Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. január) 1. szám, 1–72. p.

A ma emberének lelkivilága a viharzó tengerhez hasonlatos: a nyugodtságnak még csak nyoma sincs a XX. század 3-ik és 4-ik évtizede embere lelkivilágában. Felviharzó és gyorsan eltűnő eszmék, meg nem valósítható gazdasági célkitűzések, egymást gyorsan követő művészeti újítások és a technika csodálatos felfedezései karakterizálják a ma világát, egy percre sem hagyva nyugtot az embernek. Nyugtalanítja minden, amit még nem tud: sorra mennek a kutatótársaságok hol a Déli-, hol az Északi- sarkra, rakétákat lőnek ki, hogy megkíséreljék a Holdba való feljutást, legutóbb pedig Marconi nyilatkozott arról, hogy a Marssal való érintkezés sem tartozik a fantasztikumok világába. Nyugtalanító érzések szorongatják az emberek lelkét, mindenkit megül a bizalmatlanság s a szédítő iram, amely nem tudni, hová vezet, hol lesz a révpart, amelyen kiköthet a megkínzott, agyondolgozott polgár vagy a kényszerű munkanélküliség éveiben a munkától már-már elszokott munkás.

Távoli hegyként látszik a megállás pontja, s amikor az ember odáig ért, látja, hogy a kéklő hegy délibáb volt, s rohan újra tovább, kergetve a megállás, pihenés és nyugalom lehetőségeit, hogy újra gazdagabb legyen egy szomorú tapasztalattal, látva, hogy újra csak délibábot kergetett. Nincs megállás, nincs nyugalom, nincs standard élet, csak délibáb van, csak szörnyű lázálom, csak az idegek féktelen munkája – s ami nyugodtságnak látszik, az csak zsongító hatás a már szétrobbanni készülő idegekre, ami megállásnak tetszik, az csak az újabb nekilendüléshez vett új indulás kezdőpontja, s ami a standard élethez való elérkezettségnek tűnik fel, csak álom, amelyből egy zürichi jelentés kiábrándít, hogy az csak lázrózsa, amelyet nyomon követ új izgalom, új hajsza az életnek képzelt vegetációért. Nincs megállás, nincs nyugalom, csak rohanás van, nyugtalanító érzés van, és harc van az életlehetőségek minimumának megszerzéséért és biztosításáért.

Nyugtalanító érzések hullámai borítják el az emberiség lelkét a Földnek mind az öt részében, amelyek naponként fokozódnak, amint naponként emelkedik a gazdasági életben a bizalmatlanság és a lerongyolódottság. [3]

Mert egész szellemi életünk, művészetünk és kultúránk csak függvénye a gazdasági viszonyoknak, annak a gazdasági struktúrának, amelyben gazdasági életünk lefolyik. Minden kor gazdasági élete meghatározta korának kultúráját, és ha valamely korból nem maradt volna több és más emlékünk, mint az illető kor szellemi életének dokumentumai, úgy ezekből – ha talán nem is teljes pontossággal – meg tudnók rajzolni annak a kornak gazdasági életét vagy legalább gazdasági életének főbb irányelveit.

A görög virágzás korának, amikor az addig ismert föld minden részéből Athénbe hordták, ami szép és jó volt az akkori világban, s amikor az emberek igen nagy többsége jólétben és nyugalomban élt a görög városokban, megteremtődött és kifejlődött egy olyan művészet, ami ma is példaképe minden idők szobrászatának, egy olyan filozófiai és állambölcselet, amely Spinozáéval, Schopenhauerével és Kantéval versenyez értékben, és Aristophanész vígjátékai ma is felülmúlhatatlanok. A gazdagság, a jólét, a nyugodt élet visszhangzik a görög művészetből, a görög filozófiából és a görög vígjáték-irodalomból.

A középkor, a hűbériség, a keresztes háborúk és a lovagi játékok kora termelte ki a szonetteket, a romantikát. Kevesek – a feudális nagybirtokosok – uralmának hű kifejezői voltak a szonettek, a trubadúrok szerelmes dalai, amelyek csak igen kevesekhez, a kiválasztottakhoz szóltak – hisz a legtöbbjük egyenesen egy-egy személyhez, az imádott szerelmeshez íródott. A lantosok, hegedősök és trubadúrok hazája volt a lovagi kor, amikor az énekes lantosok bejárták a főúri udvarokat, hogy ott az összegyűlt úri népség előtt bemutassák legújabb szerzeményüket. Ezekből a nép – „az istenadta nép” – teljesen ki volt zárva, s hermetikusan elzárva a kultúra minden megnyilvánulásából. Mint ahogy a feudális gazdasági rendszernek is csak a nagybirtokok urai voltak haszonélvezői, s maga a nép félig állati sorban szolgálta a hatalmas feudális földesurak érdekeit.

A középkori szellemi élet másik nagy megnyilvánulása a középkor végén és az újkor elején a reformáció volt, amely nemcsak szellemi, hanem gazdasági felszabadulást is akart a kötött gazdálkodás rendszere s a kevesek gazdasági és szellemi uralma ellen.

