Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Bencz Boldizsár: Az őrült

Bohókásan körüldíszítette fejét,
gomblyukába virágot tűzött,
beteg szívében népszerelmet hordott,
hangja, úgy hitte: üvegharang,
tisztán szóló,
csak templomi homályban zengette néha –
s szavakba formált lelkének
jerichói rózsáját az istenküszöbén
ezren leköpték.
Bujkált, mint éjféli idegen,
s ha találkozott még józan füllel,
megtárta előtte a jövőt,
savanyú éjszakák ízével, írombán
süllyedő hajónak mondott minden társadalmat
és ezt a piperés világot –
s a józanok vont szemöldökkel
ráégették a szörnyű pecsét tüzes sebét:
az őrült!
S ő kék derűvel nótát dúdolt,
a lelke fájt, szívét fürkészte a bánat,
s lassú járásban egyre jobban
méltóságossá vált a halál.
Mélyen az estben ködölt az alföld,
hegyek, völgyek s a kísértő éjből
messzebb pipáltak a bükkök,
kirezdült az ezernyomor
máglyafénye.
Feje lecsuklott,
mintha öreg Rembrandt-kép
hullott volna le a falról,
a köd elérte – és fojtogatta a gáz.
Szemprizmáiban megfészkelt az örök álom,
elszórt szavainak biblikus igazában
másnapra milliomodmagával halt meg:
a bélyeges őrült.