Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Nagyon messziről kell kezdenem ezt a történetet, mely meg fogja magyarázni az egészen közeli idők egy érdekes jelenségét, a magyar–szerb feszültség lelki eredetét.

1686-ban kiverték a törököket a szegedi várból és a szegedi városból. Néhány öreg török asszony, aki már nem kellett a fiatalabb törököknek, ott maradt a híd körül levő kunyhókban, és ott maradt a magyar lakosság, mely már csak maroknyi volt: csak negyvenkét házban laktak, míg a szomszédos Tápé községnek ugyanakkor negyvennégy lakott háza volt. Tehát volt idő, amikor Tápé nagyobb volt, mint Szeged, amiben tulajdonképpen nincs is semmi különös, mert Tápé legalább száz esztendővel öregebb, mint Szeged.

Azok, akik a törököket kiverték, kegyetlenek voltak a szegény szegedi magyarokkal szemben is: mind a negyvenkét házat kifosztották, s a jószágokat elhajtották. A város bírája, Tápai Szabó Tamás ezt el is panaszolta a pozsonyi kamarának egy keserű levélben, melyben a fosztogató katonák vezéréről ezt írja „Eléggé imádtuk, törvénnyel tisztelvén az erőszaktételtől, de nem használtunk vele semmit sem. Most a szegény emberek éhhel-holtul vannak.” Miután a kamara nem tudott védelmet nyújtani, Tápai Szabó Tamás megunta a bíróságot, és minden atyafiságával kiköltözött a városból a tápai sovány földekre, megyei területre, ahol [561] kevesebb rablásnak volt kitéve, mert az év nagy részében a vizek miatt meg sem lehetett közelíteni szállásaikat.

A várban hamarosan berendezkedett a katonai kormányzat, s az elhagyott, többé-kevésbé roskadozó házakba új lakosságot telepített. Legkedvesebb vendég volt a német iparos, a dalmát (valójában bunyevác) borkereskedő és gazda, a rác¹) és görög boltos. De lassan-lassan magyarok is szivárogtak a városba. Hogy ezek egymás közt hogyan intézik el ügyes-bajos dolgaikat, azzal a katonák nem sokat törődtek, ők csak hajtották a népet a közmunkákra a vár és a palánk megerősítése céljából, és szedték az adót, ahogy lehetett. Miután a városban nem volt egyetlenegy jogtudó ember se, egészen sajátságos közigazgatást rendeztek be: csináltak belső és külső tanácsot, jobbára írástudatlan emberekből, és hivatalokat szerveztek, amelyeket elosztottak egymás közt – nemzeti alapon. A tényleges helyzet az volt, hogy megkülönböztették egymástól a magyar, német, dalmát és rác nemzetet, s a ,,négy szegedi nemzet” alkotta a Communitast. Így volt ez egészen 1747. augusztus 23-ig, amikor Mária Terézia királyné a város lakosságának négy nemzetre oszlását megtiltotta. Azóta a rácok csak mint felekezet őrizték meg különállásukat; a szegedi magyarok között azonban még ma is él, bár halványan, annak az emléke, hogy ők valaha „külön nemzet” voltak. Hogy mindezekről nincsen szó Szeged négykötetes történetében, az Szenteleky Kornél ismeretes álláspontja szerint helyes, mert ha a történelem beszél, rendszerint összeveszíti az embereket. Miután azonban az én álláspontom az, hogy a történelem csak hadd beszéljen mindaddig, míg igazat mond, és csak az igazságot keresi, nézzük meg, hogy egy ideig hogyan fért össze, s azután hogyan veszett össze egymással a szegedi négy nemzet!

Tény, hogy a németek voltak köztük a legtürelmetlenebbek. Miután a várparancsnok mindig német volt, a katonai adminisztrációval együtt a németség, mely a visszahódítás után az első évtizedekben alig három-négy tucat emberből állott, magához akart ragadni minden hatalmat és minden jó hivatalt, ribillióikat azonban a sokkal nagyobb számú magyarság leverte, míg a dalmaták és rácok nem avatkoztak bele a dologba. Nem érdektelen jelenség, hogy a rácok a dalmatákat sohasem ismerték el külön nemzetnek; ők az írásaikban mindig csak három szegedi nemzetről beszélnek. [562]

A rácok a belső tanácsban egy, a külső tanácsban három helyet kaptak; de rác volt az. egyik közgyám, az egyik vásárbíró és az egyik népszószóló is, és a kisbírák és fertálymesterek egy része is rác volt. „Közjogi”, azaz nemzeti alapon jutott a belső tanácsba az öreg Szabó Milovan, majd a fia, Péter, azután Temesváry Mihály és utoljára Rakity Ignác. 1747-től kezdve is gyakran volt rác tagja a belső tanácsnak, de már nem nemzeti alapon, hanem közönséges választás alapján.

