Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

I.

Tanulmányom címének tudomásulvételekor talán azt kérdezték magoktól, hogy ez a cím miért nem egyenesen, bátran: a világgazdaság felé, miért macska módra csak a világgazdaság körül? Bizony én is szívesebben választottam volna az első címet, ha megfelelne a való helyzetnek, ha nem rejtené magában olyan remények támasztását, melyeknek valóra válását belátható időre nem vagyok képes beígérni. A mindnyájunk javát szolgáló világgazdaság ugyanis, miként látni fogják, bizonyos irányokban csakugyan kialakulóban van, az emberiség olykor közeledni is látszik hozzá, de azután megint csak elkanyarodik mellette. Tehát ez idő szerint nem feléje, hanem körülötte sétál. Sajnos.

II.

Pesszimista kijelentésem teljes megértéséhez tartozom annak szabatosabb meghatározásával, hogy mi is voltaképpen a gazdaság, hol lehet egyáltalában gazdaságról beszélni? Az utóbbi kérdésre a felelet: ott, ahol tervszerű, beosztásos termelés és fogyasztás folyik egy bizonyos egész javára. Ez az „egész” lehet egyetlen ember, egy Robinson, aki vadgyümölcsöket gyűjt, vadászik, halászik, talán még egyes növényeket is termel, állatokat tenyészt, szerszámokat, fegyvereket meg ruházatot készít, lakot épít, hogy mindezt a maga rendjén felhasználja, elfogyassza. Lehet azonban ez az „egész” egy család vagy társaság is, melynek apraja-nagyja megosztja maga közt Robinson megfelelően felszaporodott munkáit valamennyiük javára, az eredményen akár már csere útján is osztozva. Lehet egy uradalom, melynek tanyáin ugyan már nem fogyasztják el az összes búzát, tengerit, répát, tejet, húst, ami rajtuk és körülöttük megtermett, hanem a termény lehető nagy részét pénzzé teszik, és a pénzért vagy legalább ennek egy részéért gépeket, üzemanyagokat, vetőmagvakat, tenyészállatokat meg ruhaneműeket és egyéb fogyasztási cikkeket hoznak a tanyára. Lehet hasonló módon egy kisebb-nagyobb ipartelep, kereskedelmi, szállítási vállalat. Lehet egy község, ország, lehetne akár az egész emberi világ is.[9]

Nincs azonban gazdaság, ahol ez az egységes célra irányzott, tervszerű munka hiányzik, bárha a termelés és fogyasztás egyes mozzanatai ott is lefolynak. Ha Robinson egy napszúrás következtében elvesztené eszét, és azontúl szorgalmasan, de terv nélkül túrná itt-ott a földet, ejtené az eléje kerülő vadakat, azután megéhezve felkapná és lenyelné az első ehetőnek tetsző falatot, melyre rábukkant –, már Robinson sem gazdálkodnék. Ha egy magányos szigetre került társaság minden egyes tagja csak magáról gondos ködnek, társait legföljebb talán szánalomból vagy kényszerítve alkalmilag segítené, rendszerint azonban meglopná, a társaság minden egyes tagjának lehetne gazdasága, az egész társaságnak már nem. Egy uradalom ugyan nem szűnik meg gazdaság lenni, ha béreskertek, illetményföldek, állattartás-járandóságok nyújtásával vagy akár az egész terület parcellabérletbe adásával részgazdaságokat alakít ki magában. De már ha valamely forradalomban az uradalom béresei elűznék a földesurat, az ispánt, azután mindegyik kedve és választása szerint tovább művelné a maga és családja javára az uradalom egy földsarkát, ápolásba venné a marhaállomány egy-két darabját, melyeket ugyan egyelőre a régi nagy istállóban tartana a többiek által elfoglaltak mellett, hasonlóképpen állandóan vagy alkalmilag használná a volt uradalom eszköz-, gép- és anyagállományát, egyet-mást még csereberélne is társaival, akkor minden béresnek lenne gazdasága, persze, kérdés, mennyire élet- és működőképes, de az uradalmi gazdaság a területén tovább folyó termelés és fogyasztás ellenére nem léteznék többé.