A kapitalizmus kialakulása megdöntötte a hűbériség uralmát gazdaságilag, és ledöntötte a szellemi privilégium lehetőségeit is. A polgárság uralma új utakat keresett szellemi életében. A francia forradalomban uralomra jutott szabadság, testvériség és egyenlőség szelleme tulajdonképpen az a formula volt, amelyre – az enciklopédisták szellemi fegyvertárának felhasználásával – az uralomra jutott polgárság felépítette gazdaságilag és szelle[4]mileg praedomináns pozíciójának épületét. A polgár függetlenségének tudatos kifejezése úgy a feudális nagybirtokosokkal, mint a felfejlődő ipari munkássággal szemben. A polgárság új szellemi életet teremtett művészetben, tudományban és irodalomban egyaránt. A megújhodott szellemi kultúra – megfelelően az uralmon lévő gazdasági egyedek nagyobb számának – már nem keveseknek – s ha nem is a nép összességének –, de már nagy tömegeknek szólott.

Ez a korszak hozta irodalmilag a szabadság utáni vágyódástól és a szerelemtől ihletett lírát, melynek jellemző kifejezője Petőfi: „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem” – kezdetű jeligéje. A kor elején a hosszú elbeszélő költeményeket (magyarban Vörösmarty Zalán futását, Arany Toldiját stb.) Ennek a korinak sajátjai a nagy – gyakran több kötetes – regények (magyar képviselői: báró Jósika, báró Eötvös, Kemény Zsigmond, Jókai, Vas Gereben, Mikszáth, Bródy, Herczeg Ferenc stb.). Ez a kor hozza kezdetben a történelmi drámákat, később a vígjátékokat, majd – túlérettségében – a franciás bohózatot (Szigligeti, Szász Károly, Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc).

De ugyanígy megújhodik a szobrászat, festészet, építészet, zene és a tudomány minden ága is. És különösen nagy lendületet vett a technika, amelyben ma már naponta látunk új és új találmányokat.

A művészetek, az irodalom és általában a szellemi kultúra fejlődésének iránya ebben a korban is megfelel a kor uralkodó gazdasági rendszere követelményeinek, de tárgyunk kifejtéséhez, elméletünk igazolásához elég, ha a kor irodalmi viszonyaiból és irányából vonjuk le a következtetéseket. A hűbériség megszűnésével egyben megszűnt a „jus primae noctis”, az első éj joga, a szerelem is közkinccsé lett, azaz pontosabban kifejezve, a polgárság a szerelemben egyenjogúsította magát a feudális nemességgel, ennek kifejezője az e korban hatalmasan fellendült szerelmi líra. A kor szabadságlírája, a felszabadult polgári osztály szabadsághimnusza. A legjellegzetesebb irodalmi műfaja azonban a kornak a regény. A gazdag, de leginkább is jól kereső, ráérő polgár – de még inkább sok idővel rendelkező asszonyai és leányai – a „szépnem”, mint a kor elején nevezték, akiknek életét a biztosított és öröknek látszó gazdasági jólét jellemezte, szellemi életében, kultúrájában is a nyugalmat kereste, aminek legjobban megfelelt a szerelmi regény, amely – ha néha sok küzdés után is – mindig happy enddel végződik. Gazdagságának, nyugalmának kiegészítője és visszatükrözője volt a regény, melynek szereplői is a gazdag polgár vagy nemes, mellyel való nemcsak teljes egyenjogúságot akart, hanem elérése után abban felolvadni is vágyakozott. A francia forradalomban még radikális és republikánus polgár kon[5]zervatívé vált, s legfőbb vágya a meglévő társadalmi- gazdasági rendszer fenntartása, és ambíciója a főnemességgel való egybeolvadás lett. Ezt az egybeolvadási törekvést nagyszerűen fejezte ki a regény, amelyben egyformán szerepelt a gazdag polgárleány és a főúri sarj. Tipikus olvasmánya és szellemi életének hű kifejezője a kapitalista társadalmi rend korának a regény.

Természetes, hogy a gazdagságnak, jólétnek és nyugodt életnek hozzátartozó része a szórakozás. Ezt nyújtotta a kor emberének a színház, amelyben vagy a mindig jól végződő vígjátékokat, vagy könnyű fajsúlyú operetteket mutattak be, amihez a kor elején még hozzájárultak a népszínművek is, amelyekben a paraszt, amellyel még alig valamivel több mint egy évszázada együtt élte a polgár a kitaszítottság, a jogtalanság keserű kenyerét, de a kapitalizmusban már csak mulatságának – eléggé félszeg – tárgya lett, kiegészítve a még teljes egyenjogúságra meg nem érett egyéb társadalmi csoportokkal, a cigánnyal és a zsidóval. Mindezek a színdarabok tisztán és kizárólag a mulattatás jegyében készültek. Tökélyre emelkedett azután a szórakoztatás művészete a francia írók által kezdeményezett bohózatban, amely – s ez már a polgári társadalmi osztály dekadenciájának jele – nem kímélte a polgári osztály eddigi szentségeit, a szerelmet, a házasságot, igen sokszor államférfiait, minisztereit, tanárait, elhízott bankárait stb. sem, akiket feláldozott – legalább a színpadon, s legalább néhány órára – a legfőbb jónak: a szórakozásnak, nevetségessé téve még bálványait is.

