Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Messze a város, a zaj, és messze a dohos szobák sötét hangulata.

A tűlevelű fenyvesek hegyén, mint egy feldobott fáklya, kigyúlt a hold. Kigyúlt a hold és a favágók vörös lámpája az erdő szélén. S a gyermek sírásra görbült szájjal még egyre beljebb tévedt az erdőben. Arca fakóra dermedt a minduntalan megújuló csodák előtt, hangja, mint a fiatal szarvasok sírása, zengett a karcsú fenyők között:

– Anyám! Anyám!

A favágók krumplit sütöttek vörös parázson, és nem hallották a kiáltásokat. Senki sem hallotta, csak bent, a város szélén egy szederjes arcú asszony kereste a gyermekét.

Sokáig ment a gyermek egyre beljebb. Néha rémülten ugrott egy fa mögé, mert szembe találta magát a szarvastehénnel, de gazdátlan eltévedtsége nem hagyott nyugtot neki, és ment tovább.

Az őrangyal – izmos, zöld szemű lány –, akihez imát szokott mondani esténkint, ma megfeledkezve kötelességéről vígan aludt egy bokor tövében. Senki se vigyázott rá ugyanúgy, ahogy a kis csiperkegombákra és az aranyszínű, selymes madarakra sem vigyázott senki. Csak a vérző hold körül kergetőztek, mint kiszolgált csatalovak, fáradtan a kóbor, fekete felhők.

Csöpp teste már alig bírta a bujkálást cserje és bokor között, de végre mégis egy tisztásra ért, az erdő szívébe. Már éppen le akart ülni fáradtan, reményvesztetten, amikor tőle nem messze, hét egymás mellett sorakozó fenyő alatt hét embert látott mozdulatlanul. Furcsán festettek nagyon, mert nem volt ruha egyiken sem, fejük előreesett a mellükre, és csak a lábuk érte a földet. Mozdulatlanul álltak, mint az alvók, és csak a testűk fénylett a holdsütésben. A gyermek közelebb ment hozzájuk, mert ezek emberek voltak, nem kellett félni tőlük, mint a szarvastól. Szemeit tágra meresztve nézte őket.

Az első a sorban sovány volt, mint a hét szűk esztendő, látszott, hogy mozgatja a szél, csoda, hogy el nem viszi. A mellette [545] levő már húsosabb volt valamivel, míg az ötödik hájas, pocakos ember volt, köldöke egészen benőve a hasába. Állt egy ideig előttük tanácstalanul, majd meg elsírta magát hangosan, fájdalmasan, hátha megmozdul egyik, de mikor látta, hogy a sírás nem használ, megragadta karját a szélsőnek, és türelmetlenül rázni kezdte:

– Bácsi, bácsi!

S a zörgő csontú úgy hintázott a kezében, mint egy játékbohóc. Akkor látta, hogy vastag kötél van mindegyiknek a nyaka köré csavarva, s azon lógnak le a fáról. Akasztott emberek voltak. Nagyon elszomorodott ezen a gyermek, hogy nem talál senki élő emberi lelket a közelben. Már éppen le akart feküdni egy mohahalomra, amikor – talán a zöld szemű őrangyalnak a műve volt – megmozdult a sovány akasztott, akit eddig hiába rázott. Megmozdult, de nem ügy, ahogy a szél szokta mozgatni, látszott, hogy felébredt, magához tért, mert vékony karjaival magasra nyúlt a feje fölé, kiakasztotta nyakából a hurkot, és leugrott a földre.

– Haza szeretnék menni – pityergett a gyermek, mielőtt még amaz megszólalhatott volna, és könyörögve nézett a meztelen emberre, aki most mellételepedett. Hangja rekedt volt, és szomorú, amikor beszélni kezdett.

– Én nem segíthetlek haza, mert nem vagyok idevaló. Különben sem szabad elhagyni a helyemet. Már tíz éve lesz, hogy felakasztottak, azóta éjszakánként itt lógok az erdőben, és nem lát senki, csak a gyermekek. Reggelre újra eltűnők. Megöltem a szeretőmet, mert nem szeretett, azért akasztottak fel, ö az égben lakik azóta, és angyal, nekem pedig itt kell lógnom, ezen az ágon, ki tudja, meddig még.

A gyermek a zöld szemű lányra gondolt, aki nyilván a bokorban aludt, de nem szólt semmit.

– Azért ne szeresd azt, aki téged nem szeret, mert úgy jársz, mint én.

Beszédjükre felébredt a második is a sorban, ugyanúgy tett a hurokkal, mint az első, és ő is melléjük telepedett.

– Gyermekem – kezdte –, ha felnősz, és olyan nagy ember leszel, mint én most, tanuld megbecsülni a szegény embert. Négy szolgám volt, és mind a négyet megöltem;. Egyiket azért, mert beteg volt az anyja, és ezért meglopott, hogy segíthesse, a másikat azért, mert nem vigyázott eléggé a marháimra, és a tolvajok elhajtották tőle őket, a harmadikat azért, mert kezet amelt rám, amikor meg akartam verni, a negyediket… a negyedikre már nem emlékszem. Azért mondom, vigyázz, ne járj úgy, mint én, hogy itt kell hallgatnom a jószág bőgését és a kasza fenését, amiből nekem már nincsen hasznom. [546]

Odajött a harmadik is.

– Ó, az én történetem sokkal egyszerűbb. Csavargó voltam, aki az országutakat járja, árokban alszik, madártojást eszik, és a jólétről álmodozik szüntelenül. Egy szép napon, bekopogtam egy házba, ahol egy öreg szipirtyó élte utolsó napjait. Megtetszett a háza és a tehene, és megfojtottam. Ha egy nappal később megyek, már halva találom, és nem kellett volna nekem megölni.

Odajött a negyedik is, az ötödik… hetedik. Mindannyian körülvették a gyermeket. Mindegyik bűnösnek érezte magát, csak a hetedik nem,.

– Én ártatlanul haltam meg. Egyetlen fia voltam az anyámnak, amikor el akartak vinni a háborúba. Nem akartam egyedül hagyni az anyámat betegen és kenyér nélkül, azért kellett meghalnom

Szája dühösen elhúzódott, és csontos öklét fenyegetőleg emelte a feje fölé.

Még sokat beszéltek azután, szomorú történeteket, olyan érdekesen, hogy a gyermek már el is felejtette az anyját és a várost sötét házaival, de egyszerre csak hangos fejszecsapásokra riadtak mindannyian. A hold is behúzta vörös lobogóját, s az őrangyal izmos lábikráival szaporán járta az utakat és ösvényeket. A hét ember is elérkezettnek látta az időt, hogy visszamenjen a fenyők alá, és nyakába akassza a kötelet. Meg is indultak egymás után. Nemsokára ugyanúgy lógtak szomorúan, mellükre horgasztott fejjel, mint amikor rájuk akadt.

Amikor az őrangyal előjött a bokrok mögül, mind a hét akasztott eltűnt, csak a kötelek maradtak lógva a fákon.

A zöld szemű lány visszavezette a gyermeket a városba, ahol még nem látott akasztott embereket.