III.

Mihelyt így határozzuk meg a gazdaság fogalmát, máris meg kell állapítanunk, hogy azon a nagyobbacska Robinson-szigeten, melyet földünknek, világunknak nevezünk, megvannak ugyan a gazdaság föltételei, elemei, de gazdaság maga nincsen.*)

Ilyenhez már az első kellék hiányzik: az egységes irányítás. Hiszen beszélnek ma is világ-hatalmakról, melyeket a gazdasági [10] életben mutatkozó pangásokért, zavarokért és még sok egyéb bajokért felelősekké is tesznek. Hol az Észak-Amerikai Uniót, hol Franciaországot állítják elő ilyen, a világélet irányítására képes hatalomként, hol bizonyos nemzetközileg szervezett fémipart, a szén- és kőolajkirályokat és legkivált a nemzetközi pénztőkét, melynek kölcsöntámogatása nélkül a leghatalmasabb államok sem tudnak gazdálkodni, tehát élni. Mindezek a hatalmak valóban sokat tehetnek, virágzó termelést, szorgos ipari munkát, nyüzsgő forgalmat varázsolhatnak oda, ahol addig csak pusztaság vagy parlag volt, viszont nemzedékek sorozata óta folytatott keresetükből kisemmizhetnek, valósággal földönfutókká tehetnek egész országlakosságokat. Nagyszerű, lelkes hadseregeket, hajóhadakat, repülőrajokat indíthatnak hódító útra, viszont megállást is parancsolhatnak nekik, így azután az áruk, a javak óriás tömegeit is mozdítják el a földgömbfelület egyik pontjáról a másikra, megtehetik, hogy az emberek kávét reggelizzenek, ahol azelőtt rántott leves járta, felöltöztethetik Afrika ősidők óta csak fekete bőrükben járó szerecsenjeit, paloták sorait emelhetik hitvány kínai kunyhók tömbjein keresztül. Viszont főtt krumplira szoríthatnak sok embert, aki gyermekkora óta abban a hitben élt, hogy őt pecsenye illeti meg, még hajlékából is az országútra űzhetik egész vidékek, országok lakosságát. Legalább a táplálkozás, ruházkodás, lakás, szórakozás részleteiben hasonlóbbakká tehetik az ezekben addig egymástól a lehető legtarkábban különböző népeket, egy bizonyos irányú és tartalmú műveltség mázát is elterjeszthetik minden más műveltség rovására. És mindeközben folyton növelhetik azt a részt, mely a föld jövedelméből, az emberiség munkatermékéből az ő legközvetlenebb rendelkezésük alá kerül.

Amire azonban ezek a hatalmak nem képesek, sőt nem is vállalkoznak: az a világon folyó összes termelőmunka és fogyasztás olyan szabályozása, mely mellett minden ember nagyobb vagy legalább olyan mértékben kielégítve láthatná szükségleteit, mint eddig. Bőséget, fényűzést tudnak teremteni egyes helyeken, egyes tágabb vagy szűkebb körök számára, de nem képesek megelőzni vagy megszüntetni a földgömb legkülönbözőbb pontjain, olykor a gazdagság és pazarlás gócainak közvetlen közelében felütköző tömegnyomort, egész kereső osztályok, országok fekete nélkülözésbe süllyedését, pusztulását. Pedig ama hatalmak is emberek kezében vannak, akikről nem tételezhető fel, hogy ilyen végeredményben az ő számukra is káros és veszélyes elégtelenségeket és aránytalanságokat tűrnének, ha elhárításuk módja a kezükben vagy előbb még a fejükben lenne. Tehát a mi földünknek vannak némely gazdasági vezetői, akik azonban csak a maguk vagy szűkebb és tágabb tartozékuk részére dolgoznak, a világnak nincs gazdasági vezetése.[11]

IV.

