Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Mikor letettem ezt a könyvet, valami olyasmit éreztem, mint mikor először láttam Kandinszky képeit, aki tíz-tizenkét év előtt az abszolút festészetet propagálta. Zavaros érzés kavargott a zavarosnak látszó képek nyomán, amelyekről minden tudatos elemet kigyomlált a forradalmi képíró, csak a szigorúan vett képelemeket tűrte meg. Nem bontotta fel a formát, mint a kubisták, nem gúnyolta és torzította őket, mint a dadaisták meg az expresszionizmus újabb irányai. A tárgy a természet és a festő közötti kölcsönhatást egyszerűen tagadta. Nincs forma, nincs külvilág, a valóság csak a képíró érzésvilága, amelyet vászonra vet. A színfoltok csak a képíró érzelmeit jelentik – semmi mást.

Az abszolút festészetről manapság már senki sem beszél, pedig az elgondolás jogosnak látszik: miért ne lehetne az érzelmeket színekben éppúgy, mint zenei hangokban kifejezni? Azonban a képszemlélőből nem lehet kiirtani a természetkeresést, a tudatos, értelmi elemeket, s ezért Kandinszky útkeresése tulajdonképpen zsákutcába vezetett. Ha a képírás területén nem szorítkozhat az alkotó az egyszerű kivetítésre, még kevésbé teheti ezt a költő, aki szavakkal és nem színekkel dolgozik. Nem arról van most szó, hogy a vers értelmes legyen, hanem arról, hogy a szavak szűretlen kivetítése, amely az olvasóban nem teremt érzelmi, hangulati együttrezgést, éppannyira hiábavaló munka, mint az abszolút festészet „felszabadító” törekvése.

Illés Sándorban sok minden forr és lázong, valami feszíti a gondolatok, mondatok és verssorok bordáit, de igazán nem tudjuk, mi ez az erjedő valami, s ez a bizonytalanság sok tekintetben lehangoló. Ő maga is panaszkodik: „most én – bús emberroncs, [566] nem tudom, ki vagyok…” Hiába minden rívás, várás, lobogás: nem tudja életcélját, nem ismeri hitét és elhivatottságát, így nagy hevülésének, romboló expanziójának igazságában kételkednünk kell. Ez a kétkedés a fő oka annak, hogy az olvasóban nincs együtt-rezgés, hanem valami zavaros bizonytalanság ködlik a verseskönyv elolvasása után lelkűnkben.

Fő problémája a hit, jobban mondva a keresztény vallás, amely a legkülönösebb és legellentétesebb verseket fakasztja Illés Sándorból. Legtöbbször tagad és rombol, Antikrisztusért sóhajtozik, le akarja dönteni a feszületet, Istent meg a templomokat, és a világűrbe akarja röpíteni a „lila ruhás nyihákolókat”. Nem érezzük, mi van e tobzódó gyűlölet mögött. Új hit bajosan, mert erről nem tesz vallomást. Lázong, átkozódik, mert a tüdővész, éhség, hideg szoba és munkanélküliség kínozza, pusztítja az embermilliókat. De nem öntudatos proletárköltő, aki marxista dialektikán nevelkedett, s aki hisz is egy szebb világ eljövetelében. Néha az az érzésünk, hogy talán valami furcsa szektának a tagja. Júdás vagyok című verse az egykori judeiták torz fanatizmusát juttatja eszünkbe, nagy, pusztító vágya pedig a kainitak vagy Karpokratész-követők lelkes, hatalmas bűnözéseit, mert ezek minden bűnt el akarnak követni, csakhogy a bűnbocsátás nagyobb legyen. Sajnos Illés Sándor romboló szándéka mögött sohasem erezünk új hitet, s ez nagy sivárság méltót bizonyít. Ő is felpanaszolja hitetlenségét: „elszórtam már szívem melegét.” Most semmim nincs.” Meghaltak vágyai. Nem tud hinni. De azért nem tudja vagy nem meri a nihilizmus mindent tagadó jelszavát kimondani. Inkább – bármilyen fonákul is hat – „megsiratja a Krisztusokat”, majd „leoldja ifjú gőgjét” a feszület előtt.

Az ifjúság nagy magabízása őt sem kerüli el. Azt hiszi, ha ő a jövőről dalol – ezekkel a jövő-dalokkal azonban adós maradt Illés Sándor – akkor „leroskadnak a hazug templomok.” Álmában egettartó, de hogy milyen lesz ez a világ, amit ő tart a vállán, erre ugyancsak nem ad felvilágosítást.

Ezekben a vallásra, világra, Krisztusra, emberiségre vonatkozó verseiben sok a feszülő erő, a lendület. Ezzel szemben szerelmi költeményei sápadtabbak, halkabbak, szinte alázatosak, és csak a fájdalmat meg az emlékezést keresik. A tehetséget senki sem vitathatja el Illés Sándortól. Vannak sorai, melyek határozottan költőiek és emelkedő irányúak, de végül azok is elcsuklanak a hitetlenség híg káoszában.

Voltak nagy formaművészek, akikben alig volt költői hit de Illés Sándor nem hasonlítható ezekhez. Bizonyos, hogy sem Herediával, sem Stefan Georgéval semmiféle rokonságot sem tart ez a most induló bácskai poéta. Illés Sándor a háború utáni kor gyermeke. Mikor ő született, akkor indultak az első felpántliká[567]zott katonavonatok. Ez talán sokat megmagyaráz, de közel sem menti a nagy, hitetlen űrt, a romboló indulatokat és az utánuk vigyorgó káoszt. Nekünk hites építőkre van szükségünk.