Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Péter alvása nem volt mély. Ébredésénél mégis a jó alvók fokozatos magára eszmélésével vette létét tudomásul. Szemét ki se nyitotta. A valóság először fülén át jutott hozzá. A nyár vasárnap délutáni zaja szűrődött szobájába. Villamos csilingelése, gramofonhangfoszlányok, edények csörömpölése, cselédek elnyújtott danái, aláfestve a főváros zsongító morajával. Ablaka alatt nő ment el, mert rövid, kopogó lépéseit meg lehetett különböztetni a többi járók közül. A nő ünneplő ruhában, kalap nélkül lehetett. Fényes volt az arca, s bizonyára magas sarkú cipőt viselt.

Péter ismerte a vasárnapi utcát.

Kinyitotta szemét, és tekintete szobájának alkóvjára esett. Benézett a szoba homályába, és felhangon kétszer is kimondta: alkóv… alkóv… Bosszantotta a szobának ez az eléktelenítése, és elvetélt építészeti ötletnek tartotta. Egy rendes, négyszögű területet kettéosztani, hogy egy homályos zugot kapjon az ember, ahol a levegőtlenség és a porszag tanyázik, ezt sehogy sem értette meg. Régi, francia kastélyok jutottak eszébe, ahol az alkóv építése megszületett. De amennyire azoknak középkori misztikájához, repkényes és glicíniás romantikájához illett, annyira bántó ebben a beton-, vas- és üvegidőben.

Felkelt, és révedező tekintettel nézte a szobát. Szomorú, mályvaszínű selyempuffok fekete formátlan, aranyozott állványszerkezeten állottak körülötte. Pihenésre alkalmatlanok, a szoba közepén életveszélyesen szétszórva… Az íróasztalt eredetileg kemény ónémet stílusban szándékozták megépíteni, de gyártója a kor szavára hallgatva lágy, szecessziós vonalakkal igyekezett enyhíteni az amúgy is formátlan idomokat. Az íróasztalon a hagyományos velencei levélnehezítők a megutáltatott, legalambosított Szent Márk terével.

Péter összeszorította fogait, tekintetével el akart futni, de nem volt menekvése. A falon képek voltak. Olajfestmények, falusi idill. Pirospozsgás lány, legény, rozmaringos ablak, kimeszelt ház, felsöpört, leanderes udvar és minden olyan elrendezésben, ahogy annak városi gyártója a képkereskedő rendelésére megcsinálta. Az árnyékok szerint a nap a természet törvényeit megcsúfolva egy időben több irányba vetette sugarait. A többi képet Péter már nem merte megnézni, és kitekintett az ablakon. De itt sem talált [554] szeme nyugalmat. Az ablakon kézzel horgolt csipke hellén motívumokat ábrázolt, de szögletes formái megölték a görögség minden elegáns hajlékonyságát.

Pétert csendes kétségbeesés fogta el.

Itt kell laknom. Ez az, amit úgy hívnak, hogy előkelő, ízlésesen berendezett úriszoba… Itt vagy másutt… mindegy…Végiggondolta szomorú vándorlásait a lakásokon keresztül, és belátta, hogy meddő minden erőfeszítése. Még azt a kérését sem teljesítik, hogy iá szobák tárgyainak háromnegyed részét elvigyék. A használhatatlan, felesleges, ízléssértő tárgyakat már saját költségén akarta elraktároztatni többször, de minden ilyen kívánságából háborúság lett, sértődések keletkeztek, és végül is súlyosan bogaras embernek tartották. Szeretettel gondolt egy fehérre festett, simított falú, nagy ablakú, világos szobára. Széles, nyugodt kerevetre, nagy íróasztalra és egy-két nyugodt vonalú, pihenésre alkalmas bútorra. Más tárgyakról majd gondoskodott volna a maga ízlése szerint. Azok sohasem sürgősek, az megjön, azt az idő adja. Péter az tartotta, hogy a berendezést, amely mindig magán viseli lakója lényének bélyegét, nem lehet egyszerre, parancsszóra megszerezni. Annak időre van szüksége, és megterem, mint a fa a fekete földben.