Hiszen azért termelnek az egész világon, sőt az egész világ, illetve emberiség számára. Alig van ma a földgömb felületének nagyobb darabja, melynek mezőgazdasági, halászati, bányászati, ipari termékeit csakis azon a darabon fogyasztanák, használnák el. Világutazásra indul a gabona Oroszországból, Szibériából Észak- és Dél-Amerikából, még Indiából, Dél-Afrikából és Ausztráliából is. Éppen úgy, mint a gyapjú Ausztráliából, a gyapot és a hús Amerikából, a tea Kínából, a kávé Brazíliából és Hollandiából, a nádcukor Kelet- és Nyugat-Indiából, a gyümölcs Kaliforniából, a kaucsuk a forró égöv több tájáról, a szőrme Szibériából, az épület- és tüzelőfa az Alpesek, a Balkán- és a Skandináv-hegységekből, meg újra Oroszországból, Szibériából. Ércek és kőolaj jönnek az Urál-hegységből, Előázsiából, Amerikából, kén Szicíliából. Azután ipari termékek is áramlanak mindenfelől, csak némely országból, Angol-, Német-, Franciaországból, az Unióból, Japánból óriás mennyiségű fém- és szövőipari cikkek, vegyi készítmények, másunnan, Indiából, Kínából inkább kéz- és műipari cikkek meg egyes olcsó tömegáruk. Ne felejtsük itt el a termelést kiegészítő, olykor megindító, olykor betetőző szállítást sem, melyet angol, német, francia, amerikai, japán, holland hajók a világ minden tengerén teljesítenek. Meg azokat az üzletkötési, tanulási, üdülési, szórakozási alkalmakat, amelyeket Bécs, Berlin, Párizs, London, Róma, Boston, Genf, Luzern, Biarritz, Karlsbad, Scheveningen az egész világ ilyenekre szoruló és ilyeneket megfizetni is képes szülöttei számára tartogat. És kivált a munkás emberi kezek és fejek millióinak időszaki vándorlását és állandó költözését oda, ahol számukra kereset és érvényesülés nyílik.

Mindez a jó nemcsak mindenfelől áramlik, de mindenfelé is. Alig lehet néhány évvel előre megjósolni, hogy egy bizonyos ország búzáját, kőolaját, ruhakészítményeit a világnak mely pontján fogják elfogyasztani, elhasználni. Az európai ember ma amerikai vagy szibériai lisztből sült kenyeret, amerikai húst eszik, indiai kávét, kínai teát iszik, egyiptomi dohányt szí. Az afrikai néger, a nyugathoz idomult kínai és török mind több európai ruhát, európai vagy amerikai konyhaedényt használ, hogy a fegyverekről és hadiszerekről ne is beszéljünk, melyekkel polgári és külső háborúiban egymást öldösi. Nem is egyes országok, már egyes cégek is igényelhetik a világ ellátóinak címét bizonyos cikkekben; csak Kruppra, Fordra, Kreugerre kell utalnunk. Végül még a világnyelveken, németül, angolul, franciául, spanyolul, olaszul megjelenő hírlapok és könyvek, az amerikai és német mozifilmek mindenfelé elterjedtségére, a művészi termékek, sőt előadó művészek és tudósok mind általánosabb nemzet[12]közi kicserélésére utalhatunk. És a hírszolgálatnak valóban általánossá válására, kivált a rádió feltalálása folytán, mely után egy ország cenzúrája sem akadályozhatja meg bármely ország hírének és egyéb közléseinek azonnali beérkezését és tudottá válását. Ha tehát a világgazdaság föltétele a világforgalom – ez már van, az anyag-, áruforgalom érdekében még a föld hegy- és vízrajzi képének gyökeres átalakításaitól sem retten vissza az ember: lásd a Szent Gotthárd – alagutat, a Szuezi és Panama-csatornát. A tőzsdékben viszont az értékforgalom nyert hatalmasan fejlett szerveket.