A kor festészetét, szobrászatét és egyéb művészetét, de egész szellemi életét is – leszámítva az utolsó két-három évtizedet, amely már az átalakulás kora – ugyanaz a nyugalom hatja át, amelynek alapja a termelés nyugodtsága, s ebből a termelési folyamatból a polgári osztály részére biztosan fakadó haszon: a profit.

A tőkés termelési folyamat, amelynek keresztmetszetét az egyéni vállalkozás jellemzi, rányomja bélyegét a kor művészetére, kultúrájára és egész szellemi életére, s abban is az egyéniség karakterisztikuma a legjellemzőbb.

* * *

A kapitalista termelési folyamat azonban eljut a zökkenőkhöz amelyeket a világháború nem teremtett, csak annak folyamatát meggyorsította. Elakadt az eddig pompásan funkcionáló gépezet, az időszaki válságokat – amelyeket eddig a piacra való dolgozás okozott – állandó jellegű gazdasági válság váltotta fel. Nincs az épületnek egyetlen eresztéke, amely ne recsegne-ropogna. A büszke épületről hámlik a vakolat, bemohosodott a tető, a pincében feltör a víz, és veszélyezteti az épületet. A gépezet [6] elakadt, nem tudni, az olaj nem megfelelő-e, a gép vezetője-e a hibás, vagy a gépben van valamilyen konstrukciós hiba, amelyet eddig nem vettek észre.

Nincs segítség, a gép tovább már csak akadozva megy, a profit mind kevesebb, és közel a veszély, hogy teljesen elapad. A gazdasági doktorok sarlatánoknak mutatkoznak, a termelés rendje egyre jobban akadozik, s megállapítják, hogy a termelési rend, amely másfél száz évig kifogástalanul működött, változtatásra szorul.

De hogyan és miként? Merre vezet az út, amelyen az új orvosok megtalálják a csodaszert a termelési rend újjáalakítására? Kísérletek vannak, csak pozitív eredmény nélkül. Kialakulóban van az új termelési rend, de még kontúrjai is alig-alig látszanak! A régi termelési rend már elakadóban van, s az új még nem alakult ki.

Két kor mezsgyéjén állunk!

Az életünk is visszatükrözi ezt a se hús, se hal állapotot! Látjuk eltűnni a régi társadalmi rendet, amelyben születtünk, melyben felnőttünk, s amelynek eszméit, erkölcsét és kultúráját szívtuk magunkba, de nem folytathatjuk annak életét, nem folytathatjuk azt az életet, amelynek utait járni megtanultuk, mert az a társadalmi rend, melynek életét élni akarjuk, elvesztette bázisát, gazdasági rendjének, termelési és elosztási folyamatának alapjait.

A magunkba szít eszmék, erkölcsi megállapítások és kultúra egy letűnőben levő világ szülöttei, amelyek nem szabályozhatják mostani életűnket. Az új kultúra, az új erkölcs, az új eszmék pedig még embrióban sincsenek, hiszen az azok alapját képező termelési rend is csak éppen körvonalaiban látszik.

Új életünket nem szabályozhatják már a régi erkölcsi és társadalmi szabályok és szokások, amelyeket csak béklyóknak érzünk, az új társadalmi rendnek, pedig még nincsenek szabályai.

Egész életünk, kultúránk, művészetünk és életfelfogásunk zsákutcába került. Támolygunk, nem találjuk helyünket ebben a két kor közötti levegőben. A legjobban érzik ezt a ferde helyzetet azok, akik még haszonélvezői voltak az eddigi termelési rendszernek, akik látták azt még jól működni, s így természetszerűleg nagynak érzik a veszteséget.

Két kor mezsgyéjén hánykolódunk, és ez visszahat szellemi életünkre, kultúránkra és erkölcsünkre. Akiket eddig hősöknek tartottunk, azok megkopottan állanak előttünk, akiket művészeknek hittünk, azoknak ihletett munkáit ma giccsnek látjuk, akiket korunk igazi íróinak, szellemi vezetőinek tiszteltünk, leleplezve állanak előttünk, mint hamis tanok hirdetői. [7]

A régiekben elveszett hitünk, az újak pedig nincsenek itt. Lebegünk a két korszak mezsgyéjén, mint Mahomet koporsója az ég és a föld között. Elvesztett hittel, kihűlt reménnyel él a XX. század harmadik és negyedik évtizedének gyermeke. Kifakultak a régi istenek, és nem látjuk még az újnak színét.

Az új termelési és elosztási rend meg fogja hozni az új erkölcsöt, az új művészetet, az új kultúrát és a nyugodt, standard életet, de addig nincs nyugalom, csak hajsza, csak idegölő keresés, amelynek végén azonban fel fog csendülni egy új életnek új himnusza.