Most azonban Péter ebből a szobából, ha órákra is, menekülni akart. Hogyan ülhetne itt le, vehetné elő kedvenc könyveit, hogyan mélyedhetne el, amikor az ízléstelenség ezer fúriája ordít felé a parkettről, a falról, a mennyezetről. Nem maradhatott szobájában, és érezte, hogy valahová mennie kell. Lelki szemei előtt akaratlanul végigvonult az emberek nagy sora, akikkel sűrűbben vagy ritkábban, akarva, nem akarva, az élet összesodorta. Azt hitte, választania kell, kihez, vagy hova menjen. Szobájaidézte hangulat követelőén tolta feléjök. Péter végre is egyenként idézte maga elé ismerőseit és mindazokat, akiket a szokás barátoknak jelöl meg. Egy fiatalkori pajtására gondolt, aki gyors és szép bankkarriert ért el. Nagy lakás, hisztérikus feleség és társaságukban állandóan egy nyegle fiatalember, akinek kapcsolatai: az asszonyhoz nem vették tudomásul a férj iránti tapintatból. Maga a bankigazgató minden műízlés és műélvezet nélkül gyűjtő volt, és megítéléseit Maier Graefe meg néhány közlöny diktálta. Régi, egészséges nézeteit a pénz megrontotta, és már csak mámoros pillanataiban volt tűrhető, amikor parasztos meglátásai eredetiségükben törtek elő. Péter kínosnak találta, hogy odamenjen… Egy lányos családra gondolt, ahol azelőtt néhány kellemes órát töltött. A fiatalság mindig felüdítette. Ámde legutóbbi ottléte is eszébe jutott, és félt, hogy az megismétlődik. Soktagú társaság verődött össze akkor, és a ligetbe mentek. Péter érezte, hogy ez nem neki való, de ereje nem volt sem ellenállni, sem elmenekülni. Magukkal vonszolták egy rettentő sok asztallal tömött, nagy, kávéházi [556] teraszra, ahol az emberek annyira egymáshoz zsúfolva ültek, hogy testük melege érezhető volt. Egymást túlkiáltani igyekvő hangon beszéltek. Beszélgetésfoszlányok jutottak Péter füléhez. A nagyvárosi argó, modor selyemruhás és parfőmözött nők szájából undort keltett benne. A túlzsúfoltság miatt a pincérek mozgása majdnem lehetetlen volt. Azok mégis minden akadályon keresztültörve a vasárnapi élvezőket rugdosva, bökdösve teljesítették kötelességüket. A zaj elviselhetetlenné vált, és a katonazenekar mindent túlharsogva a modern operettek agyoncsépelt slágereit terítette ezekre a sivár, lélek nélküli, szánalmas vasárnapi emberekre.

Péter a viharos tenger hajótöröttjét irigyelte, aki a nyers elemek gyönyörű hangszerelése közben pusztul el. Péter inkább ezt kívánta, és sápadt idegességében a tehetetlenség érzésével tűrte a sorsát.

Ezekhez sem indult hát el.

Aztán a klubra gondolt, ahová bekényszerítették. Asztalsorok jelentek meg előtte, föléjük hajló, kopaszodó fejekkel, amint a kártyajáték esélyeinek figyelésétől gyöngyöznek. A kártyázókat szívből megvetette, mert gyáváknak tartotta őket. A kártyajáték szemében a lélekgyilkoló szere volt, amit azok használnak, akik nem mernek saját énjükkel szembenézni. Elmenekülnek maguk elől a kártya kultuszába, és ostoba kiszólásokkal, külön frazeológiával palástolják olcsó izgalmaikat, amit a kis pénzek elvesztése okoz.

Még sok mindenre és mindenkire gondolt. De nem talált senkit, aki hangulatának és tisztaságot szomjazó érzéseinek, ízlésének jó lett volna. Végiggondolta azt is, hogy ha volna is valakije, ahová elmehetne, milyen rettentő most odajutni. Az utcán hangos tömegek. A villamosokon durva tülekedés, loholás az utcán azért a csalóka reményért, hogy szórakozást és élvezetet találnak.

A körút minden jóérzést megszégyenítő reklámjai, felírásai és a tömeg nyers szenzációkeresése visszariasztotta attól, hogy szobáját elhagyja.

Péter lehetetlen helyzetbe jutott, és felkiáltott: Se ki, se be! Végre is minden hiba bennem van, így élni nem lehet. Ez tiszta neuraszténia. A dolgokat úgy kell venni, amint vannak. Túlzó vagyok, és érzékenységem erőltetett. Nem a külső dolgok ilyenek, hanem én. Nem szabad benső töprengéseimet és problémáimat külső dolgokra aggatni és magamat mártírként állítani elébük. Végre is, ha felteszem, hogy az egész világ és társadalmi életünk üres és undorító, akkor az másoknak is olyan ezen a fokon, amin én élek. És erre a magaslatra bizonyára nem magam jutottam fel egyedül. A többi is él.