A hajdan kézimunka útján történt termelésnek gépmunkára eltolódása, mechanizálása óta nemcsak ez a kicserélődés lett az azelőtt nem sejtettnél sűrűbb és messzebb menő, hanem feltartózhatatlanul halad előre a termelés és ezzel a fogyasztás, vagyis az egész élet egy-formásítása, standardizálása, tipizálása, melyre már előbb céloztunk. Ez ugyan, – miként még látni fogjuk, – csak egyező külső alakot jelent, de még távolról sem egyenlő mértéket. A standardizálás talán a szellemi termékek általános cseréjében állapítható meg a leghatározottabban: a kínai, indiai, néger költészet, zene, művészet termékeit a mai ember ismerheti, élvezheti, de a nyugat-európai-amerikai szellemi élet termékeit legalább bizonyos mértékben ismernie kell, ha művelt emberként elismerésre tart igényt.

És az emberi munka termékeinek ez a roppant, mind nagyobb mérveket öltő vándorlása, cseréje és egymáshoz hasonulása nem valamely tömegszeszély következménye, hanem valóságos, gyakran keserves szükség követelménye. Az orosz, az indiai földműves nem azért küldi sokszor gyermekei szájától elvont búzáját Angolországba, mintha ez a külföldi üzlet érdekessége által vonzaná, hanem mert arrafelé tudja legkönnyebben eladni, onnan kapja meg legbiztosabban azt az árat, melyre mindennapi megélhetéséhez olyan nagy szüksége van. És az afrikai sem mindig azért vesz angol posztót, mert angolmániába esett, hanem mert éppen ezt kínálják neki egyedül vagy legalább a legelőnyösebb föltételek mellett. Még Párizs, Róma, London, Cleveland, Karlsbad és Ostende személyes fölkeresésének oka sem mindig rokonszenv az illető ország, nemzet iránt, hanem annak felismerése, hogy egy bizonyos gazdasági, tanulmányi, gyógyulási, szórakozási szükséglet ott elégíthető ki legkönnyebben. Ebből az okból indul meg a javak és munkák kicserélése úgy, ahogy az történik, jön létre a nemzetközi munkamegosztás, aminőt a túlnyomóan egy és túlnyomóan más cikkeket termelő, szolgálatokat felajánló nemzeti gazdaságok vagy talán inkább országlakosságok között észlelni vélünk.[13]

