Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Azt az igazságot, hogy egymás nem ismerése mennyi félreértést, ellenségeskedést, meddő harcot és sorsokat megpecsételő előítéleteket jelent, nem kell bővebben bizonyítani. Az ellenség nem ismerése már számos történelmi kudarcnak volt az oka, de ugyancsak bajt, kárt okozott az is, ha a szövetséges népek nem ismerték egymást, ha minden idegen volt számukra, ami kis világukon kívül esett. A világháború és az utána következő politikai elkülönülés is hatásosan bizonyítja ezt a tételt. Nehéz ma közeledési politikát vállalni és vezetni, mikor a franciák a háború alatt például egyebet sem hallottak, mint azt, hogy a négyszögletes fejű boche-ok elevenen eszik meg a csecsemőket, mikor Coty sajtója még ma is hasonló hazugságokkal uszít, a másik oldalról viszont a franciákról gyártanak gyűlöletet szító, szenvedélyeket korbácsoló hazugságokat. Az a német, aki hosszabb ideig él a franciák között, az a francia, aki hónapokon vagy éveken keresztül német környezetben él, mindenesetre megmosolyogja ezeket a hazugságokat, esetleg lázadó igazságérzéssel meg is cáfolja őket, de azért a tömeg lelkében gyökeret ver az előítéletek, hazugságok makacs tarackja. De mit jelentenek ezek a higgadt cseppek a szenvedélyek, a csúnya és türelmetlen indulatok háborgó óceánjában?

„A türelmetlenség – írja Le Bon az Igazságok Életében –, amely még ma is oly súlyosan nehezedik társadalmi életünkre, a szellemi fejlődés törvényeinek gyakori meg nem értéséből származik. Az olyan tudás, mely elég nagy ahhoz, hogy visszanyúljon a dolgok gyökeréig, az mindig megértő, és ennélfogva türelmes.” Le Bon még háború előtt írta ezeket a sorokat, melyek ma talán még időszerűbbek, mint húsz év előtt. Benda könyvéről ¹) sokat írtak, de azt nem lehet elvitatni, hogy a tudás még sohasem volt oly felületes, mint manapság, amikor például Hitlernek külön tudós tábora van, akik szánalmas jelszavai alá „tudományos” pilléreket raknak, akik az olcsó demagógiából nagy eszméket, misztikus igazságokat igyekeznek kikristályosítani. A modern rabulisztika furcsa, fonák fényekkel torzítja el az igazságot, [65] a történelem vérpáráitól gőzölgő iskola, az uszító sajtó és a gazdasági sovinizmus ma már elviselhetetlen jelenségei pedig egyre újabb és újabb válaszfalat húznak jó szándékú népek és nemes kultúrák közé. A népe különösen az újabb nemzedékek nem ismerik egymást, vagy ami még rosszabb: hazug és zavaros torzképeket kapnak egymástól, így minden közeledési politika a halálos ítélet pecsétjével születik.

Az első teendő tehát egymás megismerése.

Néhány hónap óta ismét időszerű lett a dunai konföderáció terve, amely azonban tisztán gazdasági terv volt. Ez az egyoldalúság a dolog sürgősségével magyarázható, mert ma mindenki mindennél fontosabbnak tartja a gazdasági bajokat, és az új gazdasági szövetségtől a nyomorba süppedt népek számára könnyebbülést remélnek a politikusok. Nem szabad azonban megfeledkezni a kulturális tényezőkről, melyeknek hatása tisztább, tartósabb, s nem csupán az anyaghoz kötött. Valljuk be azonban, hogy egy kulturális dunai konföderáció terve még nehezebben valósítható meg, mint egy gazdasági.

Nem ismerjük egymást. Jelenleg öt dunai állam él egymás mellet egy földrajzi tömbben, de különböző nyelvekben, kultúrákban idegeneknek is tűnnek fel egymáshoz. Ausztriát kivéve minden dunai állam nemzeti egységként szerepel, innen magyarázható a szigorú kulturális zárkózottság, sőt a gazdasági sovinizmus is. Ezért nem ismerhetjük meg egymást, sőt akiben élne a megismerési vágy, annak sok akadállyal, a hazaárulás vádjával és a járatlan utak nehézségeivel kell megküzdenie, hogy célját elérje.