– És mi tulajdonképpen az én problémám?

Péter most legélesebben és leegyszerűsítve igyekezett kínos töprengéseivel szembenézni, és így látta: „örökölt érzékeny szer[556]veim felszívták a természet és a művészet szépségeit, ezek erősen belém idegződtek. És ezért, amikor emberekkel és tárgyakkal találkozom, olyan követelményeim vannak, amit nem tudnak teljesíteni. A csalódások olyan sora ér, amibe szinte belepusztulok,”

Péter tulajdonképpen melegszívű, lelkesedni tudó és barátkozásra hajló természet volt. Mások részére nagy ajándékot hordott magában, de ugyanilyen követelésekkel lépett fel anélkül, hogy ezt tudta volna. Közvetlen természetét a sablonosság, az egyenruhába bújtatott kedvesség sértette, ez elől menekült, és ezért magányra volt ítélve, így mindinkább túlfinomodott, és érzékenysége fokozódott.

Volt idő, mikor úgy érezte, hogy csak a nő adhatja meg azt a belső megértést, amire áhítozik. Végigjárta a szerelem iskoláját, és ma borzadva gondol lányokra és asszonyokra, bár vágyát a nő után nem adta fel. Sok szerelmi csatározás után végül egy szigorúan nevelt, konzervatív család lányában vélte azt a tisztalelkűséget felfedezni, amit a maga képére akart formálni. Ennek az utolsó kísérletnek is egyszerű és hamaros vége lett. Egyik szép, elmélyedő sétája után Péter kiválasztottjához ment, aki a zongoránál ült, és Pétert „Maga csúnya, maga csúnya, de szeretem magát” akkoriban divatos, szörnyű szerzeménnyel fogadta.

Pétert ott nem látták többé.

– – – – – – – –

És Péter még mindig szobájában volt, zsebre dugott kezekkel, sok százszor felmérve lépéseivel annak egyik, bútoroktól szabadon maradt görbe vonalát. Töprengéseinek közepén villámcsapás hirtelenségével eszébe jutott mindig jó kedélyű, de tartózkodó és szerény barátja. Péter nem engedett most gondolkodási időt, és nagy sietséggel indult oda, nehogy másként határozhasson. Bár szerény viszonyok között élt, autóval vitette magát, mert irtózott az utcák zajától. Pedig az út hosszú és drága volt, de ilyenkor Péter nem számolt, bár könnyelműsködéseinek következményeit jól ismerte.

Csodálkozott, hogy Temessy eddig nem jutott eszébe, és örült, hogy ez a hatalmas vállú, széles nyílt arcú fiatal egyetemi tanár kiegyensúlyozott kedélyével, lelki egyszerűségével és magas értelmével mily üdítően fog reá hatni. Ebben az emberben még nem csalódott. Nehezen feloldható lélek, de nem bonyolult, és főleg becsületes. Sok benne a gyermekes jellem. Szorgalmas kutató és fegyelmezett munkás létére a naiv játékokat kedveli, és érdeklődéssel tudja elnézni az utcán pitykéző suhancokat.

Temessy a Hűvösvölgy egyik csendes dűlőjén, úgyszólván erdővé sűrűsödött parkban lakott özvegy édesanyjánál. A kapu nem volt zárva, és Péter áthaladva a páfrányos illatú parkon, barátját egyedül találta nagy munkaasztalánál egy csomó feldúlt kézirat között. [557]

Öröm ült ki mindkettőjük arcán, és melegen kezet szorítottak. Sokkal őszintébb volt örömük, semhogy a váratlan találkozás szóáradata indulhatott volna meg. Temessy íróasztalának papirosait rakosgatta, míg Péter a szoba falát fedő könyvsorokat vizsgálta. Percekig hallgattak, és élvezték azt a különös, furcsának tűnő érzést, ami csak két egész férfiban támadhat egymás iránt.

Péter Temessy íróasztaláról egy sűrűn teleírt és sokszor átjavított árkus papirost emelt fel, és mintha csak a napokban váltak volna el, azt kérdezte:

– Hol tartasz?

