép, fehér ágyakban feküsznek a betegek.

Kisebb: Sokáig voltál ott? … Te is feküdtél a fehér ágyakban?

Nagyobb: Nem. Csak egy délután voltunk ott. Bátyámnak vissza kellett jönni a gyárba. Anyám olyan szép, fehér kenyeret adott nekem! Ott azt esznek.

Kisebb: Kenyeret?… Fehér kenyeret?

Nagyobb: Igen.

Kisebb: Én is szeretnék fehér kenyeret enni.

Nagyobb: Holnap megint bemegyünk anyámhoz. Akkor én megint kapok, és látni fogom újra azokat a szép boltokat, ahol minden van: kis kocsik, lovak… lehet rajtuk hintázni. Van ott sütemény és mennyi szép ruha!

Kisebb: Hadd menjek veled a városba!

Nagyobb: Ha nekem adod azt a szép, sárga gombot, amit az előbb mutattál!

Kisebb: Azt nem adhatom!

Nagyobb: Akkor nem jöhetsz el.

Kisebb: Engedj el! Keresek neked másikat!

Nagyobb: Ezt add!

Kisebb: Ezt a pék fiának kell adnom!

Nagyobb: Miért?

Kisebb: Azt mondta, ad érte kenyeret!

Nagyobb: Hát anyád nem ad?

Kisebb: Anyám tegnap elment.

Nagyobb: Hová?

Kisebb: Nem tudom. Nagyon sírt. Apám megütötte.

Nagyobb: Bátyám mondta, hogy apádat elküldték a gyárból. Igaz?

Kisebb: Apám sem jött ma még haza. Én még ma nem ettem!

A gyárak szirénái ekkor felsüvöltöttek. Éles, vad bőgőssel, mintha az egész világ a kisgyerek éhségét sikoltana. Kihajoltam a nyirkos, sötét éjszakába eső estébe. Reszkettem. De már nem az éhségtől, hanem valami kétségbeesett várakozás lázában… Amit e kisgyerekek mondanak, az mintha az én sorsom is lenne! Mit tudnak ezek az életről?!…

Az utcán munkáscsoportok mély, fekete tömegei mozdultak a gyárakból…

Kisebb: Gyere, menjünk! A pék munkásai is elmentek már, és a pék fia ilyenkorra ígérte a kenyeret, ha ezt a gombot neki adom. De jó lesz! Lesz kenyerem! [28]

Nagyobb: Nagyon éhes vagy?

Kisebb: Igen! De jó a nagyoknak! Azok dolgozhatnak, és vesznek maguknak kenyeret!

Nagyobb: Te sohasem tudsz dolgozni!

Kisebb: Miért?

Nagyobb: Mert púpos vagy!

Kisebb: Én?… Púpos?!…

Nagyobb: Igen hát! Azért vagy olyan kicsi, mert görbe a hátad!

Kisebb: És aki púpos, az soha nem lesz erős?

Nagyobb: Soha!

Kisebb: Nem igaz!

Nagyobb: Igaz!

A szomszéd szoba lakója lámpát gyújtott. A sárga, szomorú fény a két kisgyerek arcára esik.

A kisebb csodálkozva néz körül… Valamit nem ért. Társára nyitja hirtelen nagyra határtalanodott tekintetét… Társa termetét nézi… Az erős, és ő sohasem lesz az! Hogyan lehet az? Tévelygőn keres, kérdez a szeme. De ki tudna neki felelni?… A szemeit behunyja. Valami irtózatosan nehéz látomány súlyosodik rá: hiszen, akkor ő mindig éhes lesz!… Érzi a rettenetes, kimondhatatlan, megváltozhatatlan éhség fekete, lámpátlan éjszakáját…

Felzokog, testtörő, elejtő zokogással…

Ah, milyen letört, eltévedt kis arc! De mi az?… Kié az a csodálatosan csillogó, világító szempár?!

A kisfiú a nagyobb felé nyújtja a nagy, sárga gombot, és mosolyog…

Kisebb: Ugye, nem igaz, hogy sohasem leszek erős? Nesze a Gomb! Ó, mondd, hogy nem igaz!

Nagyobb (erős, megrázó félelemmel, majd árva meghatódás levert szelídségével nézi a gombot, de nem nyúl érte… még meg nem talált fájdalom vonaglásával mondja csak): Nem, nem vagy te púpos! Hazudtam!

Kisebb: Fogadd csak el! Ugye ezért a gombért mondtad?

Nagyobb (iszonyodva hátrál a gombtól, majd hirtelen mindent felértő mozdulat erejével öleli meg a reszketőn mosolygó gombkincsű társát) Gyere, én majd adok neked kenyeret – gomb nélkül is!…

*