Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

Wellner Albert: Mesél a hajnal

A megérthetetlen,
titokzatos távlatokban ívelődő
pompás, sötét kupolán
örökmécses csillagok égtek,
s a kifürkészhetetlen égen
torz mosolyra húzta széles,
fényes, nagy pofáját a hold.

Most megbomlott lassan a sötétség,
s amott, keleten már pírban ég
a pompás, titkos kupola.
Megjött a hajnal…
Véres, vörös örömök színe
lángolt ősi titokként a föld körül,
s az anyaföld fölött,
az oszladozó, furcsa homályban
misztikus táncot táncoltak
a véres, vörös örömrózsák.
Megjött a hajnal, és uralt mindent!…
(Örömmel sipított a sok beteg tüdő,
kipirult a sok sápadt arc,
mert a hajnal pírt hozott, csókolt,
és ősi titkot mesélt.)

Bíborpír robogott, délceg táltosán
végig, összeroppant földünk tetején,
és a felébredt emberek erején,
kacagó arcán s duzzadó testén
látszott, hogy nagy csoda történt.
Eltűnt a köhögés, nincs kenyérhiány,
eltűnt az őrület, nincsenek gyilkosok,
eltűnt a sápadtság, nincsen háború,
nincs többé kin, mert meghalt a múlt.[25]
Reggelenként egy-egy csókot,
lángoló, vörös örömrózsát dobok a földre,
pirosra festem a láthatárt,
hirdetem a rózsás jövőt.
Rácsókolom csókjaim az ember orcáira,
és ezek felébrednek.
Pírban égnek.
A felébredt embermilliók mosolygó orcáin
pir-rózsa lesz a gyógyulás jele,
s amikor minden gyógyult lesz,
egy kacagó májusi reggelen
minden csókomat rácsókolom
az emberiség gondterhes,
hatalmas homlokára, és ekkor
felébred, és hinni fog
az egész emberiség!…