Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

Ha a temerini Péter Áron öröksége bizonyos lett volna, ennek a birtoknak nem lenne története. Tudják már, ugye, melyik földről van szó. Amelyikre Péter Áron alkudott, a falu végén, merthogy a jussból meg akarta venni.

Igaz is, hogy ez a föld megérte a figyelmet. Mindjárt a kertek végéből hasadt, hazulról lehetett munkálni. Amellett jó főd vót, fekete főd, televényes. Vetett belé a gazda, amit akart – úgy fizetett, hogy csak no. Termett abba már kender, cukorrépa, dinnye, zöldpaprika, komló, a tengerije, búzája – annak ugyan nem volt párja. Tavaly esztendőben is tizennyolc mázsa tisztított magot adott egy holdja. Hát ilyen főd vót az.

Péter Áron tudta, mire alkuszik. Üstökére csapott kalappal nézegette hetekig, bejárva pontosan a jelzőkarók körül, hogy a mezsgye pászol-e. Most az őszön igazították ki a határt, hát ebbül a részből is jól választott Péter Áron. Éppen csak, hogy megneszelte az eladást, a gazdája olyan félparaszti úr, valami franc boltot nyitott, és az adósság szorongatta – azonmód tanakodott a vagyonszerzésben.

Nem nagy birtok a két hold föld! Úrfélének éppen nem az. Péter Áron mégis azt álmodta, hogy a hitbizomány se nagyobb birtok. Ébren is így álmodta – végiggondolta –, és elment a gazdához. Csak úgy. Mellékesen.

Azzal állított be, hogy a méhese az idén valami csúf bajba jutott. Gazdag család volt a kaptárban, a fiasítás és a munka rendben haladt, már pergetni lehetett volna, de mégis inkább új kereteket tett be nekik. Hát uramfia, kimegy másnap reggel a méhesbe – látja ám, hogy ezrével hever a méhe, és belül is, mintha mérget hintettek volna közéjük, hullahegyet söpört ki tele két marokra.

Mer’ az úgy van az idén, hogy semmi se megy jó, azért kér ő tanácsot attól, akit tapasztaltnak hisz a dologban. Itt már csak többen megfordulnak, nem-e mondott panaszt még valaki méhesgazda.

És elbeszélgetnek a méhek gondozásáról, hogy az eddigi jelek azt mutatják, bővében lesz téli eleség, nem kell azt a drága gyári cukrot etetni velük. [18]

Semmibe se jó kezdeni, manapság tán csak a bolt az egyedüli, ami még pénzt jelent. Készpénzt, amit önként hoznak, nem is kell kimozdulni a helyből.

– Az a – hagyta rá kényszeredett nevetéssel a gazda, – azért adom én el a gunarasi földemet, mert pénzt jelent a bolt. Készpénzt, amit elvisz a nagykereskedő, és nincs miből a számlát fizetni hát erre megy a gunarasi két hold. – Az a jó föld. Nehezen válok én meg tőle.

– Hogy jó főd híre vót, az igen – fejtegeti Áron –, bár hallottam én panaszt is ellene.

– Na, az ellen aztán nemigen hallhatott. Biztos jövedelem az, aki maga munkálja. Hálás jövedelem.

Péter Áron megrántotta a zekéjét. Kedve szerint került a szó a gunarasi fődre, de az már nem volt ínyére, hogy a gazda így felbecsüli.

– Az adóját is kiszámítsa – hé, még a műtrágyát, a megmunkálását, meg a falubéli csapatos libákat, ahogy abban kárt tesznek, ezer dinárt lehet mondani kiadásra, kárra. No oszt akkó hun a gyüvedelem?

– Egy jó esztendő kifizet két rosszat, rossz esztendőben is megtermi a kenyeret. Nem szabadulnék én attól, ha úgy is lehetne.

Péter Áron azt gondolta, hogy ha most kérdezné az árat, többet kérne érte a boltos. Azért hát megforgatta a kalapját, köszönt illendőképpen, hazaindult.

– Áron gazda, hallja-é, maga elkommendálhatná nékem azt a gunarasi földet. Készpénzért olcsón odaadom.