A dunai államok népei kulturális tekintetben hasonlóak, a néplélek között nincsenek jelentősebb eltérések, hiszen a kultúrát, a nép pszichéjét, vérmérsékletét és jellemfejlődését inkább földrajzi, klimatikus és gazdasági viszonyok határozzák meg, mint a fajiság. Legjobb példa erre az Amerikai Egyesült Államok, melyek annyi fajt tudtak egy kulturális nevezőre, azonos életszemléletre hozni. A különbségek mélyítése, a fajiság kihangsúlyozása a türelmetlen uszító politika olcsó, de még mindig hatásos fegyvere. Pedig az igazi kultúra sohasem lehet türelmetlen, az testvérének tekint minden kultúrát, de elsősorban a szomszédos és ezért hasonló kultúrákat. „A dolgok gyökeréig kell nyúlni – mondja Le Bon. – Meg kell ismerni egymást!” – hangzik az időszerű és helyzetünkhöz adaptált parancsolat.

Ezért minden dunai államnak egy biográfiát kellene kiadni saját (többségi) népéről, annak életéről, foglalkozásáról, kultúrájáról, művészetéről. Ebben a biográfiában többek között be kellene mutatni a népköltés és a modern irodalom igazi értékeit, illusztrációkban bemutatni a nép életét, a művészi érdekességeket és a tájak hangulatát. Az olvasónak mindent meg kell ebben a biográfiában találnia, ami csak arra a népre s főleg annak mai kultúrájára vonatkozik a folklorisztikus gyűjtésektől kezdve az új irodalmi irányokig és egyéniségekig. A biográfia azonban a szó szoros értelmében rajz legyen, és nem történet. A nép igaz életrajza, jelenlegi portréja, és nem heroikus múltak mirtuszával, gonosz háborúk dicsfényével és a színházak történelmi díszlettárával felcicomázott, felismerhetetlenné tett nemzeti történelme. A történelemnek semmi keresnivalója sem lehet ebben a könyvben. Először, mert a történelem csak a régi hegek felszakítását jelenti, holott ezeknek a biográfiáknak célja, hogy közelebb hozzák egymáshoz a szomszéd népeket. Másodszor, mert a biográfiák egyedüli célja egymás jelenlegi életének megismerése, és nem olyan véres múltak ismertetése, melyeknek előidézéséért a mai nemzedék nem felelős, de amelyekre való utalás csak kellemetlen, sőt gonosz érzelmeket válthatna ki a múltakon kesergő lelkekben. A biográfiákból ki kellene gyomlálni minden olyan mondatot, célzást, képet és hangulatot, ami nem a megértést, a tiszta megismerést szolgálná.

Minden biográfiának ugyanaz a jeligéje lesz: Tolsztoj írta ezt a mondatot Romain Rollandhoz intézett levelében: „Tout es qui reunit les hommes: est le bien et le beau – tout ce qui les sépare: est le mal et le laid.” Minden ami egyesíti az embereket: az jó és szép – mindaz, ami szétválasztja őket: az rossz és csúf. Ilyen szellemben, ilyen jelige alatt kellene ezeket a biográfiákat összeállítani. Természetesen egységesen, azonos elvekkel és szándékkal. A biográfiknak minden írója csak tényeket csoportosítana, elfogulatlanul, tárgyilagosan értekezne egy-egy tárgyról és témáról, a sovénség elvakultsága egyoldalú megvilágítása, nem kaphat helyet a megírás módszerei között. Egy írónak, egy szerkesztőnek sem szabad elfelejtenie azt, hogy a biográfia idegeneknek készül, akik szintén szeretik fajukat, népüket és kultúrájukat.

Ez a terv egyelőre az öt dunai államot ölelné fel. Minden biográfia négy nyelven jelenne meg: a román biográfia például magyarul, németül, szerbhorvátul és csehszlovákul, a jugoszláv magyarul, németül, csehszlovákul és románul és így tovább. Ezek a biográfiák minden középiskolában kötelező olvasmányok lennének, minden egyesület könyvtárában mind a négy biográfiának ott kellene lenni. Az ára nagyon olcsó lesz, hogy minden érdeklődő megvehesse ezeket a fontos könyveket. A biográfiákat külön-külön nem lehet majd eladni, hanem csak együttesen mind a négy kötetet. A cél az lenne, hogy sokan, százezren olvassák a köteteket: minden középiskolás, minden hivatalnok, minden intellektuel, minden politikus, minden újságíró, aki véleményt [67] szokott mondani népekről és államokról, holott sokszor azt se tudja, hogy mit is csinálnak azok a népek, nyereg alatt puhított húst esznek-e, avagy bölényekkel viaskodnak, sokszor fogalma sincs, milyen is annak a népnek kultúrája, irodalma, tánca, zenéje, de a lesújtó és hebehurgya szóbeszédre épített ítélete hamarosan kész.

*

Mindez persze csak vázlatosan idevetett terv, amely új közhangulatot, új közvéleményt, új embereket, jobb, igazibb, nemesebb szomszédokat szeretne teremteni. Örülnék, ha hamarosan e terv részleteiről vitatkozhatnánk.

¹) Julien Benda: La trahaison des clercs