Az imént vázolt szereppel a szegedi rácok egy ideig meg iá voltak elégedve, bár gyorsan szaporodott a számuk, részint bevándorlás, részint a tiszai rác határőrség két részletben végrehajtott polgárosítása révén. A békesség és barátság fennállott a magyarokkal egészen 1739-ig, amikor is – saját számításuk szerint – mintegy kilencezer rác lakott Szeged városában.

A jó viszonyt legelőször az ünnepek ügye zavarta meg. Akkoriban a nép sokkal vallásosabb volt, mint ma, a bécsi udvar pedig még vallásosabb volt, mint a nép. Egymást érték a katonai és polgári kormányzat rendelkezései a hivatalos ünnepek megtartása ügyében, s az ünnepek száma igen nagy volt. Például karácsony ünnepe öt napig tartott, s aki az ötödik napon, Szent Tamás napján dolgozni mert, azt megbüntették. Miután a görögkeletieknek szintén sok ünnepük volt, s ők nem kisebb buzgalommal tartották meg a saját ünnepeiket, mint a katolikusok, el lehet képzelni, hogy a naptár különbözősége folytán mily súlyos teher volt rájuk nézve, hogy a saját ünnepeiken kívül a katolikusok ünnepeit iá meg kellett tartaniok. Ezt a sérelmüket igen illedelmesen ki iá fejtették a város tanácsa előtt a következő folyamodványban:

Tekéntetes Nemes Tanács!

Távúl légyen tőlünk, hogy Főlséges Koronás Királlyné Asszonyunk eő Fölsége az Római mód szerint ünnepeknek kegyes rendelése ellen kívánnánk legkisebben is nyakaskodnunk, hanem ezen alázatos Instantiánkkal Tekéntetes Nemes Tanács atyai színe elejben folyamodván alább tett punctuminkra kegyes resolutióját azon T. N. Tanácstól alázatosan kérjük, úgymint:

1. Constáltitulált N. Tanácsnak, hogy mink illendő és reánk vetett portionkat megadgyuk.

2. Pálinka korcsmának rendelt Taxáját N. Város Cassájába fizetünk.

3. Boltokat pedig súlyos terhekkel árendálni és így magunk feleségeink és gyermekeink táplálását egyedül csak vékony kereskedésünkkel szerezgetni kéntelenítettünk.

Ellenben tudva vagyon az egész világnál, hogy a mi vallásunk szerint több ünnepeink vannak, mintsem Római Anyaszentegyháznak; hogyha tehát mind az két Calendarium szerint mink csupán [563] csak belső kereskedésből élünk, kéntelenek leszünk olly szorossan (az mint T. N. Tanács kipublicalni méltóztatott) megtartani, – bizonnyára az koldulást nem lehet elkerülnünk. Annak az okáért alázatos szívünkkel instálunk, méltóztassék eddig való közönséges N. Város terheinek elviselésünket méltó Tekintetbe vévén, tovább is előmenetelünkre nézve kegyessen megengedni, hogy közönséges Ünnepkor az Boltjainknak ajtait, az honnand tudniillik mindennapi táplálásunkat kiváltképpen Pálinka árulásból kapni szoktunk, kinyithassuk, az hol semmi kézi munkát végbe vinni Confiscatio alatt szabadságunk ne légyen. Processiós ünnepek alkalmatosságával pedig ezen engedelmet az T. N. Tanácstul éppen nem kívánjuk. Mely kegyes resolutioját alázatosan elvárván maradunk

Az T. N. Tanácsnak alázatos szolgái

Rác Purgerek és Kereskedők

1739. december 28-án, aprószentek napján, mely akkor mint a karácsony utáni negyedik nap még hivatalos ünnep volt, a rácok kinyitották boltjaikat, árusították portékáikat, és pálinkát is mértek, mintha hétköznap volna. Ezen nagyon felháborodtak a magyar, német és dalmata boltosok, akik mint jó katolikusok, a felsőbbség parancsainak tiszteletbenntartásával az ünnepeken nem nyitották ki boltjaikat. A vevő és fogyasztó akkor is kevés volt, s a forintokat és dénárokat (de inkább csak a dénárokat) a rác boltokba vitte a nép. Mit lehetett ez ellen tenni?

A katolikus boltosok siettek a piaristákhoz; ezek voltak akkoriban a nép lelki vezérei. Az Aquinói Szent Tamásról nevezett Máté páter, a plébánia vezetője méltányolta híveinek felháborodását, és azt tanácsolta nekik, hogy szólítsák fel a rácokat boltjaiknak becsukására. Ez nem ment végbe riadalom nélkül, s a nép egy fél óra múlva már megrohanta és fosztogatta a rác boltokat, és bántalmazta azokat, akik vagyonkájukat védelmezték.

Ez a vártól alig száz lépésnyire történt, és miután a katonaság nem volt tisztában vele, hogy mi az oka és célja a zendülésnek, Piosasque gróf, a vár parancsnoka riadót doboltatott, és a Splényi-gyalogezred egy századát kirendelte a közcsendesség helyreállítására.