– Kínálni elajálhatom, ha beszíd gyün rúla, csak azt nem mondta még, mit kóstál holdja. Mert anélkül hijába kommendálom.

– Jó föld, közeli föld, falu alatt, a mi tájunkon, tudja Áron, legjobbak a mezsgyék – én tízezrein alább nem adom. De készpénz kell és mielőbb, mert máris késő, annyira sietős.

– Magának, az lehet, de aki megvöszi, annak nem az. Százszor meg kell gondúni máma, mibe tesz pízt, akinek van. Ott az a takarék, tízet fiadzik százra, az ezerre tízszer annyi – az épp száz… egy hold főd áráért ezer dinárt megadnak – oszt dolgozni se köll érte, még a nagyujját se mozgatni.

– De bezzeg, ha nem kapja a pézit vissza, mozgatná, kend a nagyujját, mégse ér vele semmit. A takarék csak akkor lesz biztos, ha újra 5 százalék kamatot ad, addig rettegni kell a betétért. A föld, az más. Ha jég veri el, nem fizet adót, kártérítés jár a biztosítás után, ha a termés gyenge, az árak erősödnek, mindenképpen kiadja a föld a számodást. [19]

– Hászen tudom én, mi a főd, vesződség az, meg munka, oszt ha veszel valamit, nem tudod megfizetni, olyan drága a portéka, ha eladsz valamit – alig gérnek érte elérőt. Azelőtt csak másképpen vót, ezután meg sehogyse lesz.

– Én csak aszondom, ha eladja – holdanként egy mázsa búza lesz a járandósága. Egy héten belül ha itt lesz a vevő rája.

– Ha itt lesz itt lesz, nem lehet azt fölfújni, csak úgy. Senki se vesz látatlanba birtokot. Mert aki nem nézi meg, mit akar venni, az nem is tudja, mit kell avval tenni. Meglátjuk, no. Jó egészséget adjon Isten.

Péter Áron kifelé indult a boltból azzal az elhatározással, hogy még egyszer megnézi a két holdat. Nem is kellene a falu végére menni azért, mert a belsejébe, gondolatába mint a legpontosabb telekkönyvbe már bevéste a rá vonatkozó adatokat. Azt is tudta, hogy a porhanyó, fekete föld második esztendeje a legtöbbet termi. Olyan búza, amilyen ott nől, kiállításba való. Sohse kell azt válogatni – úgy termi az ocsúmentes vetőmagot, mintha a Petkusból hullana.

De hát azt a pénzt elő kéne teremteni, mert amilyen föld ez, hamar megveszik, ha híre megy. Péter Áron a jövő nyáron csépelni szeretne azon a két holdon, ha az Isten is úgy akarja.

Másnap befogta a derest. Az anyjuknak csak annyit mondott, hogy Temerinbe megy a juss végett.

– Inkább fuvarba menne kelmed, jobban tönné.

– Ne fáraszd magad a hiába beszéddel. Oda mögyök, és azt töszök, amit jónak látok – igazította helyre a szubordinációt a gazda, és megsüvegelve a házát kihajtott a kapun.

A községházánál, mire délfelé beérkezett, alig találta meg a jegyzőt. – Kriptát nyitnak a bizottsággal – mondotta a kisbíró –, várni köll, amíg möggyünnek.

– No, ez rossz jel – én is eltemethetem a két hold földemet – morfondírozott Péter, és búsan a lova elé kötötte az abrakostarisznyát.

A várakozás véget ért, de nem sok haszonnal járt. Új oldalági rokonok jelentkezésével – azt mondta a jegyző – elhúzódik az ügy, amíg ki nem vizsgálják, kinek milyen irányban van részesedése.

– Hát aztán meddig tart, amíg azt kivizsgálják? – kérdezte bosszúsan. A jegyző se volt a legjobb kedvében, kurtán felelt.

– Majd ha írást kap, gyüjjék kend a községházára, addig pedig hagyjon békében, mert nem tehetek az érdekében semmit.

