Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Egy ember jött bukdácsoló léptekkel a sötét éjszakai utcán.

Jókedvűen dúdolgatott magában, de amikor a deszkapalánkok mögül egy-egy kutya ugatott feléje, nem volt rest abbahagyni a dúdolást, nekidűlni a kerítésnek, és visszaugatni a kutyára. A kutya majd széttépte a palánkot dühében, de az embernek csak annál jobban tetszett a játék. Még papucsával néhányszor bele is rúgott a kerítésbe. És vígan hintázó nevetéssel nevetett. Amikor megunta, legyintett, és elment, de annyi emberség mégis volt benne, hogy búcsút mondjon a kutyának.

– Szervusz, brúder! Zbogom! Reggel találkozunk.

És újra nevetett, böfögéssel és csuklással kisérve a jókedvét. [547]

Lámpa nem volt sehol, és így nem lehetett felismerni, de féktelen nótája kielégítő volt.

– Én vagyok a szelencsei betyár – ezt énekelte valami mindenre ráhúzható dallammal, de rögtön utána artikulátlan hangon ordította:

– Kekez Tuna cserepező, első cigliteker… – és ezt úgy kiáltotta szerte az éjszakába, mintha be akarna mutatkozni, hadd tudja mindenki, hogy kicsoda ő. Úgy járt, mintha temérdek ember között járna, mintha mindenki őt nézné, és ismételnie kellene a nevét, nehogy félreismerjék. Egy vastag eperfa előtt is megállt kidüllesztett mellel és rogyadozó lábakkal:

– Ja sam Kekez Tuna, – aztán még magyarra is lefordította a nevét – Kekezovics Antal.

Egy ideig még bámulta a fát, mintha csak azt kérdezné:

– Na, mit szólsz ehhez? – aztán legyintett unott fölényesen, és ment tovább bukdácsoló léptekkel, csoszogó papucsban a harmonikázó téglákon.

*

Utána jött egy ember, hosszú, hórihorgas legény fekete ruhában, magas gallérral és félrecsapott keménykalappal. Negyvenévesnek látszott, csökönyös agglegény-típus. Ö peckesen járt, józanul, és nem ugatták meg a kutyák, mint a Tunát. Nem iá kürtölte szerte a nevét, mert így is mindenki tudta, hogy kicsoda. Nappal nem lehetett találkozni vele, akkor aludt valami kocsmapajtában, de éjszaka, ahogy a csillagok kinyitották szemüket, már ő is feltűnt hórihorgas alakjával a külvárosi kocsmák környékén, mint egy halottkém.

Ismerős volt ő, és népszerű ezen a környéken – vele ijesztették a gyermekeket – barátja volt és egyben ellensége mindenkinek. Ö volt a Pálinka Ördög. Akinek ő a nyomába szegődött egyszer, vagy akivel csak kezet fogott, az el volt intézve arra az éjszakára. Meg is borzongott tőle minden félig józan ember, akivel találkozott. Szerencse, hogy Kekez Tuna már úgy be volt rúgva, hogy nem ismerte fel a Pálinka Ördögöt. Még meg iá szólította tréfás részegen, akadozó nyelvvel és borult öntudattal:

– Szervusz, komám! Szolgája, nagyságos úr. Nem a hatosoknál szolgáltál te is? Ó, csak ha találkoztunk.

A Pálinka Ördög szomorú volt. Nem volt kedve tiltakozni az ismeretség ellen. Ki tudja, mi nyomta neki is a szívét, ki tudja, nem érzett-e lelkiismeret-furdalást olykor, s most éppen abban az órában volt. Ráhagyta a részegre a barátságot unottan és kedvetlenül.

– Ó, hát akkor velem jössz máma este, és mulatunk. De sokat gondoltam rád a háború óta! Na de most iszunk.

A Pálinka Ördög kibontotta magát az ölelésekből, és tovább[548]ment. Horpadt keménykalapját a szemébe húzta, hosszú nyaka, a vállai közé, és most, ahogy ilyen fáradtan, elkeseredetten ment szegény, látszott rajta, hogy unja a mesterségét, de nem tud szabadulni tőle. Mert ugyan ki is váltaná fel?