Nemcsak a jó, a javak áramlanak ugyan valamennyi országból valamennyi országba, hanem a rossz, a hiányok, válságok is. Ha a földgömb valamivel jelentékenyebb részén rossz gabonatermés mutatkozik, az egész világon drágább lesz a kenyér, gyöngébb az iparcikkek kelendősége, a munkások foglalkoztatása, nehezebb valamennyi ember megélhetése. Ha ellenben valamely országban egy cikkből túlságos sokat állítanak elő, már az összes többi országokban is veszteséggel dolgoznak az illető cikk termelői, kenyerüket vesztik a szakmában foglalkoztatott munkások. Arra, hogy mit jelent a világ összes pénzintézeteire és ezzel egész gazdasági vérkeringésére nézve egyetlen ország bankjainak fizetési nehézsége, ezt éppen a legutóbbi hónapok eseményei mutatták meg. Ma nem lehetséges fenséges elzárkózás – splendid isolation – még a legszerencsésebb helyzetűek számára sem; hiába próbálta a világháború fő győzteseként kikerült Észak-amerikai Unió az elért magaslatot éppen ott levő polgárai részére biztosítani a többi világ nyomora és züllése közepette, hiába vette magát körül vámokkal, behozatali és kivált bevándorlási tilalmakkal, a tömeges munkanélküliség ott is felütötte sokmilliós, az egész gazdaságot elnyeléssel fenyegető hidrafejét. Ugyanez kezd megismétlődni a másik nagy győztes országban, Franciaországban. Hiába nem avatkozott Nagy-Britannia a kínai tábornokok egymás közti harcaiba, az egykori mennyei birodalom növekvő nyomorúsága a legsúlyosabb csapásokat mérte az angol szövőipar kiviteli lehetőségeire. Még egyes afrikai vidékek növényiolaj – konjunktúrájának megromlását is az ama vidékek számára szállító francia kerületek ruházati iparának kellett megkeserülni. És hiába zárkózott volna el szívesen Szovjetoroszország a még tőkés országoktól, hiába helyezték volna viszont ezt gazdasági vesztegzár alá amazok, hamarosan mindkét oldalról áttörték az elválasztó papiros- vagy ködfalakat, mert egymás terményére, piacára a legellentétesebb világnézet szerint vezetett országok népeinek is szüksége volt. És nem biztosít egyetlen országot a – más baja ellen lehető legmesszebb menő autarkiája, vagyis arra való képessége sem, hogy a kenyértől a fényűzési cikkekig mindent megtermeljen, előállítson határai között. Mert a standardizált emberi igények már egyszer odafejlődtek, hogy valóban minden szükségletét mégsem tudja egy ország önmaga huzamosabban kielégíteni; talán inkább, talán kevésbé mindegyik reászorul a határain kívüli szállítókra és vevőkre. Ezekkel szemben a többoldalúan termelő ország olykor még csak nem is képes olyan határozott kívánalom- és engedménypolitikát követni, mint a csupán egyes cikkekben, cikkcsoportokban kivitelképes, míg másokban föltétlenül behozatalra utalt agrár- és iparos- országok, mert gazdasági föllépését, még védekezését is módfelett meg[14]nehezíti saját ellentétes érdekcsoportjainak egymás közt való küzdelmet.

Ha tehát ennyire egymásra utalják szükségleteik a világ legtöbb népét, nincs-e mégiscsak valamilyen világgazdaság?

V.

Lenne, ha a munkák és ezek termékeinek kiosztása, vállalása, átvétele valamelyes egységes terv szerint történnék. De éppen ezen a ponton nem látunk egyebet egyéni vagy csoport-ténykedésnél minden messzebb látó terv és minden tekintet nélkül más egyének vagy csoportok érdekeire, szolgáltató- és fölvevőképességére. Ha előbb azt mondtuk, hogy a világgazdasághoz hiányzik az egységes irányítás, most hozzátehetjük: minden hírszolgálat ellenére hiányzik már az egész gazdasági élet áttekintése is, mely az ilyen vezetést lehetővé tenné.

