„mert szoros kapu és keskeny út, mely viszen az életre, s
kevesen vagyunk azok, akik ezt megtalálják.” Máté VII. 14.
Megállok életem keresztútjánál,
leborulok, és sírok keservesen,
menjek-e jobbra, menjek-e balra,
merre, hova jutok, tarka napfényre
vagy temetős, szürke zivatarba.
Sehol sem jó, és nincsen maradásom,
szeretnék szebben élni, mint az apám,
kinek mindig bajt hozott az élet,
s a legszebb éveit zsákmányul adta
az újuló gúnyos szenvedésnek.
Valami újat, merészet szeretnék,
ami még nem volt, s nem lesz soha talán,
fehér utakon vidáman járni,
s a meggörrtyedt, bánatos embereknek
szavaimmal tavaszt muzsikálni.
Este, ha lefekszem, hideg falak közt
csúf árnyak jönnek a homályban felém
titokzatosan, és fenyegetnek,
pedig én senkit soha meg nem bántok
jót kívánok én az embereknek.
Félek magamtól, félek mindenkitől,
senki sem tudja, melyik az igazi,
s rossz úton visznek, rossz útra térek,
én csak alamizsnát kapok a sorstól
szegényes napszámnak, szürke bérnek.
Pedig talán még mást is érdemelnék,
hiszen küszködöm éjjel-nappal, lázban,
nem találom sehol a jó utat,
a lelkemet is hiába kérdezem,
csak a bizonytalanságba mutat. |
Fejlesztette: GAS Softwares