Elkötötte a lova elől a tarisznyát, pedig szegény állat felénél tartott az abrakban, de hát neki se menjen olyan jól a sora, ha a gazdája nem juthat a pénzéhez. Káromkodott, de csak úgy magában (ha hangosan tette volna sem írnám ki, mert [20] áthúzná a szedő), és megindult a kocsival hazafelé. A lovának Tessék volt a neve – és ha felült a kocsiba, indítónak azt mondta: „– Na, Tessék!” Ezúttal kifejezőbb volt a hangja, és sok keserűséggel zengett rá a félig éhes lovára.

Az úton lehajtott fejjel bandukolt a ló, a gazda az ülésen horgasztotta le az üstökét. Nagy bajban leledzettek. Tessék ugyan nem tudta biztosan, mi ütött gazdájába, de valahogyan megérezte, igazságtalanság érhette. Mert csak az ember lehet igazságtalan emberrel, állattal, aki a megalázást, a kisemmizést önnön bőrén fájja. – Elég nem jól van ez így – gondolta Tessék, és az otthoni zababrak reményében fürgébben poroszkált a poros nyári útón. Kétoldalt a búzatáblák sűreje hullámzott, és ahogy Péter Áron felvetette a tekintetét – menten visszaeresztette. Az a sok kalász, mintha ingerkedett volna vele. – Péter Áron, te már a nyáron nem aratsz, lemaradsz Péter Áron!

Megéhezett, mert az asszony nem készített elemózsiát, ő pedig nem kérte rá. Azért asszony, hogy tudja, mi kell. De ez már a dolgát se végzi, mint azelőtt. Meg kéne már verni egyszer, már régen nem kapott, oszt addig nincs nyugvása. El is határozta, hogy amint a föld körül rendet teremt – az asszonyt is napirendre veszi. Szép sorjában, a módja szerint, ha addig nem igazodnék helyére a kontya.

Az úton egyre-másra tolultak az agyába a gondolatok. Nincs más hátra, el kell menni a patikárius úrhoz, akinek állandó fuvarosa, és megkérni, adjon kölcsön négyezer forintot foglalóra. Lesz, ahogy lesz, addigra csak eldől a juss is, oszt majd megfizeti. A fontos az, hogy az idei termést más ne vigye el. Nem viszi el más. Amíg Péter Áron akarja azt a földet, ott más ne arasson.

Most már vígabban telt az út. Fütyörészgetett, és nézte a búzát. Hát itt, a határba bizony rozsdás egy kicsit, de bizony a gunarasi, az olyan, hogy párja nincs. Az idén a prolifik fajta, úgy látszik, jobban pászol az időhöz, mert az csak szépen tartja a kalászát. Ha igaz, amit ígér, lesz ott vagy 12–14 mázsa. Kifutja a foglalót. Na, Tessék! Ez a lovának szólt, amiért az a falu első házait kitörő nyihározással üdvözölte. Nem is indult hazafelé, Tessék nagy ámulatára a főutcára kénytelenítette a gyeplőt. A patika előtt aztán megálltak, kioldotta az istrángot, Tessék hátára dobta – ő pedig a bejárat elé igazodott.

Az ajtó zárva volt. Faluban az a szokás, hogy a gyógyszerészhez csengő vezet a kertbe, ahol a patikus csirkét nevel, vagy a szőlejét metszi. Az a pár beteg nem érdemelt permanens szolgálatot. Néha kiírja az ajtóra kemény papirosra: .„Türelem”, vagy annak a hátán, a túlsó oldalán jelzi: „a kaszinóban keress.” Ha pícézett a patakparton, mert az is kedvenc szórakozása volt, egysze[21]rűen a „türelem” táblát hagyta lógni, ami teljesen indokolttá tette az ő nemes passzióját. De hát azért van a faluban egy patikárius, hogy a nép a bogarait hamar megismerje. Akinek sürgős dolga volt, az a patakhídon és a kaszinó felé közelítette meg a gyógyszertárat, és ha egyik helyen sem időzött, biztos, hogy otthon találta.

