Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Ennyire megváltozott volna erkölcsi világunk és igazságérzésünk? Talán a háború tette tönkre idegeinket? Talán az új kereszténység, esetleg a háború utáni szüntelen békeáhítozás lágyított ilyen puha pacifistákká, akiknek lelke összerezzen minden halált lihegő bosszúvágyra, minden vérkiontásra? Akárhogyan legyen is, Undset asszony Vigdisről szóló könyve, melyet az Atheneum mint a Nobel-díjas írónő „legújabb regényét” reklámozza, holott a háború alatt, tizenöt év előtt íródott, majdnem teljesen élvezhetetlen. Nem hisszük, hogy a magyar olvasóterületen sokakat érdekelhetne ez a vad bosszú, a viking kegyetlenség, a pogány norvég világ állítólagos „igazságszolgáltatása” és borzalmas gyakorlatiatlansága, amely betegesen tobzódik ebben az elbeszélésben.

Igaz, hogy az Iliászban és a Nibelung-énekben is találunk olyan erkölcsi törvényeket, melyek a mi szempontunkból bosszantó [570] ostobaságok vagy lázító igazságtalanságok. Az istennők irigysége és hiúsága jámbor emberek tízezreit uszítja egymásra, egy burgundi királyleány („kiért sok hősnek kelle letenni életét”) nem tudja elég gyilkossággal és embervérrel csillapítani lihegő bosszúját. Mindez ma már nemcsak érthetetlen, hanem ezeknek a véres igazságoknak nem látjuk többé erkölcsi jogosultságát, racionalista gondolatmenetünkbe űr szakad, hézag támad, s nem tudjuk tovább követni az eposzok hőseit. Az igazságok, ahogy Le Bon kimutatta, korok és szélességi fokok szerint változnak, az űr tehát Homérosz mitikus világa, az öncélú ógermán heroizmus és a mai racionalista, kollektívumok felé törekvő, humanista világszemlélet között valóban áthidalhatatlan. Ebből a látószögből a középkori norvég vikingvilág is – idő – és térbeli távolság! – nagyon messze van. Mégis, mikor Sigrid Undset könyvét olvassuk, fel kell vetnünk a kérdést: valóban ilyenek voltak ezek a pogányok, akik ott fenn, Izlandban és a norvég partokon ugyan felvették a kereszténységet, de lélekben vad vikingek maradtak? Igazán ilyen érthetetlenek, ilyen valószínűtlenek voltak? Az olvasó nem végezhet történelmi kutatásokat, és egy ilyen zord, távoli, idegen múltban lejátszódó regény epikai hitelét a szereplők valószínűségében, emberiségében keresi. Az, akiről nem érezzük, hogy él a regényben, annak életét nem hihetjük. Sajnos, Undset asszony alakjai nem emberiek. Ő állandóan azt hangsúlyozza, ami az akkori embereket megkülönböztette a maiaktól, pedig a mindig megkapó az a közös emberi vonás, amely örök és változatlan térben és időben. Ki törődne ma Antigonéval vagy Don Quijotéval, ha nem látnók meg bennük a ma emberének fájdalmát, fintorát, fenségét és örök problémáját?

A Pogány szerelemben nem érezzük az életet, az igazi embereket. Egy rettenetes, ostoba bosszúvágy lángol és lüktet át a könyvön, ez perzsel, gyűlöl, gyilkol, a fiút apjára uszítja, világgá kergeti minden költői vagy emberi igazságszolgáltatás nélkül. Vigdis fiatal még és meggondolatlan, mikor elmegy egy találkozóra, ahol Ljoté, az izlandi legényé lesz. Azért, hogy Vigdis teherbe esik, és fiút szül, Vigdis éppannyira bűnös, mint Ljot, aki nem is értesül apaságáról .Mégis ez az eset váltja ki Vigdisből azt a határtalan, buta, makacs bosszút, ami a mai olvasónak érthetetlen, ellenszenves és – valószínűtlen. Mennyivel emberibb például Krimhilda bosszúja, aki Sigfried haláláért egymásra uszítja a vitézeket, levágja Hagen fejét, s végül maga is meghal. A becsületes, hűséges Sigfriedet orvul öli meg a gonosz Hagen, ennek az alattomos gyilkosságnak megbosszulása tehát tragikus és emberi. Vigdis azért, mert teherbe esik, hasonló bosszút forral az ellen, aki szereti, aki mindig utána vágyakszik, aki vezekel, aki megalázkodik, visszatér szerelméhez, mindenét fiának adja, és kéri, [571] hogy bocsásson meg azért a percért, amelyért a felkorbácsolt vér, az éjszaka, sőt maga Vigdis is felelős. Vigdis azonban hajthatatlan. Kényszeríti fiát, aki apjában a legderekabb embert ismerte meg, hogy ölje meg az apját. „Remélem, emlékszel az ígért bosszúra!” Az apagyilkos fiú világgá bujdosik. Vigdis még sokáig él, s végül mint jó keresztényt egy templomban temetik el. Hogy bosszúsága kielégül-e, erről nem nyugtat meg a Nobel díjas norvég írónő. Az olvasót azonban sehogyan se nyugtatja meg ez az elbeszélés, amelyben a bűn és bűnhődés ilyen ostobán és lázítóan aránytalan, amelynek alakjaiban semmi emberit se találunk, következőleg semmi közösséget sem érezünk velük.

Sajnos még azt se mondhatjuk, hogy ezeken a valószínűtlen alakokon kívül mást is kapunk. A norvég írásokban rendszerint valami ködös, északi poézis vibrál. Undset asszonynál is van ebből a poézisből, mégis mennyivel más a fjordok, sziklák és tobzódó tengerek élete Knut Hamsunnál vagy Hans Knicknél! Történelmi levegő? Korrajz? A könyv legszánalmasabb alakja Olav király (nem világlik ki, hogy itt első Olavról, a kereszténység megalapítójáról, vagy második, Szent Olavról van-e szó, de akárhogy legyen is, mindkét Olav hatalmas, keresztény egyéniség volt). Nehezen hihetjük el, hogy ez a nagy király rögtön tűzbe jön Vigdis látásakor, cicázni kezd vele, és szerelmét kéri, azt meg éppen groteszk lehetetlenségnek tartjuk, hogy Vigdis, ez a vad, pogány lélek emlékeztesse a királyt a keresztény erkölcsökre.

Nem olvastam Sigrid Undset nagy középkori regénytrilógiáját, ami a Pogány szerelem után íródott, ezért nem vonhatok párhuzamot az írónő írásai között. Bevallom, hogy ez csak a második Undset könyv, amit elolvastam, s tálain azért nem tudom osztani a nagy Írónő bírálóinak azt a véleményét, hogy az írónő mindig megkapó lelkeket rajzol, hogy alakjai sohasem középkori hősök, hanem emberek, akik a mában is élnek. Eszembe jut, hogy akkor, amikor Sigrid Undset megkapta a Nobel-díjat, egy halk szavú francia különvéleményt olvastam, amelyben a díj odaítélőit jóhiszemű skandináv elfogultsággal vádolja a Nouvelle Revue Française cikkírója. Most úgy érzem, hogy a cikkírónak igaza van. A Nobel-díj odaítélése nem jelent csalhatatlan, örök érvényű írói értékelést. Echegaray is Nobel-díjat kapott, de ma már senkisem hiszi, hogy a kitüntetett spanyol tíz vagy húsz év múlva ne süppedne a teljes feledésbe. Istenem, a svéd akadémia tagjai is csak – akadémikusok.