*

Bent az udvarban, a kerítés mögött csupasz koronájú diófák alatt asszonyok ültek. Vastag gyapjúkendőkbe burkolózva pletykát susogtak, némelyek pedig rózsafüzért morzsoltak az ujjaik között.

– Áldott legyen a te szent neved, asszonyunk, Szűz Mária. A részegek kurjantására azonban abbahagyták az imát, és mérges szitkot sziszegtek a fogaik között.

– A gazemberek! Az asszony csak koplaljon, meg a gyerekek is. Dögöljön meg mindenki, csak nekik teljen zabálásra.

Még a sötétségben is elfogták egymás szemvillanását.

A kapualjban halkan kuncogtak a szerelmesek. Arcuk égett a sötétben, a fejük felett meg csendesen himbálóztak a tetőléchez kötött nagy, vörös kukoricacsövek. Árnyékuk, mint egy otromba kéz, titkos jeleket rajzolt a falra.

A részegek kurjantása mindenhova eljutott. Megbolygatta a szentes asszonyok imáját, megzavarta a szerelmeseket, és felriasztotta az alvó gyermekeket a sülttökszagú szobákban.

– Hej, haj, salaj, pa salaj - ordította Kekez Tuna végtelen nagy boldogságában, s a kiáltásra felült egy gyermek az ágyában. Álmos kis lelke megremegett a hang irányába, mint a falevél. A kiáltások pedig egyre hangosabbak és ijesztőbbek lettek. A gyermek megkapaszkodott a kövér dunnában, és visszafojtotta a lélegzetét. Egyedül volt a szobában.

Rémült szorongása még csak fokozódott, amikor nyikorogva kinyílt a nehéz ajtó, és egy ember húzódott be rajta. Hosszú, hórihorgas ember fekete ruhában és ferdén ülő úri kalappal a fején.

A gyermek ordítani szeretett volna, mert felismerte a Pálinka Ördögöt, de hangját mélyre nyomta a rémület. Kis, fehér homlokára hideg verejték ült. Annyi ereje sem volt, hogy a dunna alá bújjon. Szögletes, buksi fejéből kiröpült az öntudat, mint egy fehér tollú galamb a kalitkából. Elájult a rémülettől.

A Pálinka Ördög óvatosan lépett az ágyhoz, nagy, cúgos cipőivel megállt a gyermek előtt, és nézte szótlanul soká, nagyon soká. Fejéről levette a poros, horpadt kalapot, és zsebkendőjével megtörölte homlokát, mintha izzadt volna. Azután nagy szemű kokicát szedett elő a zsebeiből, és a gyermek fölé szórta. Majd még színes cukorrudacskákat is fektetett melléje, azután feltette a kalapját, és vigyázva kiment.

Ahogy kívül ért, mélyet sóhajtott, és eltűnt az eperfák alatt. [549]

Az asszonyok ásítottak, s a szerelmesek hosszan, fáradtan nyújtóztatták fiatal testüket. Már késő éjszaka volt.

A kocsma előtti téren két részeg ember kötözködött.

– Nem félek én senkitől. Még az Úristentől se félek. Én, a Kekez Tuna, ha tudni akarod.

Hangjában már benne úszott az elkövetkezendő tragédia. Az asszonyok hallgattak, figyeltek lélegzetvisszafojtva. Mindenki látta a sötétben megvillanó késeket.

Azután egy szörnyű ordítás hallatszott, rettenetes hang. Mintha üvegbe vágódik a bicska. Mindenki a térre rohant.

Kekez Tuna ott feküdt meleg, piros vérében, és már nem is nyögött. Valaki lámpással rávilágított. Haja az arcába esett, egészen a szájáig.

S akkor egy asszony borzalmas sikoltással rávetette magát a vérben úszó halott emberre.

A részegség megfeneklett, és még látni lehetett a Pálinka Ördögöt, amint befordult a kocsmaudvar kitárt kapuján. Görnyedt hátát úgy vitte maga mögött a szénapadlás felé, mint a-gazdátlan kutya.

Levetette kabátját, magas kaucsukgallérját, és hagyta, hogy egy pillanatra megcsillanjon a hold fényesre keményített ingmellén.