Péternek szerencséje volt. A tekintetes úr épp a pernoszpóra ellen foganatosította a védekezést. Péter nem értette egészen az úri foglalkozást, de aztán látta, hogy permetölésről van szó, és ezt mondja olyan furcsán a patikáros úr.

Az általános üdvözlési formák betartása mellett forgatta Péter a kalapját. – Azért gyüttem a tekintetes úrhoz, hogy a panaszom végett meghallgatna, mert hogy itt az írás az örökségrül, de a pézt azt csak később adják ki. Márpedig a gunarasi két hold nagyon kapós – megveszi más, ha csak pár napot is vár vele. Segítené ki a tekintetes úr, meghálálja ebbéli jóságát.

A tekintetes úr megnézte az írást, és kivette a pénztárcáját. Hiányzott pár száz dinár, azért hát be kell menni.

– Te meg, Péter, amíg én kijöttem, írjad a szaletliban erre a tiszta papírra, hogy ennyit és ennyit kölcsön vettél, és hogy ekkor és ekkor adod vissza. – Azzal eléje tett ceruzát, papírt – ő pedig bement a folyosóra pótolni a pénzt.

Péter Áron kinn ült a lugasban, ahol a tekintetes úr helyet adott neki, és rettentő lelki kínban, vörösen és röstelkedve vártai be a tekintetes urat. Hozzá se nyúlt az írószerszámhoz, mélyein megbántva simogatta a tarkóját, és várt.

Pár perc múlva jött a tekintetes úr. Hozta a gunarasi foglalóra szánt ropogós százasokat. Péter szíve a torkában vert, amikor látta, hogy íme, itt a pénz, és mégse fogadhatja el. Felállt illendőképpen, a két kezét kalapjával foglalkoztatva, és a rácsodálkozó patikárus úrnak kijelentette.

– Engedelmet instálok alásan a tekintetes úrtól, de ha a pénzt írásra anná csak, akkor nem vállaltom.

– Miért? – kérdi megütődve a tekintetes úr. – Ne okoskodj, Péter – velem is cédulát íratnak alá, ha pénzt veszek át valahol.

– Tudom én aztat jól – húzogatta zekéjét Péter –, azér is nem a takarékba mentem, hanem ide gyüttem, a tekintetes úrhol. Azt hittem, bizodalma van bennem az iránt a pénz iránt. Mert én nem irhatok alá semmit a papirosra. Gubás András a papír végett került dobra. Fogadást töttem. Én nem írok alá.

– Szamár vagy, Péter – tört ki a tekintetes úrból a düh, de aztán meggondolta a dolgot, és kivezette Pétert a ház elé. – Tanú kell az átadáshoz, Péter, mert anélkül nem érvényes a [22] kölcsön. Azért hát itt, a lovad előtt – a Tessék előtt bízom rád a pénzt. Elvárom, hogy becsülettel visszaadod.

– Lelkem rajta, tekintetes úr, tíz esztendeje ismer engem, nem lennék huncut egész Gunarasért se. Nagyon szépen köszönöm a segítségit.

Azzal eltette a pénzt a belső lajbizsebbe és elégedett „Na, Tessékkel” dőlt hátra az ülésen.

Otthon az asszony duzzogva várta a hírt. Nem szól neki, mit végzett, ami láthatólag gyötrelmet okozott az élete párjának. Szótlanul kifogta a lovát, teletette a tarisznyáját, megabrakoltatta. Az ebédet addig melegen tartotta a tűzhely. Bejött, kényelmesen letelepedett, bekanalazta az ételt, aztán felkelt, és csés jónapottal a kapu felé tartott.

Ezt már aztán nem állhatta szó nélkül Péter Áron hites felesége. Olyan patáliát csapott, hogy az edények táncát hiába utánozná bárki ballerina, és az egymáshoz vagdosott ibrikek csörgését megirigyelhetné a legjobb jasz band. Az is kiderült a mondókájából, hogy nem Demoszthenéttől tanulta az ékesszólást, és nyelve alatt nem hordott gátló kavicsot. Egy ikerszóval zenebona volt Péter Áron házában, amíg ő nyugalommal, mosolyogva ballagott a kövezeten elvégezni összes teendőit, amíg az asszonyra nem kerül a sor. Az iránt nem volt kétsége, hogy alaposan ellátja a baját.