Temessy biológiával foglalkozott, annak legelvontabb ágával. A többi kutatókkal ellentétben arra törekedett, hogy az élőlényekben nemcsak fizikai-kémiai gépek bonyolult szerkezetét láttassa, hanem erősebb kapcsolatot teremtsen a lelki élet és az élettan között. Új megállapításokkal sikerült bizonyítania azok egységét és egymásért valóságát. Kétségtelenül olyan eredményeket ért el és dolgozott fel, amit előtte mások nem mondtak ki.

Temessynek Péter egyszerű kérdésére nem volt könnyű válaszolni. Mosolygott a felelet megfogalmazásának nehézségén, kezével végigsimította homlokát, és csak ezt mondta: „Hát ülj le!”

Az íróasztalhoz ültek szemben egymással. Temessy, hogy Péterrel megállapításait megismertesse, a biológia alaptételeinek sűrített magyarázatára tért.

A stabil és a stacioner képződményekkel kezdte, és ezek különbözőségeit magyarázta. Érdekes és élvezhető volt, amit mondott. Az elvont fogalmak olyan plasztikusan domborodtak ki, mintha csak egy izgalmas regény alakjait állította volna Péter elé.

Temessy gondolatait Péter nagy figyelemmel követte, és egy ideig megfeledkezett magáról. Pétert Temessy úgyszólván elvarázsolta. De nem tudni, milyen eszmetársulás folytán, amikor a sugárzó energiának vegyi energiára való átalakulásáról beszélt, Péter az előadás fonalát elvesztette. Bámulva nézett barátjára, és a világ boldog emberét látta benne, aki a tárgyakon és fogalmakon keresztül él, aki felette áll saját magának, vagy talán összeolvadt a mindenséggel. Úgy hitte, hogy ő teljesen legyőzte feltörő testi és lelki kínjait. Aki messziről nézi magát, és úgy ítélkezik maga felett, mint a többi milliárd, földön nyüzsgő hangyáról.

Péter most már csak szavakat hallott: körforgás… oxigén… reflex… ösztöncselekmények… specializálódás… Platón… Darwin… Lamarck… Ostwald…

Péter a figyelmet már csak tettette, mert Temessy személye őszinte csodálatát hívta ki, és efelett gondolkozott. Nézte széles, piros ajkát, kicsillámló, egészséges, fehér fogait, kékesszürke, gyermekes szemeit, magas koponyáját, amit teletömködött rengeteg [558] elvont fogalommal .De arai főként elragadta ezzel a ritka emberrel szemben, az annak nyugalma, kiegyensúlyozottsága és lelki harmóniája volt, ami arcán kinn ült. Péter megsemmisülve ült előtte, gyávának, hitványnak, nyomorultnak érezte magát, mert ebből az emberből kiáradó sugárözönben fürdik, és összeesik néhány negyedóra múlva, ha őt elhagyja. Szégyellte a délutáni tétovázó vergődését, bágyadt erőtlenségét. Szemét Temessy szemébe kapcsolta, és már sejtelme sem volt arról, amit barátja beszélt.

Temessy néhány pillanat pihenőt tartott, és nagy pohár friss vizet hajtott fel.

Péter így szólt hozzá minden bevezetés nélkül, kihasználva ezt a kis szünetet, hangjában a kérés minden árnyalatával:

– Kérlek téged, mondd őszintén: jól érzed magad?

Temessy furcsán, meglepetten nézett Péterre, nem értette meg kérdését. Bár ismerte Péter szeszélyes természetét, de nem találta helyénállónak, hogy erre válaszoljon, mert első pillanatban annak csak egyszerű értelmére gondolt. Azután mintha sejtené Péter belső vívódását, szándékosan nem tért ki kérdésére, és csak ennyit mondott:

– Jól érzem magam, dolgozom.

Temessy, kissé megzavarta már Péter kérdése, mert annak idegrezgéseit érezni kezdte. Ámde hirtelen elhatározással mintegy kitérve és dacolva Péter kérdésével, előadását tovább folytatta.

– Most kérlek, az a kérdés, hogy a tökéletesedésnek valami objektív mértéket tudunk-e adni? Tekintve, hogy a földön a rendelkezésre álló szabad energia korlátolt, azt a szervezetet kell tökéletesebbnek tekintenünk, mely legkisebb veszteséggel alakítja a maga életműködéséhez a felhasznált energiát.

