Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Először a Reggeli Újságban jelent meg róla egy kis cikk, hogy van, létezik, él, a méhek rendszere alapján vezetőket: elnököt, titkárt, erélyes kezű – így kell kifejeznem magamat –„államférfiakat” ruház fel kiváltságokkal és törvényhozó hatalommal. A cikk után, mint ahogy annak előtte, tovább senki semmit nem tudott a zagrebi kis magyar szigetről: a magyar egyetemisták kultúregyesületéről. Pedig akiben él a kultúrszeretet, akiben még nem hunyt el a kulturszeretet lángja, mindannak érdemes, sőt kultúrkötelessége érdeklődni, figyelemmel kisérni, megszeretni és támogatni a kisded szigetet.

Évek óta vajúdott, míg a vajdasági nembánomság nagy óceánjából felmerült, s a nembánomságra rácáfolón, hogy igenis: hálnom, zászlót bontott, s a zászlóra törhetetlen hitét hímezte száz fiatal élniakarás, száz energia, ezt a törhetetlen hitet: kultúra! Igaz, keserű emlékek bukkannak fel a Vajdaság múltjából ezzel a szóval: kultúra, hiszen lapozzuk csak végig a kérészéletű, nagyon is tragikus sorsú és verejtékes erőmegfeszítéssel sem fenntartani nem tudott irodalmi folyóiratokat, látni fogjuk, mit jelentett, milyen és mennyi arculcsapást mért éppen ez a közönség éppen ennek a kultúrának Krisztus-arcára csak azon oknál fogva, mert létezni akart, mert kultúra szeretett volna maradni, s mert létezése érdekében néhány paráért a kezét merte nyújtani. Nehezen kibontakozó vajdasági kultúránk fején még ma is nagyon gyakran ott látjuk a töviskoszorút, holott ez időre már babérnak kellene díszlenie ott, de nem szűntek még meg az arculcsapások, még mindig morál, talán csak itt divatozó „kultúrmorál” a vajdasági burzsoázia ajtaján alázatosan kopogni; „add meg a császárnak, ami a császáré, a kultúrának…” – de taráin mégis, hagyjuk, mindezt nagyon jól tudták a zagrebi kis magyar sziget robinzonjai is, úgyszintén áldozatkész kolumbusai is, akik felfedezték és anyagi támogatással siettek a kultúra zászlaját lengető szigetre: Fáth Ferenc apát plébános, dr. Vilt Vilmos főorvos, dr. Koráni Elemér és dr. Brezovszky Nándor főorvos.

Ők maguk, az egyesület tagjai is tudták, ámbár s csak ebben nem csalódtak, hogy több helyen csapódik sarkukba a kapu, mint nem, mégis végigkilincseltek várost és falut, gazdagot és szegényt, méhrendszerrel hordták össze a virágport; a filléreket, s fáradságok diadalául áll a kas, ahol a kultúra mézét: a kultúra szeretetét, ezt a sokszor megpofozott vajdasági kultúrát szeretettel ápolják, gondozzák, úgy előadásokban, mint minden szavukban, cselekedetükben és tettükben, mert előttük szent a kultúra, mert nem francia pikantériával díszített lakomaasztal mellől kívánták meg, [573] hanem dolgozó kezekkel vették le a keresztről – hogy úgy mondjam – megköpdösött arcát, léhasággal bélyegzett, fiatal lelkűkkel, de éhes lelkűkkel megcsókolták.

Major István, az egyesület elnöke már némi jogos büszkeséggel a hangjában mesél azokról a szomorú s talán tragikomikus napokról, amikor még egy kiszemelt utcai tölgy alá jártak esténkint, ott volt, a tölgy alatt volt, s négy éven át csírázott az eszme: a kultúregyesület mi módon való tető alá hozása. Az eszme négy éven át tartó szakadatlan munka után megvalósult, a hajdani tölgy helyén ma vasoszlopra bolthajtásozott ívlámpa szórja az ezernyi gyertyafényt, a Zrinjevacon pedig parkra nézőn áll a hatalmas palota második emeletén szegényes berendezéssel bár, de száz magyar diák rendíthetetlen élni akarásának és energiájának fényes és példaadó dokumentumaként: a zagrebi magyar főiskolai hallgatók kultúregyesülete.