A katonaság gyorsan leverte a ribilliót, s a felsőbbség vizsgálatot rendelt el, melynek során legelőször is a piaristák hiteles bizonyítványt kértek és kaptak arról, hogy ők mint lelkipásztorok a városban nagy érdemeket szereztek.

A tanács nem mentegette ugyan a fosztogatókat, de azt jelentette a helytartótanácsnak, hogy a rácok – nyilván a protopópa biztatására – összeesküvést szőttek, s az volt a tervük, hogy a harangokat félreverik, és megrohanják a piaristák rezidenciáját, a városházát és a bíró házát, s ezt a szándékukat a várparancs[564]noknak is bejelentették. Miután az összeesküvéseket általában nem szokás a katonaságnak előre bejelenteni, nem bizonyos, hogy csakugyan volt valami összeesküvő mozgalom a rácok között, és ha volt is, ennek a rác boltok kifosztásával való kapcsolata nem világos. A vizsgálatnak különben egyéb konkrét eredménye nem volt, mint az, hogy a katolikus ünnepek megtartására vonatkozó parancsot megismételték. A protopópát beidézték a tanács elé, s felolvasták előtte a helytartótanács rendeletét. A protopópa azonban határozottan kijelentette, hogy az ünnepek dolgában csak saját egyházi főhatóságától fogad el rendelkezéseket.

Az ünneprendeletek egyébként érvényben maradtak, de az élük tompult azzal, hogy II. József császár sok ünnepet eltörölt, 1825-ben pedig karácsony és húsvét ünnepét is két napra redukálták.

Nagyon érzékenyem érintette a szegedi rácokat nemzeti különállásuk megszüntetése. 1746-ban meghalt Rakity Ignác szenátor. A rácok Bozitovac Jovan szabómestert akarták a helyébe ültetni. A tisztújításon a külső tanács kandidálta is Bozitovacot két más ráccal együtt, de a közgyűlés Tóth Józsefet választotta meg. A rácok mindent elkövettek, hogy helyet kapjanak a belső tanácsban; felajánlották még azt a megoldást is, hogy válasszanak egy tizenharmadik, „szám feletti” tanácsnokot, a német lakosság vezérei azonban, akik nem sokkal később óriási adósságokkal csődbe jutottak, mindenáron el akarták nyomni a rácokat, akik nekik mint kereskedők, szabók, szűcsök és takácsok üzleti versenytársaik voltak. Miután a királyné a nemzeti szervezet további fenntartását megtiltva úgy határozott, hogy a tisztviselőket ne nemzetség, hanem alkalmasság alapján válasszák, a rácok a tanácsban részükre 1746-ig közjogilag fenntartott helytől elestek.

Csakhamar újabb sérelem érte őket. A város privilégiuma teljesen egyenlő jogúakká tette a polgárokat, de azt is kimondotta, hogy polgárrá csak katolikust lehet felvenni. Ez utóbbi rendelkezést eleinte úgy hajtották végre, hogy csak a protestánsokat és zsidókat zárták ki a polgári kötelékből. Miután a helytartótanács évről évre megismételte a nem-katolikusokra vonatkozó tilalmat, 1747-től kezdve görögkeletiek felvételénél is nehézségek, támasztott a tanács, és a rácok eredménytelenül hivatkoztak a privilégiumlevélben részükre biztosított teljes jogegyenlőségre, mert a város, a helytartótanács és a királyné egyaránt arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jogegyenlőség és a polgárjog csak azokat a görögkeletieket illeti meg, akik már a privilégiumlevél kiállítása előtt is szegedi lakosok voltak.

A rácok emiatt igen elkeseredtek s közülük igen sokan Suboticára és Martonosra költöztek. Voltak évek, amikor százával költöztek el a rác családok Szegedről; ezek az „emigránsok” népesítették be Szőreg, Deszk és SzentIván községeket, A magyarságba azonban – a Temesváry és a vele alkalmasint egy törzsből eredő Frányó családot kivéve – nem olvadtak bele. Azok a görögkeletiek, akik az idők folyamán katolizáltak, nem rácok, hanem görögök voltak, és mindenkor külön plébániájuk volt a város felső részében, bár egyébként a vallási és politikai együttműködés igen szoros volt a keleti szertartású görögök és rácok között mindaddig, míg a görögök katolikusok nem lettek.

¹) A „rác” a magyar nyelvben egyáltalán nem gúnyos elnevezés, mint sokan gondolják, hanem onnan származik, hogy a régi szerb államot (Raška) Rasciának evezték, és a térképeken is így jelölték. A régi magyarban tehát minden gúnyos vagy csúfondáros mellékzönge nélkül hívták a szerbeket rácoknak, s így ismeri a történelem a szegedi szerbeket is. (Szerk.)