Péter a második mondatot már nem hallotta, és arra a meggyőződésre jutott, hogy Temessy az ő problémáit, ha benne ilyenek lehetnek is, már rég eltemette, de lehet, hogy ezek a kínok nála nem is jelentkeztek. Bár elmaradhatatlanak tartotta azokat mindenkinél, most mégis úgy gondolta, hogy Temessy szerencsésebb lelki összetételű mint ő. „Mégis beszélnem kell erről vele” – gondolta.

Temessy azt hitte, hogy kutatásainak végső eredményével Pétert megismertette, és elhallgatott. Nagy léptekkel járt fel és alá az alkonyattói szürkülő szobában.

Péter megszólalt.

– Tudod, nem a munkádon csodálkozom, hanem rajtad. Én úgy látom, hogy több vagy, mint nagyszerű munkád, mert lenni tudsz. Arra kérlek, mondd meg, mit kellene tennem, hogy idejussak? Mit tegyek, hogy az adottságokkal megbarátkozzam, velük békeséggel éljek? És mondd meg nekem igazán, jól érzed te magad? [559]

– Én jól érzem magam – felelte egyszerűen Temessy. Aztán eltért a maga személyétől, és így folytatta: A jó érzés kérdése egy csomó más kérdéskomplexum szétbontását igényli, és tulajdonképpen erősen relatív.

A fogalmak tanáros magyarázatába kezdett, amit Péter amúgy is jól ismert, és szórakozottan hallgatta. Szinte örült, amikor fény támadt a szobában, és két személyre szóló vacsorát tálaltak fel. A vacsora egyszerű volt, és nagyon jó. Félig kisütött marhahús sok friss zöldsalátával és sötétvörös, ízes görög borral. A két barát asztalhoz ült, és jó étvággyal étkeztek. A már komornak induló hangulatot Temessy kitűnő étvágya és kedélye elterelte pályájáról. Péter éhgyomorra bort ivott, és ennek is megvolt pillanatnyi hatása. Jól érezték magukat. Péter problémái fölé most fátylak borultak, és csak halványan szűrődtek át tudatának felszínére. Tudott róluk, de csak tompán, érezte. Régi emberekről, karrierekről, utazásokról beszélgettek, egyik tárgyról átugorva a másikra, és néha mindkettőjükből egyszerre buggyant a szó. De Péter mégsem tágított. Most más oldalról adta fel a kérdést, hogy Temessy titkát a sajátmagához való viszonyához megtudja. – Nézd – mondta Temessy Péternek –, célkitűzés, rendszer, munka, mindent a maga idejében, nyugalom, sok levegő, és ha mindezt betartod, megszerezted a testi és lelki egészséget. Ennek következménye, hogy a túltengő egyéniség okozta kínok csökkennek, és harmóniába kerülsz az élet dolgaival.

– Tényleg így lehet – gondolta Péter –, milyen egyszerű az egész. Ki kell valahová költöznöm a szabadba, életemet végre komoly korlátok közé kell szorítanom. Lehet, hogy amit én ilyen szörnyen összegabalyítottnak látok, az nem más, mint kis hibákból és tévedésekből eredő és végül összegyűlemlő baj, ami azután ilyen borzalmas formában jelentkezik. Így is van, erősítgette Péter magjában. – Elvégre elég egy láthatatlan bacilus ahhoz, hogy erős szervezetet idővel megbontson.

Péter most mindent világosan látott, és elhatározta, hogy holnap és tényleg holnap reggel radikálisan változtat életrendjén. Csak úgy rajzottak benne jobbnál jobb gondolatok, és kivitelük elé – úgy érezte – semmi akadály már nem gördülhet. Azt mondta magában: – Hiszen nem vagyok energiátlan, ennyit csak tudok akarni!

Elhatározása megnyugtatta, és csöndes öröm töltötte el, mert érezte, hogy biztos változás előtt áll.

Hűs szellő áramlott a szobán át, és Péter felfrissülve, megújhodva készülődött menni.

Temessy Pétert a parkon át kísérte, kezében nagy kapukulccsal. Péter valahogy át szerette volna barátját ölelni, és erősen megszorítani olyan hálaérzettel, amit csak egy életmentő szere[560]tőnek ad az ember. De szégyellte feloldott érzéseit megmutatni, és botorkálva, szótlanul tekintett fel a csillagmilliárdokra. A kapu kitárult. Péter kilépett, és Temessy megfogta Péter karját. Néhány pillanatig hallgattak, míg végre Temessy mély és háta hangon ennyit mondott:

– Péter, én hazudtam neked.

A kapa bezárult, és Péter egyedül, gyalog a városnak indult.