Meg sem állott a boltajtóig. Ott körülnézett, ugyan látja-e valaki, majd bátran benyitott. A boltos az üres kasszában ült, és az üvegajtó mögé tessékelte. Jó hírt remélt Péter Áron jöttével, túl szívesen invitálta.

– Beljebb, Áron gazda, beljebb – itt barátságosabb, hívogatta hangos szóval, és leste a vendég arcát, ugyan mi járatban leheti Azon ugyan nem olvasott le semmit, mert Áronnak máson járt az esze, következésképp az arca kifejezéstelen, mozdulatlan.

– Eladta-e a földemet, Péter? Mert akkor készítem a két mázsa magot.

– No, no, nem köll elsietni a dolgot, meg aztán búzára sincs mostanság szűköm, van eleség újig.

– Már csak jól jön az mindig – erőltette a nevetést a boltos. Megvan az ára, pénzzé tehető minden időben.

– Pénzért-é? – Oszt mennyibe vállalná, be – ha pézbe tudnánk? – kérdezte úgy mellékesem Áron.

– Jó áron, jó áron – élcelődött a boltos, és nagyokat nevetett a kitűnőnek tartott ötletén.

– Mert ha pénzbe számolnánk, én elkérnék vagy ezer forintot a kommendálásért.

– Hova gondol, az ötszáz dinár, három mázsa búza, annyit nem kap a városi hirdető se, ha eladja. [23]

– Ne számíjja a várost. Az más. A falu, falu, a város, város. Meg aztán tudja-é, tanátam vevőt, aki lefoglalózná, de énneköm ezer pengő dukál érte.

– Nézze, Áron gazda, legyen belátással, nem elég, ha már amúgy is el kell adnom azt a jó földet, még az eladónak is juttassak abból az amúgy is kicsiny pénzből.

– Osztán, ha én aszondom magának – eladom a fődjit, oszt nem búzát kérök érte, hanem ezer pengőt – oszt nem is kő, hogy készpénzbe adja, nem is kő, hogy ideadja – csak éppeg, hogy nekem jár a kommendálásért ezer pengő.

– És maga beérné a puszta ígérettel?

– Legföljebb papírra tösszük, akin elismeri, hogy énneköm az eladásért jár ezer pengő, de nem kő, hogy a pézt maga adja személösen.

– Áron gazda, ne csűrjük – csavarjuk a szót! Maga egyezzen meg az eladóval, egyezzen meg a vevővel, és egyik is, a másik is felezze meg a kommendálásért járó ezer pengőt, oszt avva kivan.

– Hászen ha valaki akanna, aki azt a sok pézt kiadja, oszt még a cenzálnak is fizetne érte, amért kiadta.

– No, látja kend, hogy milyen nehezen jut a vevőtől a pénzhez, azért mondom, elégedjen meg kevesebbel.

– Hát idehallgasson. Gondókoztam a dógon. Ha a vevő, akitől nehezebb pénzt látni, megegyezik abba, hogy ő nekem ezer pengő cenzáldíjat ad, maga is megtenné?

– Ha olyan bolond vevő akad, akkor én is állok elébe, és megadom. Csakhogy olyat aligha talál kend.

– Mán pedig találok, csak bízza rám. Már most papírt szedjön elő, oszt jegyözze: Alulírott elösmerem az átvett ötezer pengő előleget, amit a gunarasi határban 20000 dinárért eladott két hold földem foglalója fejében a mai napon hiány nélkül felvettem. Előttünk a tanúk, a maga neve mint eladóé gyün erre, én meg majd összehajtom és átvöszöm.

Azzal kiolvassa a meglepett boltos elé a százas bankókat gondosan, egymás után, sorjába 20 darabot. Az maga elé néz egy darabig, majd megszólal:

– Jó, jó, Áron gazda, én ötezer pengőt nyugtáztam, maga meg csak négyezret adott.