Termelni ki-ki azt termeli, illetve termelteti a tőke földesúri, munkaadói, hitelezői hatalmától függő többi emberekkel, aminek termelésére egyszer már berendezkedett – még akkor is, mikor az illető termékből máris több van a világon, mint amennyit a világ fölvehet, elfogyaszthat. A „tehetetlenség” fizikai törvénye a gazdasági életben is teljes mértékben érvényesül. Ha ennek folytán az árak esnek, a termelő racionalizál, azaz úgy rendezkedik be, hogy lehetően csökkentett termelési költség és munkaalkalmazás mellett még többet termeljen, talán a nagyon nagy forgalom az egyes mennyiségnél kis haszon mellett is meghozza számára eddigi befektetett állótőkéje kamatát és az e fölött óhajtott nyereséget. Így tettek részben már az elnevezés felbukkanása előtt a kivitelre dolgozó amerikai, a német és újabb az orosz búzatermelők (a világ mezőgazdaságának termelőképessége a legutóbbi 50 év alatt némely számítás szerint megtízszereződött), az amerikai és német fém- és szövőszakma és világszerte még egyéb szakmák igen sok gyártelepe. Miután pedig közülük nem egy, hanem igen sok nyúlt ehhez a segítőeszközhöz, az elérhető már amúgy is alacsony árak a mind tömegesebb kínálat folytán tovább estek, csakhamar még a bárhogy lecsökkentett termelési költségek alá is, amiből olyan válság keletkezett, melyből kivezető út nem látszott, éppen hogy a veszteséget lehetett némiképpen csökkenteni a termelés korlátozásával. Ez a korlátozás elsősorban munkások elbocsátását jelentette, pedig már a racionalizálás során is elegen vesztették el kenyerüket nemcsak a racionalizált nagyvállalatok, hanem az ezek versenye által tönkretett, beszüntetésre kényszerített kisebb üzemek munkásai, sőt tulajdonosai között is. Ezáltal egy sok milliónyi munkátlan munkástömeg keletkezett, melynek valamilyen segélyezési módszerrel eltartása az illető államok legkeservesebb gondjává lett. De az üzemüket csökkentő vagy beszüntető vállalatok nemcsak mun[15]kásaikat nem alkalmazták többé, hanem nyers- és segédanyagokat, eszközöket sem vásároltak azoktól, akik nekik addig szállították; ezáltal ezek a vállalatok is bajba jutottak, üzemük megszorítására, munkásaik nagy részének elbocsátására, a még alkalmazottak bérének leszállítására kényszerültek. A munkanélküliek számát 1931 tavaszán 22, nyarán már 35 millióra becsülték, ami legalább mégannyi rendes eltartásuktól elesett családtagot is jelent. Tehát ma minden huszadik ember a legközvetlenebbül szenvedi a munkaalkalmak eltűnését, közvetve azonban még ennél is többen. A rendes bérük helyett csak ennek a leszállított mértékét vagy úgynevezett rövid hetek díját élvező, vagy egészen segélyekre szoruló, talán még ilyeneket is hiába váró munkások, az idő előtt nyugdíjba küldött vagy egészen elbocsátott technikusok, hivatalnokok, maguk a rendes polgári hasznuktól is elesett vállalkozók – mind bizonyára mint fogyasztók, bevásárlók sem jelentették többé azt, amit azelőtt; utánuk, velük szükségképpen bajba jutottak azok is, akiktől addig élelmüket, ruházatukat, lakberendezésüket, ékszerüket szokták beszerezni. Még a legegyszerűbb élelmicikkek azelőtt a legállandóbbnak és elkerülhetetlenül biztosnak tartott kelendősége is el nem képzelt arányban leszállott – a termelő mezőgazdák kérára, sőt végveszedelmére, mely viszont újabb iparos- és kereskedőrétegek végóráját jelentette. Tóba ejtett kő vízkarikáinak módjára kellett, hogy terjedjen a válság, melynek egy további, a munkakereset elapadásának csapásához képest aránylag még kevésbé súlyos következménye a fölépítésük utál mindjárt be is szüntetett üzemekbe helyezett gép és egyéb fölszerelés használatából kiesése, elértéktelenedése, végül elpusztulása, sok emberi leleményesség és szorgalom eredményeként létrejött termelő tőke megsemmisülése.

*) Más nézeten van Sartorius v. Waltershausen, aki Die Weltwirtschaft und die staatlich geordneten Verkehrswirtschaften című munkájában a világgazdaságnak mint egységes valóságnak – igaz, még alig két-három évszázados vagy éppen csak 70 éves – létét vitatja. Nála ugyan a „gazdaság” csakis az emberek szükségkielégítésre irányzott tevékenysége, a világgazdaság pedig nemzeti gazdaságok „összegazdálkodása” minden egyenes, tudatos, egységes célkitűzés nélkül. Előadásom kerete nem engedi, hogy a jeles műnek minden általam elfogadott vagy tagadott tételet idézzem; csupán általánosságban utalok reá és a benne foglalt irodalmi áttekintésre. Különben megállapításaim nagy részének forrásai és bizonyítékai Sartorius munkáján kívül megtalálhatók a Népszövetség által 1927-ben rendezett világgazdasági konferencia jelentésében is, melynek adatai csak kis részben avultak még el, legtöbbjük a világfejlődés négy újabb éve alatt csak nyert valóságban és életjelentőségben.